Niki szemszög

Az edzések után mindig jól esett egy kis nyugalom. Az akadémia világa intenzív és fárasztó volt, de az álmaimért küzdöttem, így minden percét megérte. Az utóbbi napok nehézségei ellenére úgy éreztem, hogy kezdek megerősödni. De ma valami furcsa nyugtalanság bujkált bennem. Nem tudtam megmagyarázni, de úgy éreztem, mintha valami fontos változás közelegne.

Otthon voltam, a szobámban ültem, a régi gyermekkori emlékeim között kutatva. Egy dobozt kerestem, amiben a versenyzéssel kapcsolatos régi cuccaimat tartottam, de helyette egy másik dobozra bukkantam. Poros volt, látszott, hogy régóta nem nyúltam hozzá.

Kinyitottam, és a tetején egy fénykép hevert. Egy régi, gyűrött fotó volt, amin én és Lando álltunk egymás mellett, talán öt-hat évesek lehettünk. Ő vidáman vigyorgott, a kezében egy játékautóval, én pedig mellette mosolyogtam, egyik kezem az övébe kapaszkodva.

Elmosolyodtam, ahogy végignéztem a képen. Gyerekként mindig Lando mellett voltam. Ő volt a példaképem, a testvérem, aki mindig vigyázott rám. De ahogy alaposabban szemügyre vettem a fotót, valami furcsaság tűnt fel.

Az arcom... a vonásaim. Nem hasonlítottak az övére.

Eddig sosem gondolkodtam ezen. Lando és én mindig azt mondtuk, hogy "örökbe kaptuk" a legjobb tulajdonságainkat a szüleinktől. De most, hogy itt volt előttem ez a kép, észrevettem, hogy a szemem, az arcom formája, még a hajam színe is más volt, mint Landóé.

Összeráncoltam a homlokom, és elővettem egy másik képet is a dobozból, amin mind a négyen rajta voltunk – apa, anya, Lando és én. A különbségek itt még nyilvánvalóbbak voltak. Lando egyértelműen anyára hasonlított, míg én... én mintha nem illettem volna közéjük.

— „Ez butaság, Niki.” – motyogtam magamnak, megpróbálva elhessegetni a gondolatot.

De nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Mintha valami hiányzott volna, valami, amit eddig sosem vettem észre.

Letettem a képeket az ágyra, és elővettem a telefonomat. Automatikusan a képeket nézegettem, amiket a családi albumokról mentettem le. Minden egyes fotón, amin a családunk szerepelt, újra és újra ugyanazt láttam: én különböztem.

Egy gondolat motoszkált a fejemben, ami egyre hangosabbá vált. Lehet, hogy nem illek ide?

Ahogy ezen rágódtam, hirtelen megszólalt a telefonom. Charles neve villant fel a kijelzőn.

— „Szia, Charles.” – szóltam bele, próbálva normálisnak tűnni, de a hangomból kihallatszott az érzelem.

— „Niki, minden rendben? Valahogy furcsán hangzol.”

— „Csak… csak találtam egy régi képet. És valami nem hagy nyugodni.”

— „Mit láttál?” – kérdezte óvatosan, és a hangjában éreztem, hogy aggódik.

Egy pillanatra haboztam, mielőtt válaszoltam volna.

— „Charles, szerinted... szerinted valaha előfordulhat, hogy valaki, akiről azt hitted, hogy a családod, valójában nem az?”

Csend lett a vonal másik végén.

— „Niki, szerintem nagyon óvatosan kell ezzel bánnod. Mit láttál pontosan?”

— „Csak egy régi képet... amin Lando és én kicsik vagyunk. És rájöttem, hogy egyáltalán nem hasonlítok rá. Se rá, se a szüleimre.”

Charles nem válaszolt azonnal, de amikor végül megszólalt, a hangja nyugodt és határozott volt.

— „Niki, ha ez ennyire zavar, talán beszélned kellene Landóval. Ő tudhatja, ha valami van.”

— „Talán igazad van…” – mondtam halkan.

De valami mélyen belül azt súgta, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Valami nagy dolog volt a háttérben, és a szívem mélyén féltem, hogy az életem hamarosan fenekestül felfordul.