Niki szemszög

A fejem lüktetett. Az érzékeny, tompa fájdalom mintha a testem minden egyes részébe belenyilallt volna, miközben a szemem lassan felnyílt. A világ először homályos volt, mintha egy vastag ködben lebegtem volna, és minden hang egy távoli, elhalványult zörejnek tűnt. Ahogy próbáltam összeszedni magam, a valóság fokozatosan kezdett visszaérkezni.

A szívem hevesen vert, ahogy megpróbáltam emelni a kezem, de egy erős, szinte égető fájdalom nyilallt végig a lábamban, és hirtelen visszahúzódtam. Mi történt? – az agyam próbálta összerakni a mozaikot, de valami még mindig nem volt tiszta.

A szobát, ahol feküdtem, gyenge fények világították meg, és ahogy körbenéztem, elég hamar észrevettem, hogy valami más van. Az orvosok gépei körülöttem zümmögtek, és az arcomon egy maszk volt, ami a légzésem segítette. A szívem még mindig gyorsan vert, de próbáltam lecsillapítani magam.

A lábam... – éreztem, ahogy valami fémes dolog érinti, és egy pillanatra megdermedtem. A bal lábam az ágy mellett feküdt, és biztosítva volt. Erősen rögzítve volt egy speciális sínben, hogy elkerülje a további sérüléseket. Az orvosok valóban komolyan vették a dolgot.

A fejemet visszahúztam a párnára, és próbáltam megnyugodni. A fájdalom, ami a testem minden egyes porcikájában jelen volt, szinte elviselhetetlennek tűnt, de valahol mélyen tudtam, hogy ez a legjobb, amit most tehetek – pihenni, gyógyulni.

„Niki… te ébren vagy?”

A hang, amit hallottam, mintha egy álomból jött volna. Azonnal megfordultam, és ahogy megláttam, hogy Charles áll az ágyam mellett, egy apró mosolyt erőltettem az arcomra. Az ő arca is tele volt aggodalommal, és a szemeiben egyértelműen ott volt a félelem.

„Charles...” – suttogtam. A hangom olyan gyenge volt, hogy alig hallottam a saját szavaimat.

Ő közelebb lépett, és óvatosan megfogta a kezemet.

„Tudtam, hogy meg fogsz csinálni. Mindig is tudtam, hogy erős vagy.” – mondta, miközben meleg, erős keze az enyémen pihent.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Erős? – próbáltam erősnek érezni magam, de most, hogy itt feküdtem, sebezhetően, a fájdalom elnyomta minden próbálkozásomat.

„Mi történt? Hol vagyok?” – kérdeztem, próbálva felülni, de a fájdalom miatt vissza kellett dőlnöm.

„A kórházban vagy. Az autóbaleset után itt hoztak be. Két napig eszméletlen voltál, Niki…” – válaszolta, miközben még mindig szorosan fogta a kezem.

Carlos… Lando… Anya… – minden egyes név ott volt a fejemben. Azok, akik engem szerettek, most valószínűleg itt vannak, hogy megvárják, hogy felépüljek. Képzeletben megpróbáltam őket mind ott látni a kórházi szobám körül.

„De mi van a lábammal?” – kérdeztem, próbálva megszólalni, miközben egy újabb fájdalmas görcs rántott össze.

„Elég súlyosan megsérült, de most biztosítva van, hogy ne mozduljon. Néhány hét pihenésre van szükség, de a helyzet nem reménytelen.” – mondta Charles, és mikor meglátta az arcomon a kétséget, finoman hozzátette. – „Ne aggódj, jól vagy, és mi itt vagyunk veled. Minden rendben lesz.”

Az érzés, hogy ott volt mellettem, és hogy minden nehézség ellenére támogatott, megnyugtatott. A fájdalom ugyan még mindig ott volt, de tudtam, hogy most nem vagyok egyedül. Az aggodalom, ami a szívemet nyomta, egy kicsit enyhült.

„Carlos… megmondta nekem, hogy rendben leszek?” – kérdeztem, miközben próbáltam nyitva tartani a szemem, hogy jobban lássam őt.

Charles bólintott.

„Igen, a család mind itt van. Carlos is most jön. És Lando is. Mindenki… mindenki vár rád.”

Ahogy ezeket a szavakat hallottam, valami melegség öntötte el a szívemet. Még ha most a testem fájt is, a tudat, hogy körülöttem mindenki ott van, hogy támogasson, megerősítette a hitemet abban, hogy túl fogom élni ezt a nehéz időszakot. A pihenésre és gyógyulásra koncentrálhattam, miközben a világ lassan újra visszatért hozzám.

A legnagyobb ajándék pedig az volt, hogy most, a legnehezebb pillanatokban is ott voltak mellettem azok, akik a legjobban törődtek velem.