Niki szemszög

A szél a hajamba túrt, ahogy a paddockban sétáltam, a Ferrari csapat garázsa előtt. Minden egyes lépés, amit tettem, egyre inkább magával ragadott. Itt, ezen a helyen, ahol minden a sebességről, a szenvedélyről és a versenyről szól, mindig úgy éreztem, hogy hazaértem. Ez volt az álmaim helye, és most végre itt voltam. A Scuderia Ferrari ajtaja előtt álltam, és a gondolat, hogy egyszer itt versenyezhetek, minden egyes sejtet átjárt.

— "Niki!" – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Charles. A legjobb barátom, aki mindig ott volt mellettem, bármikor is szükségem volt rá. Amikor megfordultam, láttam, hogy mosolyog. Az a mosoly, ami mindig felvidított.

— "Milyen volt a verseny?" – kérdezte, miközben mellém sétált.

— "Csodálatos!" – feleltem egy elragadtatott mosollyal. – "Mindig úgy érzem magam, mintha én is ott lennék a pályán."

Charles figyelmesen nézett, és valami más csillogott a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Valahogy más volt. Az utóbbi időben észrevettem, hogy többet beszélgetünk, több időt töltünk együtt. De talán csak én képzeltem be. Ő mindig ott volt, segített, támogatta az álmaimat, de vajon ennél több is lehetett volna? Vagy csak a barátom maradt volna?

Ahogy sétáltunk a paddockban, minden úgy tűnt, mint mindig. De egy valami, amit nem tudtam elmondani neki, folyamatosan ott lappangott bennem. A titok, amit a családom titkolt előlem. Azt mondták, hogy Lando Norris a bátyám. De valami nem stimmelt. Túl sok kérdés volt bennem, amikre sosem kaptam választ.

Aztán ott voltak azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem illeszkedem a képbe. Miért volt minden annyira könnyű nekem, miközben másoknak keményen meg kellett dolgozniuk a helyükért? Miért voltam ennyire hajlamos arra, hogy mindent feláldozzak az álmomért, hogy Forma-1-es versenyző legyek? Mintha valami ösztönös érzés húzott volna ebbe az irányba, de sosem voltam biztos benne, hogy miért. Mi volt a múltam, amit nem tudtam megérteni?

— "Gondolkodsz valamin?" – kérdezte Charles, miközben a tekintetem a Ferrari csapat logójára emeltem.

— "Csak azon, hogy mi lesz a jövőm..." – feleltem, miközben elmosolyodtam. – "De most már tényleg mennem kell. A jövőm a pályán van."

Charles halkan nevetett, de a szemeiben ott volt valami más, ami még titokzatosabbá tette az egész helyzetet.

Charles szemszög

Niki. Az a lány, aki mindig mosolyt csal az arcomra, még akkor is, ha éppen nem érzem magam a legjobban. Ő volt az, aki mindig mellettem állt, akkor is, amikor mindenki más elfordult tőlem. De most valami más volt a levegőben. Mintha Niki maga sem tudta volna, hogy mi történik körülötte, és mégis… valami új érzés kezdett bennem formálódni.

Még mindig ott volt az emlék, amikor először találkoztunk. Az a nap, amikor a paddockban voltam, és láttam őt először. Annyira fiatal volt, és mégis olyan magabiztos, hogy elhittétek volna, hogy már évek óta itt van. Azóta együtt nőttünk fel a Forma 1 világában, és mindent elért, amit csak akart. De én… mindig ott voltam. Mindig a háttérben. A legjobb barátja, aki nem mert valamit elmondani neki, amit talán már régóta érez.

A barátságunk mindig tiszta volt, ő volt az egyetlen, akiben biztos lehettem. De most valami megváltozott. Éreztem, hogy valami több van közöttünk. Mintha a világ egészséges logikája megfordult volna. Azok az érzések, amiket sosem mertem kimondani, most egyre erősebben tomboltak bennem. Talán ő is észrevette, talán nem. De ami igazán bántott, hogy nem tudtam neki elmondani a titkot. Azt a titkot, amit meg kellett volna osztanom vele, ami már évek óta ott volt, de én félek a reakciójától.

Mi van, ha ő is másként látja a dolgokat, ha már nem ugyanúgy gondol rám? Mi van, ha elfordul tőlem? De nem tudtam nélküle élni, nem így.

Mire mindezekkel a gondolatokkal végigmentem, már a pálya felé tartottunk. És a szívem egyre gyorsabban vert, de nem a versenyek miatt. Niki miatt.