A KORÁBBI, SIKOLYT DERMESZTŐ csikorgáshoz képest, most nem néztél félre, hanem egyenesen szembenéztél a problémával. Homlokodra hulló, ősz hajadon keresztül figyelted a régi vaskapu még nála is régebbi sarokvasait, amint azok segítségért kiáltoztak, ahogy a szél ki akarta őket tépni a helyükről. Már félig le is váltak az esőáztatta kapurámáról, amit, ha tudtad volna, hogy már Szúnyogpuszta összes kutyája megjelölt, biztosan dobtál volna egy-két hátast.
 Ennek a különleges megtiszteltetésnek ellenére, a kapu szerinted nem volt nagy szám, ugyanis szerinted egy valamire való elmegyógyintézetnek hatalmasabbnál is hatalmasabb kapuval kéne rendelkeznie. Olyan kígyóként tekergőző vasdrótokkal a tetején, valamint a kapu melletti fal téglái között láthatatlanul meglapuló arcfelismerővel. A valóság kicsit szelídebbnek számított. A kapu nagyjából száznyolcvan centiméter magas volt, beleszámítva azt az öt centit, ami a földbe süllyedt az idő során. Vaskapunak nevezték, de alighanem alumíniumból készült és az átlagember átlátott felette, sőt az átlagon felüliek még rajta is.
 Ezen a kapun horda be a pékes furgont vezető, kiszállító fiú az előző napról, vagy akár az előző hétről kimaradt félig megsütött, félig még nyers kenyeret, vagy néha kiflit, amikor például nem volt elég tészta egy kenyérméretű kenyérhez.
 Pont ezért hálát adsz a kiszállító fiúnak, aki nem csukta be kilincsre a kaput. Hálát adsz a rossz kosztnak, aminek hála sovány maradtál és hálát adsz a szélnek, ami átfújt azon az ajtón és olyan könnyen csinált egy olyan rést, amelyen akár még csukott szemmel is kibújhattatok volna.
 Amint kiléptetek a kapun vészjelző módjára elhangzott az első sikoly. Megálltál. A szél sípolt, szíved a bordáidon harmonikázott és megláttad.
 Ott hevert, magányosan, félig felkúszva a repedezett járdaszegélyre és félig még lelógva a műfű színű fűre, amit, ha a húsvéti nyúl legalább egyszer láthatna, garantáltan visszafutna Húsvétba.
 Márk nem figyelve a földön heverőre, már előtted haladt, úgy, ahogyan azt egy öregember tenné, aki tizenhat kilónyi szajrét hord a hátán.
 Ekkor nyikorgott még egyet a kapu sarokvasa, mire visszanéztél.
 Azonnal átjárt a rég várt szabadság érzése, pont mint annak idején, mikor még kölyökkorotokban hintáztatok. Az egyik tartott egy ablakrámát, a másik pedig kiugrott a hintából és átröpült a rámán, pont úgy, ahogyan azt a cirkuszi mutatványt hirdető plakátokon láttátok, és, amit nem volt pénzetek megnézni. Ez volt a színtiszta és színtelen igazság. Ennek hála szerezted az arcodon ólalkodó ormótlan sebet. Még véletlenül sem a második világháborúban, az egyik híres ökölcsatádban, ahogyan azt elmondtad mindenkinek, aki hajladó volt fizetni a sörödet. Nem volt ám semmilyen orosz, aki kést rántott, te pedig nem tértél ki előle hősiesen és közben az orosz sem ejtett egy bevágást a bal szemedtől egészen az állkapcsodig. Az igazság az, hogy marha nagy szerencséd volt és a rámában lévő szög nem a szemedbe állt, mert Márk időben rántotta félre, ugyanis látta, hogy mire készül veled a sors.            Ennek ellenére, te őt okoltad. Talán ez a sors számlájára írható, ugyanis azt mondtad neki, hogy az arcodat csúfító seb az ő hibája, mert ő volt az, aki félremozdította a rámát.
 - Jössz már, Matyi? A világ nem vár rád! - barátod emellé nagyot kurjantott. - A világ nem vár senkire! - 
 Ezt Márk viccesnek találta, úgyhogy felnevetett.
 Füled sípolt a huzattól, mégis összegyűjtöttél annyi lelki, valamint egy pici fizikai erőt is, hogy előreléptél. Aztán azonnal meg is torpantál. Márk türelmetlen tekintettel figyelt. A fekete zsák lecsúszott a válláról és még innen is láthattad a lyukat, amelyet orrpiercingje hagyott. 
 A földre szegezted a tekinteted.
 Még mindig ott volt, természetesen nem ment sehova. Fehér bőrszíjjal lehetett összekapcsolni, de mivel valaki a félig kráterszerű járdaszegélyen és félig a műfű színű fűben hagyta, arra tippeltél, hogy talán van egy aprócska esély rá, hogy a kapocs nem működik. Vagy ki tudja? Márk, talán? Elvégre is, valamit neki is tudnia kell.
  - Hé, Márk! Szerinted ezek a maiak közül valaki csak úgy eldobna egy órát?
 Márk fogatlan mosollyal feléd tartott.
 - Miért, talán a maiak világában mást is tudnak csinálni a számukra fontos tárgyakkal? - bölcsen szemöldökét ráncolta, miközben hunyorogva bámulta az órát. - Ketyeg? 
 Ketyegett. Nem kellett hallanod vagy látnod, hogy meggyőződhess róla, mert egyszerűen megérezted. Éppenséggel nem volt egy Rolex, de ahogy a hideg napsugarak visszaverték róla a fényt, pontosan annak láttad, ami. A sors kezének, miszerint jó úton haladsz, mégha a jó út nem is mindig a legszebb út.
 - Itt vagy?
 Gondolatban máshol jártál, miközben a karórára meredél, amelyik lehet, hogy még kétszázötven forintot sem ért, de amilyen szánalmas helyzetben voltál, neked akkor az is nagyon jól jött volna.
 Hogy mégis minek a pénz egy öregnek, aki boldog lehetne, hogy nincs pénze? Ugyanazért, amiért mindenki másnak. Megbocsájtásért. Beállítottál volna szépen a féltesódhoz, előtte természetesen tettél volna egy utat a temetőbe, hogy meggyőződj róla, nem lesz-e felesleges elmenni a házához, mivel úgy emlékeztél, az messzebb van. A végén mindenképp beállítottál volna ahhoz az istenbarmához, aki az összes másik istenbarma közül a családotokban, éppen benned tudott megbízni. 
 Te voltál a kedvence.
 Márk hangja még csak ekkor jutott el a tudatodik. Léptél párat előre, de minden lépéssel egyre nagyobb szükségét érezted a megbocsájtásnak. Azt mondtad Dezsőnek az utolsó találkozásotokkor, hogy egy életben csak egyszer élünk. Utána pedig feltetted az egész vagyonát a rulettra. 
 Ismét megtorpantál. 
 - Ha nincs egy rendes gatyám sem, legalább legyen egy rendes órám - morogtad bajuszod alatt és ezzel eldöntötted, hogy fogod szépen a kis kacsóddal és felveszed.
 Persze ez nem ment ilyen könnyedén, ugyanis, mire kilencvenfokos előrehajlásra kényszerítetted volna a fájós hátadat, a szél megint hárfázott egyet a sarokvasakon, és erről eszedbe jutott, hogy talán máris elmúlt három óra és talán máris keres valamelyik nővér, amelyik ezúttal nem talált meg a szokásos búvóhelyeden.
 Harminc fokban lehettél lehajolva és úgy tettél, mint egy szakadozott ruhájú, alacsony kis hátfájós fazon tenne, ha fel akarná venni a karóráját. Jajgattál és szenvedtél, míg Márk melléd nem lépett. A zsák koppant a repedezett betonon, melyből bogarak másztak ki, majd rohantak mindenfele, amikor megérezték a hideg szelet. Barátod leguggolt, térdkalácsa hatalmasat roppant, mintha legalábbis hat darabba tört volna, majd megfogta az elegáns fehér bőrszíjat. Egyértelműen női óra volt. Valószínűleg egy szép nőé, aki nem láthatja meg Márk kezében, mert a végén még neki adna hálát és nem neked.
 Márk a szemedbe nézett, aztán a tenyeredbe zárta hideg ujjaival az órát.
 - Ugyan már, Matyi barátom! Mégis minek neked a megbocsájtás? Inkább esedezne ő a megbocsájtásért, amiért tizenöt évig eszébe sem jutottál!
 Ebben igazat adtál neki és az igazság különös érzésének erejével felegyenesedtél. Az óra tulajdonosát próbáltad elképzelni. Talán egy elegáns és kedves ötvenes?
 - Milyen talán, drága barátom? - szólt közbe Márk. - Ilyen eszedbe se jusson! Biztosan! Mondd azt, hogy biztosan! - felegyenesedett, ahogy felvette a zsákot, majd a kapura bámult. - De induljunk, mert biztosan észreveszik, hogy eltűntünk!
 Összeszorítottad öklöd az óra körül és követted őt.
 Egy időre elvesztetted a fonalat, ugyanis mire feleszméltél, egy szemközti pékségből friss kenyér illata áradt, ami felébresztette a gyomrodat és az összes többi érzékszervedet, melyeknek hála, megállapítottad, hogy ez biztosan nem az a pékség, ahonnan az intézetbe hordják a kosztot.
 Fiatalok rohangáltak és taxisofőrök Beethovent játszottak dudáikon a hosszú sorban. Egy nő, aki majdnem úgy nézett ki, mint aki szerinted elveszítette az óráját mentolos cukorkát árult egy kisasztalon, apró, átlátszó zacskókba kimérve.
 Megragadtad Márk karját.
 - Kéne egy kis pénz - suttogtad. 
 - Mire?
 - Mentolos cukorkára. 
 - Nem, nem. Az a hiányzó fogad, álladóan megfájdul az édességtől. Biztosan ezt akarod?
 - Akkor... Veszek csak neked.
 Márk erre szemét forgatta.
 - Nem látod, hogy nincs fogam? Nem tudom megrágni. 
 - A cukorkát szopogatni kell. 
 Válaszul kinyitotta a zsákot, majd egy kötegnyi pénzt nyomott kezedbe.
 - De jó sokat vegyél! A mentolos cukorka a kedvencem!
 - Nem is szereted! 
 - Tényleg? 
 Ezen elgondolkodtál.
 Elég csalóka az ember emlékezete.
 - Nem tudom - morogtad végül.
 Vettél tíz deka mentolos cukrot, amit te soknak találtál, Márk meg kevésnek. Az összes pénzt otthagytad, de az eladónő olyan morcos volt, hogy még csak nem is köszönt vissza, nemhogy megköszönte volna.
 A cukorkát átadtad a lelkesedő Márknak.
 - Igaz, hogy az epreset jobban szeretem, de ez is megteszi - mondta az köszönetképpen.
 Az órádra néztél, ami épp akkor csúszott ki a kezedből és végezte a macskaköves járdán. Kirázott a hideg.
 Márk oldalra fordult, hogy a szél ne zavarja a zacskó csomójának kikötésében. Észre se vett téged.
 Ismét lehajoltál, hátad tudatodra adta, hogy ez ismét egy nagyon rossz ötlet. Nyikorgást hallottál. De nem olyan hátborzongatót, hanem egészen megnyugtatót, vagy inkább olyan modernet, ami ugyanolyan hátborzongató, csak nem annak hallod. A szemközti pékség ajtaja adta ki a hangot, amin egy kék ruhás jött ki, vígan fütyörészve, telefonjába elmerülve. Áthaladt a gyalogátkelőn, figyelmen kívül hagyva a muzsikáló taxisokat, akik közül az egyik kikiabált az ablakán, valami olyasmit, hogy már tíz perce piros a lámpa, de a kék ruhás úgy tett, mintha ezt nem is neki mondták volna.
 Azonnal tudtad, hogy ő a te embered.
 Bevetetted a jajgatást és a szenvedést, míg a kék ruhás kiskutya módjára fel nem emelte a fejét. Közben Márk elégedetten belemélyesztette körmét a csomagolásba, és egy lyukat fúrt rajta, majd kivett egy cukorkát. A nyelvére helyezte, mosolyogva szájába vette és ahelyett, hogy kimentett volna a közelgő katasztrófából, visszatért a csomó kikötéséhez.
 A kék ruhás előtted állt, tisztes távolságra, ahogyan azt tanították neki. A telefonja kezében lógott és fényesebben világított, mint a nap. A fiatalember a tekinteted kereste.
 - Kell segítség? - kérdezte lágy hangon, ahogyan azt taníttatták vele. Nagyon illedelmesnek találtad, hogy feltesz egy ilyen kérdést, hiszen természetesen az is lehet, hogy csak fűszálakat számolsz és ahhoz meg ugyan, minek a segítség? Fújtattál egyet, miközben Márk oldalba bökte a kék ruhást.
 - Persze, hogy kell, nem látod, hogy szenvedek? Kösd már ki ezt a csomót, jóember! Megfizetlek!
 A fejed ráztad. Nem kell neked segítség. Csak az óra kell.
 - Ó, igen, persze, azt megköszönném. - Szúrós szemekkel felnéztél az elképedt barátodra, akit figyelmen kívül hagytak. 
 A kékruhás kiskutya lehajolt, felvette az órát, majd kezét válladra tette és gyengéden hátra nyomott, hogy úgy tűnjön, mintha legalább is ő segített volna fel, pedig csak hátráltatott, ugyanis, ha továbbra is lehajolva maradtál volna, úgy eldőlsz, mint egy zsák krumpli. Így hát játszottad továbbra is az újonnan szerzett szerepedet. Anyád úgyis mindig azt mondta, hogy az ő kis Matyija színészpalánta lesz, mint az apja. Azt meg úgy tűnik elfelejtette említeni, hogy úgy is vall kudarcot, mint az apja.
 - Kérem szépen jóember! Szükségem van a mentolos cukorkámra!
 - Köszönöm... - A kék ruhásnak sikerült elcsípnie a tekinteted és rád mosolygott. Elengedte a vállad, majd feléd nyújtotta az órát. 
 - Szép óra - jegyezte meg a megmentőd.
 Kirángattad kezéből, majd összeszorítottad mancsodban az órát. A kék ruhás jobb keze felemelkedett, benne telefonjával és szemöldöke integetett az égieknek, miközben ajkaival csücsörített.
 - Ajaj, szerintem fuss pici Matyi, inkább ne is törődj az életbevágó zacskóproblémáddal! Én megbocsájtok!
 Egy milliszekundumra ránéztél, aztán egy újabb milliszekundumra a kék ruhásra, kinek a képernyő tükre felcsillant a szemében, majd egy milliszekundummal később neked is ilyen volt a tekinteted. Egy fontosnak ígérkező üzenet villogott a kék ruhás csillogó telefonján, melyen az ,,Eltűnt" felirat kitöltötte a fél lapot, melynek randa, lila margója volt. Alatta egy telefonszám, valamilyen kiolvashatatlan szöveg közé préselve. A felirat és a szöveg között pedig ott pihent a kép, melyen, akár egy szupermodell bikiniben úgy pózolt az új órád. A következő milliszekundumban viszont futottál, ugyanis megértetted, hogy az emberek épp arra pazarolják az idejüket, hogy megkeressék az eltűnt órádat. Te pedig, amilyen jólelkű voltál, ezt nem hagyhattad.
 Márknak sikerült kinyitnia a zacskót, de az egész kiömlött a macskakövezett járdára. Mosolya füléig ért, mint, ahogy a kék ruhás arcán a fű, miután eltaknyolt a kiömlött cukorkákban és egyenesen átesett a járdán.
 Nagyon bátornak kellett lenned, ugyanis kiderült, hogy nem a nyikorgó sarokvasaktól féltél a legjobban. Nem is tudtad elképzelni, hogy ez a modern népség miért nem ,,kézlevágó" ajtónak hívja az ilyesmit. Automata ajtó? A te idődben az automata fegyverektől még rettegtek az emberek. Ha egy olyannal akartál bankot rabolni, akkor bizony csont nélkül ki is raboltad.
 Az ajtó érzékelve a mozgásodat kinyílt előtted, feltárva a benti világot. 
 Félénken mérted fel a terepet, mint a bika, aki még keresi a vörös pontot, amit kifogásnak használhatnak az emberek a viselkedésére. A recepcióspultnál egy helyes fiatal hölgy ült, aki két szintén helyes fiatal rendőrrel beszélgetett, akik kezében megremegett a kávés pohár, amikor megláttak téged. 
 - Lasho dyes! Megvan az órám! Nem kell többet keresni! - Magasba emelted jobbadat, miközben a ballal próbáltad rákapcsolni az órát a csuklódra. Ez úgy nézett ki, mint, amikor jobbkezesnek születsz, de egyszer csak egy adott pillanatban bal kézzel írsz, reménykedve, hogy titokban balkezes vagy és titokban nem is te vagy te, hanem az a valaki, aki szeretnél lenni, amikor magad vagy.
 Leegyszerűsítve a dolgot: nem tudtad felkapcsolni az órát, ugyanis annak nem volt jó a kapcsa.
 Gyámoltalanságod legtetejébe még le is ejtetted.
 A két szolgálatban lévő pocakos fiatal árgus szemekkel meredtek rád. Vagyis nem, nem árgus, hanem olyan bambi bambán, ugyanis utólag belegondolva, nem tudod már mit jelent az árgus és nem akartál olyan emberekkel vitába keveredni, akiket ez abszolút nem érdekel. Viszont azt állítod, hogy az abszolút jelentése ebben az esetben: korlátozásoktól mentes.
 Ezt a közlésemet köszönöd.
 Harmadszor is lehajoltál az órádért. Most már könnyű volt, teljesen belemelegedett a hátad a hajlongásba. A három Lotti csak állt és meredt, míg mögötted nem kattant párat a ,,kézlevágó" ajtó. Sziszegés, fújtatás hallatszott sebes léptek kíséretében. A kinti zsaru volt az, és mihelyst az órádért nyúlt, kiszúrtad, hogy rózsaszín a zoknija. De azt feltételezted, hogy nem meleg, csak tiszteletlen, ugyanis emellett még egy hetvennyolc éves fráter fenekét is bámulta.
 Felkaptad az órát, szád széle mosolyba rezdült. Tekinteted elsiklott a kiskutyafejű kék ruhás felett és Márkot kerested.
 Ezután egy elég durva spoilert közöltél.
 Hamarosan meg fogsz halni.
 Ajtó nyikordult. Egy morgolódó kopasz alak lépett ki rajta, olyan napbarnított bőrrel májusban, ami arról árulkodott, hogy vagy nagyon gazdag, vagy ilyenkor kezdődik az akció a szoláriumokban. Karján fehér csík rajzolódott ki, melynek olyan alakja volt, mint az órádnak. A fejének meg hasonló alakja volt a tiedéhez, csak talán pár évvel fiatalabb lehetett. Sőt, ez szinte biztos.
 Kitűzőt viselt, amelyre a Lakatos Rendőrfőkapitány volt nyomtatva. Micsoda véletlen, Dezsőnek is ez a vezetékneve.
 A két fiatal lerakta kávés poharait és minden figyelmüket az újonnan érkezettre fordították, aki meg épp rád mosolygott. Rád, aztán az órádra. Karját keresztbe fonta mellkasa előtt, miután bal kezével, mintha aprót intett volna a mögötted állónak, aki erre hátralépett. Megint az órádra nézett, te pedig a műnapbarnított kezén lévő lenyomatra.
 Micsoda véletlen egybeesés, nemde?
 - Á, hogy az a magáé, rendőrfőkapitány úr! Épp csak kölcsönbe vettem, még ide nem értem, nehogy valami baja essen. - Tarkód vakargattad, mert az általában megállított abban, hogy túl nagyot hazudj. - De már vissza is adom!
 Ez bizony pontosan az volt.
 - Remek, remek! Látom még mindig megértjük egymást, Matyi. 
 A rendőrfőkapitány arcán szélesebb és fehérebb mosoly villant, mint bármi.
 - Honnan tudja a nevem? 
 A pasas meglepődött, aztán közelebb lépett.
 - Én vagyok az! Dezső! Nem emlékszel? Egyáltalán, hogy kerültél ide?
 - He? - Dezső? 
 Nem is emlékeztél rá, hogy ilyen magas lett volna. Hirtelen jött ötletből térdre borultál előtte. Dezső szintén bambán bámult rád.
 - Megbocsájtásért jöttem. Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy rendőrfőkapitány lettél, mert azt hittem örökre járőrként fogsz megrohadni - motyogtad halkan.
 - Tessék? 
 Kezét feléd nyújtotta, hogy felsegítsen, mire fejed ráztad.
 - Megbocsájtásért jöttem - közölted ismét. - Sajnálom, hogy eljátszottam a pénzed. 
 - Ó, hogy az.. - kínos mosoly fagyott arcára. - Arról már meg is feledkeztem.
     - Nem, nem! – jajgatva felpattantál. - Helyrehozom! Márkkal visszahoztuk a pénzt! Csak most épp nem tudom, hogy hol lehet a csirkefogója!
      - Márk?
 Dezső kínos mosolya hirtelen lehervadt.
      - Tudom, hogy nem kedveled, de ő is megjavult. Kint van, egy zsákra való pénzzel, amit egész idáig elcipeltünk. Csakhogy, az történt, hogy vettem mentolos cukorkát, azt, amit amúgy azt hittem, hogy ő utál, de kiderült, hogy mégsem, és nem tudta kinyitni, és aztán meg az történt, hogy kinyitotta, és a kollegád mögöttem elesett rajta, mert Márk meg kiszórta. - mélyet fújtál. - Huh, ilyen hosszú mondatot évek óta nem fogalmaztam meg, nemhogy még ki is mondtam volna! Milyen jó agytorna ez a beszéd, nemde?
 - Matyi... Márk halott, ugye tudod?
 Szkeptikusan néztél féltesódra. Még, hogy neked ment el az eszed. - Dehogy halott. Ott van kint az a mágikus ajtó mögött!
 A kiskutyaszemű melléd lépett, minden figyelmet magára vonva.
 - Kötelességemnek érzem közölni, hogy igazat mond, uram. Valóban van kint egy idős úr, akinél egy fekete nejlon zsák van, továbbá egy csomag mentolos cukorka, ami sajnos, kiömlött a betonra. Én pedig megcsúsztam az egyik cukorkán és a pázsitra estem. Igazán frissítő volt, uram. 
 Lakatos Dezső erre az ajtó felé indult. Az automatikusan kinyílt. Kinézett. Alig tíz méterre tőle tényleg ott volt egy öreg, maga alá gyűrött zsákkal és négykézláb mászott valamit szedegetve a földön.
 - Én megmondtam - közölted büszkén.
     - Ez... ez nem Márk! - nyeldesett Dezső.
     - Dehogynem. Ugyanolyan öreg és ugyanolyan csúnya. Nem tudom, te mit látsz, de én...
     - Megszöktetek, igaz? 
     - Véletlen volt. - vállat vontál. - De a jó hír, hogy ott van kint a pénzed.
 Dezső csak bámult hatalmas bambi szemekkel. Ekkor kiszúrtad, hogy a kiskutyaszemű kék ruhás telefonja, alig tíz centire van a kezedtől. Azonnal megvolt a terved. Dezsőhöz fordultál.
 - Az órát a megbocsájtás jelképeként hoztam. Nagyon drága volt és pont úgy néz ki, mint, amit elhagytál.
 - Ellopták!
 - Vagy az... A lényeg, hogy hoztam egy újat. Na, add a mancsod! 
 Teljesen megbabonázva feléd nyújtotta karját. A szíved összetört, ahogy az órát a csuklója köré tekerted.
 A sors a te oldaladon állt. A recepciós telefonja megcsörrent. Azonnal felvette és kedvesen üdvözölte a vonal másik oldalán lévőt, még minden tekintet rászegeződött. Tökéletes alkalom volt, hogy legyen okod, miért ejtetted el az órát. Természetesen Dezső nem hajolhatott le érte, mert ő volt a rendőrfőkapitány, a kiskutyaszemű viszont igen. Megint egyszerre nyúltatok az óráért, csak te közben valami másért is. 
 - Köszönöm szépen, fiatalember! - mosolyogtál rá, majd elvetted tőle az órát is. A titkárnő lejegyzett valamit, aztán letette a telefont. Dezső rád nézett, mire ismét a csuklójára helyezted az órát. 
 - Rendőrfőkapitány úr! Azt hiszem ez most várhat, ugyanis a másodikról szóltak, hogy épp bejelentettek egy rablást és két eltűnt személyt. 
 Gyuri elrántotta a csuklóját. Az óra már megint leesett. Ismét hajoltál érte. 
 - Nocsak! Mégis honnan? 
 - A szúnyogpusztai elmegyógyintézetből, rendőrfőkapitány úr! 
 A padló hirtelen túl közelinek tűnt. Érezted arcodon a hideget, mint egy reggeli puszit a tél közepén egy olyan házban, ahol felnőttél, és, ahol délig nem volt fűtés. Minden sötét lett, aztán két másodperc múlva minden visszatért. Egy pillanatra azt hitted, hogy ez a következő életed, amiben egy esernyőként újjászülettél, de mint kiderült, tévedtél. Az újjászületésedig sokkal több idő telt el, mint két másodperc. Az voltál, ami mindig is lenni akartál - egy esernyő. Méghozzá abban is biztos voltál, hogy te vagy a legszebb mind közül, ugyanis elzártak attól a hétbillió embertől, akik nemhogy nem tudják értékelni az esernyőket, hanem még emellett leélnek egy egész életet, úgy, hogy közben várnak valakire, akinek a létezéséről még saját magukat sem tudják meggyőzni. 
 De abban bizony igazuk van, hogy semmi sem tart örökké, még egy esernyő életében sem, ugyanis megláttad a zsír és izomfej kombináció cellatársadat. Az őszre festett haját, ami már kezdett átváltani a szőkébe, a piercingjét, ami ott csüngött az orrában, mint disznónak a karika. Ekkor jöttél rá, hogy akit a korábbi életedben a legjobb barátodnak gondoltál, valójában csak egy hasonmás volt. Téged bizony átvertek. Egymás szemébe néztetek és távolságtartó tekintetéről eszedbe jutott Dezső, múltbéli életedben lévő féltestvéred egyik kijelentése: 
 - Olyan távolságtartó voltál velem, életem mind az ötven évében, hogy egészen el is felejtettem, hogy...
  A telefonod, vagyis a telefon, amit a kék ruhástól loptál, megrezzent a kezemben. A ,,hangfelvétel egy" nevű hangfelvétel megszakadt. 
  Önnek egy új értesítése érkezett: 
  Az eszköz memóriája megtelt.
 Valószínűleg eldobtad a frissen lopott Nokiádat, ami csakis rám várt a felújított pszichiátriai intézet előtt. Én pedig az időpontom után megtaláltam a telefonban a történetedet, amit még a Nokia sem tudott ennél tovább elviselni.