Hűvös kézzel vállán figyelte az öreg pék, ahogy egyik reggel rózsaszín volt az ég. Minden baját félretéve, hatalmas, sárga virágokkal körülvéve. A másik reggelre egy borongós szörny megcsókolta a Napot és a viharkék égtető mögé bújt vele. De az öreg pék ugyanúgy a sárga óriások közé merészkedett. Szeme ázottnak tűnt az évek alatt elviselt látványtól, de néha teljesen kitisztult, amikor valami olyasmit látott, amit érdemes volt rendesen megnézni. Ilyenek voltak a napraforgók sorai azokon a borongós reggeleken, amikor a Nap napokig megcsalta a Holdat.

   Az öreg pék irigyelte a napraforgókat, de akárhogy is nézte őket, nem tudta hogyan lehetne megváltani az embereket, hogy olyanok legyenek, mint ők. Mások szerint a napraforgók mindig a Napra bámulnak. De valaki foglalkozott már azzal, hogy mi történik, ha a Nap nem süt? Az öreg pék megtette mindannyiunk helyett. Ilyenkor a napraforgók mind egymás felé fordulnak. Vagyis, tökéletesebben feltalálják magukat, mint az emberek. Legalább is az öreg pék szerint. Valljuk be, részben igaza van. Ha sötét idő borul két emberre, inkább épp azért is elfordulnak egymástól. 

   A napraforgók mások. 

   Vagyis...

   Az egyiküknek nem volt ki felé fordulnia, amikor a Nap lehúzta a redőnyt.

   Kisebb volt és gyengébb mint a többi.

   Próbált elrejtőzni.

   A mező végében.

   Magányosan.

   Ő volt az öreg pék kedvence.

   Ő volt a legszebb.

   Egyik szomorú, borongós reggel, az öreg pék lefestette az ő múzsáját. Szertefoszlott ecsettel, rozoga bolhapiacon vett állványon. Megörökítette minden kis vonalát, görbületét, a leveleit és a szirmát. Hogy aztán emlékezzen, hogyan nézett ki az ő gyönyörű virága, mielőtt még olyan sápadt lett volna a tél előtt és emlékezzen, minden rendben volt. És, hogyha majd a végtelen havat nézi a télen ablakából, ránézzen a képre és eszébe jusson, hogy a fehérség helyén pár hónappal korábban ott volt az ő gyönyörű virágszála. Hogy eszébe jusson az a nyári meleg, amikor még a gatyája is vizes volt az izzadtságtól, csak mert kiment a tűző Nap alá, hogy megnézze a kedvenc virágát, nehogy túlságosan megsüsse a nap.

   Télen forró csokit tartott kezében, ült az ablakban és a havat nézte. A hideg besüvített, de nem fázott, mert ott volt mellette a festmény. Elgondolkodott a nyáron, minden milyen szép volt. A Nap kifakította a napraforgója szirmainak színét, aminek pont olyan világos és ártatlan színe lett, mint a Napnak hajnalban. Napszirma lett. 

   A forró bögre már sütötte ujját, amikor elengedte. Az órára nézett, ami délután hármat mutatott. Azon gondolkodott vajon mennyit fizetnének azért az ősöreg óráért. Elég kéne hogy legyen az e hónapi ügyvédre és remélhetőleg az ügyvéd csinál is annyi idő alatt valamit, ugyanis az öreg pék gondban volt. Meglesték, ahogy a mezőn volt az ősszel. A mezőn, ami nem az övé, a napraforgómezőn, ahol a kedvenc napraforgója volt. Ami már az övé.

   Az öreg pék pedig kétségbeesett volt hónapokig. Egészen a tárgyalásig. Eladta az órát is. Ha tehette volna eladta volna még a lelkét is. De senkinek sem kellett.

   Aztán eljött a nagy nap, ami után az öreg pék nem mehetett vissza a napraforgómezőre, hogy lefessen egy újabb fiatal és ártatlan napraforgót.

   Az öreg péket elítélték pedofíliáért és gyilkosságért.

   De az öreg pék nem volt szomorú. A legszebb virágszál örökre az övé volt.