Niki szemszög

Miután Carlos és én egy kellemes délutánt töltöttünk el együtt , úgy éreztem, mintha új élet kezdődött volna. A séta, a sütizés és a sok nevetés valami egészen különleges kapcsolatot alakított ki közöttünk. De most, ahogy Carlos azt javasolta, hogy elvigyen a szüleihez, úgy éreztem, hogy egy teljesen új világ vár rám.

„Miért ne jöhetnél el? – mondta Carlos, miközben elindultunk az autójához. – A szüleim tudják, hogy találkoztunk, és szeretnék téged is megismerni. Hisz te is az ő gyermekük vagy - mondta Carlos és halványan elmosolyodott ”

„Carlos… te igazán biztos vagy ebben?” – kérdeztem, miközben az autó felé léptem. Az érzés, hogy a vér szerinti családomhoz megyek, egy kicsit ijesztő volt, de ugyanakkor bizsergető is.

Carlos egy pillanatra megállt, és rám nézett, szemeiben nyugalom és melegség tükröződött.

„Persze. Tudom, hogy ez sok, de nekem fontos, hogy megismerd őket. Ők is szeretnének téged látni. Bízz bennem hugi . ”

A szülei, a valóságban az én igazi szüleim is, valahol ott voltak, egy teljesen új világ határán. Ahogy Carlos vezette az autót, egyre jobban éreztem, hogy nem csak ő segít nekem ebben a helyzetben, hanem mindent a szülei is biztosítani próbálnak nekem, ami csak lehetséges. Az érzés, hogy tartozom valahová, kezdett igazán megérkezni.

Amikor megérkeztünk a családja házához, a szívem izgatottan zakatolt. Az épület egy szép, vidéki ház volt, ahol zöld fák és virágok vették körül. Carlos odanyújtotta a kezét, és segített kiszállni az autóból. Az ajtóban már várták őt – és most engem is.

Carlos apja, Carlos Sainz Sr., egy magas, erőteljes férfi volt, akinek az arca azonnal melegséggel és szeretettel telt meg, amikor meglátott minket. A szemeiben ott volt az a különleges fény, amit csak a család tagjai iránt érzett szeretet adhat.

„Niki, végre találkozunk!” – mondta, miközben odalépett hozzám és megölelt. Az ölelése meleg volt, és mintha életem első igazán családi ölelését kaptam volna meg.

Carlos anyja, Rebeca Sainz, egy gyengéd, mégis erős nő volt, akinek a pillantása már az első másodpercben megnyugtatott. Ő is hatalmas mosollyal üdvözölt engem.

„Niki, végre itt vagy! Carlos mindent elmondott. Már régóta vártuk ezt a pillanatot.” – mondta, miközben kezet fogtunk, de aztán szeretetteljesen magához ölelt.

Nem tudtam elmondani, mennyire meghatódtam attól, hogy mindketten ennyire meleg szívvel fogadtak. Két idegen ember, akiket valójában sosem ismertem, most ott álltak előttem, mintha már mindig is az életem részei lettek volna.

Ahogy beléptünk a házba, a család az étkezőasztal körül ült, és úgy éreztem, hogy minden figyelem rám irányul. Ez egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Az asztalon friss sütemények és étkezés volt, amit Rebeca készített. Egyedül az, hogy mindezt megtapasztalhattam, a legjobb érzés volt, amit valaha is átéltem.

Carlos Sr. az asztalhoz kísért, és mosolygott.

„Ülj le, Niki. Már alig vártuk, hogy beszélgethessünk.”

A vacsora folytatásaként, miközben élveztük a finom ételt, Carlos apja mesélni kezdett.

„Carlos és Niki, gyerekként sokat álmodoztunk arról, hogy egyszer egy nagy család leszünk. Mi nem tudtuk akkor, hogy te még élhetsz, de az álom nem múlt el.”

Carlos anyja is hozzátette, miközben az asztalon lévő edényeket készítette elő:

„Mindig reméltük, hogy egyszer újra találkozunk veled. Most pedig itt vagy, és mi mindent meg fogunk tenni, hogy te is részese lehess a családunknak.”

A hangjuk olyan nyugodt és biztos volt, hogy éreztem, teljesen őszintén beszélnek. Elkezdtünk nevetni, beszélgetni, és lassan, de biztosan egyre inkább elfelejtettem azt a fájdalmat, amit eddig éreztem. Az új életem kezdete egyre inkább valósággá vált.

Épp a desszertnél tartottunk, amikor Rebeca a szemembe nézett, és mintha a kérdéseim olvasásával látta meg a feszültséget az arcomon.

„Niki, tudjuk, hogy nehéz mindez. De kérlek, tudd, hogy bármi is történt az életedben, mi itt vagyunk neked. Szeretnénk, hogy családtagként tekints ránk.”

Ez volt az a pillanat, amikor a könnyeim megint feltörtek. Nem azért, mert szomorú voltam, hanem azért, mert az érzés, hogy most már végre igazán tartozom valahová, annyira megható volt. Carlos és a családja azt adták nekem, amire egész életemben vágytam.

Carlos, mikor látta a könnyeimet, átölelt, és azt suttogta a fülembe:

„Niki, mostantól itt vagyunk neked. Te vagy a családunk.”

És én végre elhittem.