EGÉSZ ÉLETÉBEN ÚGY ÉREZTE egyedül van egy egész Balaton szerű tengernyi ember között és most, késő este is majdnem egyedül van a szupermarketben és a Devil In Disguise újra és újra lejátszódik. Kinyitja szemét, a sötétbe bámul. Hosszú karját pipiskedve kinyújtja, csuklóján cd darabok csörögnek felfűzve egy vékonyka cérnára. Lerúgja magáról a takarót, amire fizikailag nem is volt szüksége, de azt az érzést keltette benne, mint, amikor még kölyökkorában anorexiával küzdött, az anyja pedig betakargatta azzal a zebramintás takaróval, mert állandóan fázott. Felrakja a legfelső polcra az amerikai sütis keksz dobozát, miközben megkapaszkodik a mellette lévő műanyag létrában.
 Ahogy felkel, megbotlik a féláron vett és túl hosszú kínai pizsamagatyájának végében. Huszonegyedik napján az üzletnél, fejből meg tudja mondani, ujjain viszont egyszerre nem tudná megszámolni, hogy négy 'társától' eddig hányszor kértek segítséget eltévedt vevők, neki ezzel ellenben még csak a mosolyát sem viszonozták. Éhes. Fülhallgatója kötött pulcsija vállán lóg és csak is ő hallja Elvis Presley hangját, de őt mindenki más hallhatna, ha a mindenki más ugyebár akarná őt hallani. A sötétben számtalan tortilla csomagolása gabalyodik nadrágjába és dobozos üdítők dobozát dönti fel, melyekre az ember helyett egy gépezet, zéró önbecsülés helyett zéró kalóriát nyomtatott.
  Legjobban talán az fáj neki, hogy az anyja szerint neki van a legszebb szeme a világon, csakhogy az emberek előbb látják a bőrszínét és fordulnak el. A konyhában, egyben néha, fürdőben, véletlenül összetör két tányért, aztán a megmaradt tízet már szándékosan, mihelyst észreveszi, hogy nincs semmilyen kaja az egész házban. Nem értett sok mindent az élettel kapcsolatban, még is sűrűn azt kellett mondania, "te ezt nem érted", amikor a másik azt kérdezte miért fél az olvasástól. Pizsamában áll az utca sarkán, de nem várja meg a tizenegy húszas buszt, inkább elindul gyalog a szemerkélő esőben. A kasszáknál egy lélek sincs, az üzletben csak az egyik eladó van bent és a két kisegítő lány, de ők már valahol máshol járnak, még véletlenül sem a raktárban, ahol lelkesen drogoznak és ahonnan ő pedig egy újabb tengernyi doboz kekszet tol ki bevásárlókocsijában. Egyszer még arról álmodott, hogy ügyvéd vagy doktor lesz, ahogyan a szülei, egyszer hosszú és egyszer rövid hajat akart, mint más lányok - de inkább fogta és leborotválta az egészet. 
  Feladja. Megáll az egyik kukánál, ahol gondolja, senki sem látja és két ujjával, könnyezve kiadta magából problémája egy részét. A sor végi polc, a nem oda való sörösüvegekkel egyszerűen feladja, kettéreped. Mások maximuma innentől az ő minimuma. Némelyik üveg már azelőtt összetör, hogy a többibe gabalyodna, akárcsak az emberek szoktak. 
 A törött tányérokon töpreng és azon, hogy miért van az, hogy ha halljuk, hogy valami összetörik azonnal rohanunk, hogy megjavítsuk. A törött üvegdarabokat eltakarja a habzó sör, de a csörömpölést semmi sem tudja elnémítani. De viszont, ha a szívünk törik el, azt senki sem hallja rajtunk kívül: nekünk kell, azaz kellene megjavítanunk. Elengedi a bevásárlókocsi fogantyúját és hallgatja a hullámzó habokat és az abbamaradó hahotázást a raktár ajtaja mögül. Az internet szerint nincs törött szíve, csak philaphobiája és neophobiája, amik szerint fél a szeretettől, szerelemtől és az új dolgoktól.
 A levegő megfagy körülötte, Elvis hangja túlságosan távoli, aztán hirtelen egy aprónyi szellő csap arcába, ahogy az eladónő, Éva, kinyitja a szürke raktárajtót. Igazság szerint, ő inkább érzi úgy, hogy nincs semmi baja, hiszen az internet az, ami beteg. Éva szeme vörös, egyik műszempillája megint lecsúszott, mint mosolya, amikor meglátja a fiút, aki már tulajdonképpen nem is annyira fiú.
 Egy taxi halad el mellette, mintha kissé meglassulna, de aztán úgy tesz, mint a tavasz februárban, megjön, te meg örülsz neki, de aztán megint visszajön a tél, még kegyetlenebbül. Éva már kiakad, mire a két lány követi őt. Ez is pont olyan, mint az emberek. Muhammad lapátért és söprűért megy, hogy kijavítsa a hibáját, még a két kisegítő két törött üveggel szórakozik. Torka viszket, úgy érzi szája megbánás ízű, de pontosan tudja, hogy az csak epe. A két lány a kasszának dőlve hahotázik egy felnőttön, még egy másik azt mondja neki hozzon egy felmosót is. Gyorsabban lépked, amint meglátja a szupermarketet, megfogadva, hogy csak azt veszi meg, amit tizenöt másodperc alatt a kosarába tud rakni.

 Szemem forgatom a még ép polcok között eltűnő férfi után, majd tekintetem megállapodik a két lányon. Megszédülök, súlyomat áthelyezem bal lábamra. Az elém táruló kép egyszer Ambroise Vollard portréja Picasso ecsetéből, a következő pillanatban pedig a két középiskolás tanoncra nézek. A kép kristálytiszta és még meg is értem őket, csak, hát féltékeny vagyok.
 - Tegyétek már le azt és segítsetek neki! Mindjárt bezárunk!
 Miután a szavak elhagyják számat és mielőtt eljutnának Anna és Lilla füléig, figyelmem már a főbejárathoz való jutásra terelődik. A szupermarket emblémájával ellátott egyenruhám zsebéből kiveszem a kulcsomat, majd a zárba illesztem. Úgy terveztem, hogy kimegyünk a raktár felől, mert egyrészt azt is be kell valakinek zárni, másrészt meg, nem szeretném, ha reggel valaki megtalálná, amit ma ottfelejthetek véletlenül. És véletlenül kiraknák a két tanoncot, mert véletlenül rájuk fognám az egészet.
 Hirtelen azt sem tudom, hogy ballra vagy jobbra tekerjem a kulcsot, annyira megszédülök. Valami csörög mögöttem. A hideg ajtóüvegnek döntöm a fejem. Először azt hiszem, hogy az orrom levált a fejemről és előttem táncol, de miután meglepetten elrántom a fejem az üvegtől, meglátom a felém kocogó férfi sziluettjét. Rémesen nagy pizsamaalsót visel, ami egy pillanatra úszik a pocsolya felszínén, ahogy áthalad rajta. De, ami felkelti a figyelmem az a pólója, mely kiemeli minden idomát és izmát. Talán nem is annyira férfi az a férfi, hanem inkább egy kopasz nő? Az eső és az üzlet előtti lámpa az arcába tapos, mely mintha azt akarná mondani, hogy várjak. Csak lazán várjak, hagyjam, hadd álljon meg velem az egész világ egy pillanatra. A pillanat után még nem ér el hozzám, így van időm elkönyvelni, hogy ez is csak egy olyan fitneszőrült, akinek meg kell innia a proteinshakejét és, ha kell éjfél előtt öt perccel, szakadó esőben rohan tejért, mert, ha nem issza meg még ma, a világ elpusztul holnapra.
 Ismét szemem forgatom, megadóan sóhajtok, miközben a két lány vígan hahotázik mögöttem. A kulcsot a zárban hagyom és ellépek tőle. A nő csak pár méterre van az ajtótól, amikor Lilla felsikolt.
 Fehér pólóján és kilógó mellén vér folyik végig, amely magasba tartott kezéről csöpög. Kidülledt szemmel bámulom a földön ülő lányokat, akik, csakhogy nem a törött üvegekben ülnek. Ami a legjobban dühít, hogy a lapáthoz és a söprűhöz még csak hozzá sem értek.
 - Meg akarok halni! - kiabálja a lány egészen elszántan. Dermedten állok még ő végighúzza az üveget még egyszer a csuklója felső oldalán.
 Anna előbb reagál, mint én, csakhogy nem éppen úgy, ahogy kellene.
 - Te vadbarom, azt nem úgy kell! - emel fel egy fénylő és hegyes üvegdarabot, amin még ott a logó. - Figyelj, megmutatom!
 Felhajtsa pólóját, de még mielőtt bármit is tenne rákiálltok. Lábaim földbe gyökereznek, a lány rám néz egy pillanatra, teljesen józan tekintettel, ám abban a pillanatban, amikor már kifújnám a tüdőmet gyötrő bent feledett levegőt, tekintetében elveszik valami és belemélyeszti az üveget csuklójába. Széllein azonnal vér serken. Pár apró csepp, melyet több és több követ. Sötétvörös, akár a málnából készülő cefre.
 Csilingelést hallok. Először azt hiszem Mohammed az, de aztán rájövök, hogy csak az ajtó. Az ajtó. A fitnesz őrült. Rémülten pördülök meg.
 - Hell-
 Köszönne a nő, de meglátja a földön feltérdelő két lányt és a szétfolyt söröket. Lilla keze a magasban, baljával már indulna követni Anna példáját, aki az üveget még mindig a csuklójából folyó vérben fürdeti. A nő majdnem fellök, ahogy elfut mellettem. A két lányt hátrarántja, el a törött részektől és kikapja dermedt kezükből az üvegeket. Anna esetében ez nem volt a legjobb ötlet. A lány felsikít a vér láttán, mintha csak most fogná fel, hogy mit is tett.
 Az újonnan érkezet hozzám fordul, erős arcvonásain düh és fájdalom vonul végig, mint egy szupermodell a porondon.
 - Hozzon egy elsősegély dobozt - utasít. Jobbra, majd balra lépek, aztán megint jobbra. A nő meglátja a zsebemből csüngő telefont. - Útközben hívja ki a mentőket!
 Az újonnan érkezett leveszi Lilla derekára akasztott uniformisának felsőjét és Anna csuklójára tekeri, jó szorosan, hogy az egyre csak felszisszen és felszisszen. A két lány egymásra néz és megerednek könnyeik.
 A lehető leggyorsabban igyekszem.
 - Ez a legrosszabb dolog, amit most tehetsz - bök a nő Anna felé.
 Elsősegélydoboz. Mentő.
 Szédülök, amint befordulok a polcok mellett, izzadság folyik végig a hátamon és a szívem nem hogy ver, hanem sziszeg.
 A lányok szó szerint el vannak ázva, az újonnan érkezett hangjából ítélve nem is vérfertőzés, hanem alkoholtúladagolás miatt aggódik.
 - Azt szorítsd rá! - Lilla teszi, amit mond, míg ő elveszi a legközelebbi Doritos zacskót. - Mit gondoltok, mennyi idő, mire kiér a mentő?
 A zsebem felé nyúlok, amikor feltűnik Mohammad. A felmosórongyot és a vödröt magával húzza, kikapcsolta Elvist és amint meglát eldobja a korábbit és hagyja, hogy nekidőljek. Azt kérdezi, hogy érzem magam, miközben szívemmel együtt, mintha a világ zsugorodna össze. Kiveszem a telefont a zsebemből és felé nyújtom.
 - Hívj mentőt - mondom. Láthatóan azt hiszi, hogy nekem kell, így azonnal teszi a dolgát, miközben leültet az amerikai kekszes polcokhoz, amiket még mindig csak félig töltött fel. Hogy mennyit lazsál ez az ember.
 A néma csendben a két lány szipog egyet, majd a semmiből egy sötét bőrű férfi jelenik meg előttük, a szupermarket uniformisában, ahogyan arra utasítottam.
 - Ó, helló! - köszön Rita, az újonnan érkezett, szinte azonnal, de aztán látja, hogy az illetőnél semmilyen elsősegélydoboz nincs, csak egy felmosóvödröt húz magával és félelmet a tekintetében.
 - Itt meg mi történt? - óceánkék szeme oda-vissza vándorol, aztán megakad Ritán, aki őt figyeli miközben kinyitja a Doritoszát.
 - Igen lányok, ezt én is szeretném hallani, de komolyan, mert, ha nem beszéltek meghaltok a sok alkoholtól és a fűtől.
 - Tessék? - Anna felsikít.
 - Csak vicceltem - feleli Kira, teli szájjal. - Nem lesz semmi bajod.
 - Honnan a faszból tudhatod?
 Kira szkeptikusan néz a vörös hajú Anna barátnőjére, Lillára.
 - Ápolónő vagyok. És nincs miért aggódnotok, ha az a nőszemély szólt a mentőknek, akkor a legnagyobb bajotok az lesz, hogy hogyan magyarázzátok el ezt a szüleiteknek - a két lány összenéz, majdnem megöleli egymást, de Kira kinyújtja közebbük kezét. - A sebére figyelj.
 A fülhallgatós férfi elkezdi fellapátolni az üveget, aztán hirtelen abbahagyja és megszólal:
 - Azt mondták tíz percen belül kiérnek.
 A tejes és az üdítős pult összemosódik előttem.
 - Király - feleli újabb zacskó tortillát kinyitva, aztán hármuk felé nyújtja. - Kértek? - az égkék szemű szemöldökét ráncolja. - Majd aztán kifizetem. Talán.
 Mohammad vállat von, majd csatlakozik, a két lány pedig tovább sír.
 - Tudjátok... - néz Kira a két lányra, egy pillanatra azt hiszem, hogy rám is, de aztán még is a férfi szemén állapodik meg a tekintete. - Néha a víz sem cseppfolyós, néha a tűz sem ég és ebben az üzletben valamiért romlott izé van a sajtos tortillának, de amit mondani akarok az az, hogy az élet néha szar, de, ha ingyen sört dob elétek, akkor még nem kell megölni magatokat a boldogságtól, sőt...