Állandóan tévedünk. 

 Általában állandóan hazudunk.

 Sokszor általában állandóan tévedésből hazudunk és néhanapján egy hazugság miatt tévedünk.

 Művészi festőink, a természet szeméttel teli lágyságába vonulnak, hogy csendben fessék le a zajos várost. A csillagászaink a hatalmas űrben keresgélik az apró idegeneket, csakis azért, hogy meggyőződjenek róla, már nincsenek ott.

 Gyermekként a nagy felnőttek elvisznek minket a palicsi állatkertbe, hogy banánt együnk a majmok ketrece előtt. Ez után lassan cseperedünk, színes szórólapokat osztogatuk pénzért, mert ezzel megvédjük a fákat a kivágástól. Aztán nagyon hamar kamaszok leszünk és a szórólapok elfogynak, ami kész tragédia, mert nem lesz többet mivel tömni a feneketlen kájháinkat, ami miatt kénytelenek vagyunk a felnőtekkel hajnalonkét, zuzmarába taposva fát vágni. Lopni, ha úgy jobban tetszik. 

 Kivágunk pár fát és már fel is nőttünk. Felnőtt fejjel, elfogadjuk, hogy gyermeki szívünk a társadalom szerint meghalt. Elfogadjuk, hogy a társad igazán helyes, a dalom katasztrofális, de még mindig egy fokkal jobb, mint az írásom, vagy a hajnali félkezes sírásásom, a síralmas sírásomat meg ne is említsük, mert ennyi még belőlem is sok volt. 

 A demokráciát úgy gyógyítjuk demokráciával, mintha már minden betegség megszűnt volna és ez lenne az orvosok utolsó feladata, de közben beteg emberek halnak meg. Biztos véletlen. Mármint ki tudja, lehet a demokrácia meggyógyította volna még őket is. Ezt még senki sem próbálta ki, pedig bizony, hogy próbálkozni szabad, legalább is még a kötél el nem szakad. 

 A szavunk különben semmit sem ér. Ha meg bármit is érne már rég illegális volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden ami illegális értékes. Például kérhetünk drogot, szabadtságot vagy szeretetet és manapság egyik sem értékes, de mind illegális. A jó hír, hogy viszont ingyen kaphatunk egy kulcsot olyan lakatokhoz, amelyekbe egy másik kulcs már rég beletört.

 Azt állítjuk, hogy a valóság azoknak való, akik nem bírják a drogot, de közben hagyjuk, hogy a drogfüggők határozzák meg a valóságot, mivel mi túl elfoglaltak vagyunk hozzá. Ugyanis mi közben kipufogogrillt, fejre rögzíthető WC papír tartót vagy kutya popsi dekorációt találunk fel.

 Azt állítjuk, hogy az életünk unalmas, pedig pont mi terveztük olyanná, amilyen és olyan szörnyű dolgokat élünk meg benne, amelyek sosem következnek be. 

 A sorok között olvassuk, mindazt, amit az író leírt a sorokban, mert az a menő. 

 A saját kárunkon még véletlenül sem tanulunk. Hiába írunk bő köszöntőbeszédet a hülyeségünkért járó kitüntetésért, ami amúgy nem is létezik, de ezt nem tudjuk, mert a köszöntőbeszédet is elfelejtetjük, mielőtt egyáltalán kitalálnánk. Még is valami csoda folytán leírjuk. 

 Szokásunk egyébként félni egymástól. Ezt csak így megemlítem.

 Generációnk, azaz rabok csoportja, akik a jövő újításával foglalkoznak, maga a fényes jövő. Nincs miért a aggódnunk, ez a generáció nagyon könnyed. Van egy kis depresszió meg sok mém. Különben mindkettőt olyan lelkesedéssel csináljuk, hogy majd' bele halunk.

 Van a társadalmunknak egy nem hivatalos oldala. Ami a minél több a fájdalmunk, annál többet mosolygunk alapokra épül. Ezért a "boldogságért" a társadalom kitüntet minket a "boldog" jelzővel. 

 A "társadalomfertőzés" egyik jellemző tünete ezek szerint a boldogság, a másik a némaság. Mindenki süket, mondom siket, úgyhogy a végén mindenki elnémult.

 Állandóan mutogatunk egymásra, még egy harmadik el nem töri azt, amivel mutogattunk. Általában mosolygunk egymásra, még egy harmadik le nem kaparja a bőrt a képünkről. Sokszor egymás hátába szurkáljuk életlen tőreinket, még egy harmadik ránk nem fog egy gépfegyvert.

 Néhanapján a társadalom még önmagát is meghazudtolja. A lényeg, hogy annak higgy, akiben nem bízol, mert az tudja, hogy nem hinnél neki, ezért nem is fáradozik egy hazugság kitalálásával.

 Ami pedig a legfontosabb: büszkeségedet a zuzmarába taposva menekülj, mert a zuzmarában még mindig jobb megcsúszni, mint a jeges lejtőnek a legtetején elejtett öt dinárosba.