Azt számoltam a két kis nyolcéves kezemen, hogy a segítség szó vajon tényleg annyi betűből áll-e, ahány éves vagyok. Ebből kifolyólag a gyerekeknek szóló világegyetem legbonyolultabb elméletét kérdőjeleztem meg a nyolc éves fejemben. Úgyanis, hogyha a segítség nyolc betűs szó és annyi betűből áll, ahány éves vagyok, akkor, ha a halál öt betűs szó én pedig már elmúltam öt, akkor már gyakorlatilag kinőttem belőle? Viszont ez ha igaz akkor, hogy lehet, hogy tata már majdnem nyolcvan éves volt, de a halál meg csak öt betű?

Azt a két értelmetlen kommentet a húgomtól leszámítva, a kérdésem hónapokig megválaszolatlanul keringett a Twitter bugyraiban. Sőt, mire válasz érkezett rá, már réges-régen megfeledkeztem róla, így a reggeli fényhasadást bámultam percekig a ráérkezett komment olvasása után és úgy szívtam magamba közölgő kávém aromáját, mint, aki ettől azonnal csúcsmemóriájú számtógéppé változik és kulcsszó segétségével emlékezik bármire.

Hogy hívták a tatádat?

Így szólt a Fanni11 felhasználó nevet használó egyén kérdése, akinek kilétére abban a pillanatban összesen nulla százalék figyelmemet fordítottam.

Imre. Pötyögtem be a választ, miközben felhők versenyét figyeltem volna az égen, csak azok épp nem akartak megindulni még az én kedvemért sem.

Az Imre név csak négy betűből áll, a halál pedig ötből, ezért az egy betűjével mindig is előnyben volt a halál, csak nem elég túlerőben ahhoz, hogy leverje és ezért évekbe tellett neki, mire felülkerekedett Imrén...

Székemen tanakodva dőltem hátra. Mégis hogyan nem jutott ez eszembe nyolc évesen?