TERMÉSZETESEN NEM VAGYOK PERFECTIONISTA, de meg kell hagyni, bármelyik randa kis perfectionistával egyetértenék abban, hogy a tökéletlen pepperónis pizzám, olyan tökéletesen édes volt, hogy az már tökéletesen sósnak számított.

 Másrészt, természetellenesen kifejezve, természetesen a tegnapi meteorológiai előrejelzésben senki sem közölte (velem legalább is nem), hogy öt ötvenötkor egy verejtékcsepp fog végigsprintelni a gerincem mentén. Ez mínusz hat fokban, negyven centis hóban hasalva és egy kisbabával a hónom alatt felért azzal, mintha a halál vakargatta volna a hátamat a göröngyös lábkörmével. Mindegy azért fontos, mert pont ekkor ejtettem el a kulcsokat, amik természetellenesen egy apró csörgés helyett, akkora puffanást hallattak, mint, mikor T-Rex anyuka összecsapja apró kis kacsóját, amolyan "kész a vacsora" stílusban. Persze, nem vagyok olyan öreg, hogy hallottam volna a korábbit, meg különben sem értek a dínók nyelvén. Legalább is remélem. Azt viszont még egy perfectionalista is hallotta volna, ahogy a szakadt lánc csörgemetélt, miközben a hatalmas mancsok mángoló módjára lapították a felém közeledő, morgó eb alatt a havat.

 Ez bizonyára sok információ volt egyszerre.

 Szünet.

 Bizonyára mindenkiben felmerült a kérdést. A nagy kérdés. Hogy került a kisbaba a hónom alá? Most már tényleg mindenkiben felmerült a kérdés. A válasz egyszerű. Odaraktam. Közben pedig imádkoztam, hogy a hónaljszagom nem végez majd vele. Félreértés ne essék, természetesen a gyereket nem loptam, mint a pepperónis pizzát, az Oreót vagy a Kinder Buenómat. De hadd meséljem inkább el a baba történetét, még mielőtt a morgó szörnyeteg gyomrába kerülnék, mert onnan már nem fogjátok tudni hallani a hangomat.

 Vissza.

 Öt óra negyvenkilenckor fejest ugrottam a fenyőfa alatt lévő hóba, aztán a fenyőfa ágai természetesen tették a dolgukat. Ugye, milyen utálatos tud lenni? Szóval kaptam rendesen a hidegzuhanyból. Utána kapkodtam a levegőt, kézzel is, tödővel is, meg amivel csak értem, ahogy erőt gyűjtöttem magamon, hogy kitörjön karom a megfagyott hótakaró alól. Hamarosan egy fagyasztott, harminc centiméter átmérőjű pepperónis pizzát, egy száztíz grammos Oreot - még csak nem is dobozost - és egy fehércsokis Kinder Buenót tartottam a magasba. Különben utálom a fehércsokit, de december huszonnegyedike volt és öt éve nem volt fehér karácsonyunk. Higgyétek el, én sem látom igazán az összefüggést. Amikor meg meghallottam a csaholást, olyan érzésem támadt, hogy nekem idén már nem nagyon lesz fehér karácsonyom fehércsokival.

 Ez a rémkép öt ötvenegykor ért utol, amikor is felbontottam a pizzát és jólesően nekiláttam. A kutya nem volt a terv része, se az, hogy egy fa alatt kell kajálnom, vagy az, hogy ellopom a tulaj kocsikulcsát, vagy az, hogy öt ötvenkettőkor majd elhallgat a kutya és abbahagyom a csámcsogást, amint egy kerékpár nyekergését hallom a latyakban.

 Lazán elhaladt mellettem, a lelógó ágaktól, na meg a fehér koromsötéttől nem is látott és, amikor mellettem hallatszott az a halk puffanás, akkor épp fecsegett. Tehát, semmi sem az én hibám.

 - Ne rugdosd már az oldalam, te haszontalan! Jólvan Ákoska, mingyárt megtaláljuk és hazavisszük azt a másik haszontalant!

 Feltételezem a gyerek anyja nyugodt lélekkel haladt tovább. Én meg, amikor újabban sokkal közelebbről hallottam meg a morgást, elképedve és elnémulva - nem mintha addig beszéltem volna – fogtam szépen és hónam alá rántottam a gyereket. Egyszer még nagy csirkefogó lesz. Pont, mint az a negyvenhat éves családapa, aki öt ötvenötkor, mínusz hat fokban, negyven centis hóban hasalva és egy kisbabával a hóna alatt akkorát nyelt, hogy mindjárt vissza is jött a fagyasztott pizza. A számban volt, valami eperszerű fürdőben megmártva.

 Lejátszás.

 Mármost, az áramszünet miatt nem láttam semmit a semmin kívül, de abból a morgásból, amit a kutya hallatott biztos voltam benne, hogy nem is evilági. Igazából ekkor tűnt fel, hogy az olvasólámpám tényleg rácsúszott a fél szememre. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Se a kulccsal, se a gyerekkel, se a pizzával nem törődtem, csakis azzal a morgó hangú kutyával, amiről, ha nem érdeklődtem volna morgós, pocakos pasasok iránt, akkor bizonyára még rosszabbul vélekedtem volna.

 Tudom, tudom, már megint túl sok az információ. Nekem is feltűnt. Volt harmincnyolc másodpercem arra, hogy feltűnjön. Az rengeteg vesztegetni való idő, arra, hogy valaki rendezze a gondolatait. Az én helyzetemet meg minden bizonnyal nem úgy rendezték, hogy én legyek a rendező.

 Fahéj. Törött hinta. Dohos borsó. Dinnye nutellával. Miért izzad az ember félmeztelenül a hóban? Mustár. Vajon a feleségemnek tényleg tetszett, hogy szőrös a mellkasom?

 Szünet.

 Ide mindenképpen kell egy szünet. Nem baj, hogy kettő lett belőle.

 Vissza.

 Öt negyvenötkor léptem be az kis üzletbe, ahol a kijáratot jelző fényen és a pultos monitorján kívül nem volt másik fényforrás. Vagyis de mégis volt, egy tini csaj telefonja, akinek a mellette guggoló eladónőcske kereste az egyik gyertya árát.

 Felkapcsoltam az olvasólámpámat. Mosolyogtam, mint egy balek, aki évek óta azt tervezi, hogy egy áramszünetben fog lopni a saroki kisüzletből, ahova azóta se tette be lábát, hogy ezt elhatározta. Siettem. A pizza ugyanott volt, mint pár éve és az idei év végén jár majd le. Az Oreót szórakozásból vettem el, majd a Kinder Buenónál újraírtam az egész addigi tervemet.

 Az eladó kiszúrt, felém közeledett. Felkaptam a tudodjátok melyik csokit – ugye köztünk szólva annak lehet nevezni? Ez után lekaptam a pultról az odahelyezett kulcscsomót és futottam. Fél utcával később a mögöttem lévő ordibálásból csak a kutya csaholása maradt meg. Le akartam kapcsolni a lámpát, ami össze is jött - csakhogy kikapcsolódott a pántja az olimpiai ugrásomat követően és elfedte a fél szememet.

 Lejátszás.

 Az utcai lámpa felizzott.

 Harmincnyolc másodperc. Íme, már majdnem térdre borultam egy kutya előtt, könyörögve az életemért, amikor is világossá váltak előttem a szándékai. A kutya nem akart megenni, de kegyelemdöfésképpen még cudarul nyáladzva megszagolt. Prüszkölt egy sort és élvezve a helyzetét lehugyozta lábamat. Én meg közben voltam elég eszes és felvettem a kulcsokat.

 Minden a legnagyobb rendben volt, azon kívül, hogy a világban - még véletlenül se a világon - mindenki hülye és mindenki úgy tesz, mintha még hülye is volna. Fel akartam kellni, de valahogy lefele haladtam.

 A feleségem ébresztett fel, Ákossal a kezében, akit szégyellek, mert nem szereti a nutellát. Milyen gyerek az, ugye?

 - Kicsim, elment az áram... Vigyáznál rá, amíg keresek egy gyertyát? - kérdezte az asszony.

 Válaszul dörmögtem egy igent. Még az a kutya sem lehet olyan embertelen, hogy nem szereti a nutellát. A szuszogó fiamat mellém fektettem. Szemem hozzászokott a fehér sötéthez és megpillantottam az olvasólámpát az éjjeliszekrényen. Öt huszonöt volt. Hogy azt honnan tudtam azt nem tudom, ugyanis nem vagyok perfectionista.