Niki szemszög

Egész éjjel forgolódtam az ágyban. A régi képek újra és újra eszembe jutottak, és ahogy egyre mélyebbre ástam az emlékeimben, egyre több apró részlet tűnt fel, aminek korábban nem tulajdonítottam jelentőséget. Azok a megjegyzések, amiket gyerekként néha hallottam, amikor azt mondták, hogy „olyan különleges vagy” vagy hogy „milyen érdekes génjeid vannak”. Akkor azt hittem, ez csak bók, de most már nem voltam biztos benne.

Reggel alig bírtam enni, a gondolataim teljesen máshol jártak. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell Landóval. Ő az egyetlen, aki válaszokat adhatott, ha voltak egyáltalán válaszok.

Felhívtam, és meglepően gyorsan felvette.

— „Szia, húgi! Mi a helyzet?” – kérdezte vidáman, mintha semmi sem történt volna.

Egy pillanatra haboztam. Hogyan mondjam el neki? Hogyan hozakodjak elő ezzel?

— „Szia, Lando… van egy perced? Szeretnék beszélni veled.”

A hangom határozottan komolyabb volt, mint ahogy általában beszélni szoktam vele. Ezt ő is megérezte, mert azonnal elhallgatott.

— „Persze, minden oké? Baj van?”

— „Nem tudom… csak szeretném, ha eljönnél hozzám. Fontos.”

— „Oké, tíz perc és ott vagyok.”

Ahogy letettem a telefont, próbáltam megnyugodni, de a szívem zakatolt. Ez a beszélgetés más lesz, mint bármi, amit valaha is Landóval folytattam.

Lando szemszög

Amikor Niki felhívott, éreztem, hogy valami nem stimmel. Az elmúlt napokban is furcsának tűnt, mintha valami nyomasztaná, de nem kérdeztem rá. Most viszont úgy éreztem, hogy tényleg aggódik valami miatt.

Ahogy megérkeztem hozzá, az ajtóban várt. A szemei kicsit vörösek voltak, mintha nem sokat aludt volna, és látszott rajta, hogy ideges.

— „Lando… bejössz?” – kérdezte halkan.

Bólintottam, és beléptem. Ahogy leültünk a kanapéra, láttam, hogy egy kis doboz van az asztalon, benne régi fényképekkel.

— „Mi ez?” – kérdeztem, miközben a dobozra mutattam.

— „Csak néhány régi kép. Tegnap találtam rájuk… és valamit észrevettem.” – kezdte óvatosan.

— „Oké… mit?” – kérdeztem, most már kissé idegesen.

Niki előhúzott egy képet, azt, amin kicsik voltunk, és az ölembe tette.

— „Lando, nézd meg alaposan ezt a képet. Mit látsz?”

Egy pillanatra nem értettem, mit akar. Ez csak egy régi gyerekkori kép volt. De ahogy végignéztem rajta, rájöttem, mire gondolhatott.

— „Hát, mosolygunk… én játékautót tartok, te meg boldogan kapaszkodsz belém.” – mondtam, próbálva könnyed maradni.

— „Nem erre gondolok. Nézz ránk, Lando. Egymásra. Nem gondolod, hogy… furcsa, hogy nem hasonlítok rád?”

Csend lett. Most már kezdtem érteni, hogy hová akar kilyukadni. A gyomrom összeszorult, ahogy felidéztem azt a beszélgetést, amit soha nem akartam, hogy eljöjjön.

— „Lando, válaszolj.” – sürgetett, a hangjában kétségbeesés csengett.

Sóhajtottam, és lesütöttem a szemem.

— „Niki… nézd, én… nem tudom, hogy jó ötlet-e erről most beszélni.”

— „Tehát igazam van.” – mondta halkan.

A szavaiban nem volt düh, csak fájdalom. És ettől még rosszabbul éreztem magam.

— „Hallgatnom kellett volna róla, de talán már ideje, hogy tudd az igazságot.” – kezdtem. -„Niki, te… te nem a vér szerinti húgom vagy.”

Láttam, ahogy ezek a szavak teljesen lesokkolták.

— „Mi? Akkor… akkor mégis ki vagyok? Honnan jöttem?” – kérdezte elcsukló hangon.

Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam volna.

— „Carlos Sainz Jr. húga vagy. Amikor meg születtél, valami történt… és a szüleink úgy döntöttek, hogy téged örökbe fogadnak, mert Carloséknak azt mondták, hogy… meghaltál.”

Niki arcán tisztán látszott a sokk és a fájdalom. Egy könnycsepp végigfolyt az arcán, és megrázta a fejét, mintha nem akarná elhinni.

— „Szóval az egész életem hazugság volt…” – suttogta.

— „Nem hazugság, Niki. Mi mindig is szerettünk téged. És én a húgomként nézek rád, akármi is történt a múltban.”

Niki azonban nem tudott mit mondani. Felállt, és remegő kézzel megtámaszkodott az asztalon.

— „Carlos… tud rólam?”

— „Most már igen.”

Ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott körülötte. Láttam, hogy mennyire megrázta az igazság, és tudtam, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanolyan.