MEGY ÉS PARADICSOM. RENDELTÜNK én meg te a kedvenc salátánkból. fölötte ülünk, mikor felolvasom neked régi írásom, ami azt kérdezi, hogy mire a remény, ha lehetetlen és mire a lehetetlenség, ha reménytelen. nem nyúlsz továbbra se a salátánkhoz. felnézek. pár asztalnyira tőlünk a csüggedő, tagbaszakadt fiatalember mellé odasétál az idősebbik kiadása. le se ül mellé, csak hóka hangon odavágja: ❝iszol fiam. sokat iszol. de addig se velem vagy❞, aztán otthagyja. mi meg sosem eszünk a salátánkból, ugyanis a kedvenc salátánk egyszerűen nem finom. aztán kijelented, ideje, hogy útjaink elváljanak. hülyének néznek, amikor egyes egyedül felteszem magamnak a kérdést, hogy még is mióta mondasz le rólam ilyen könnyen? mióta ilyen könnyelmű az ördög?