VOLT OSLÓBAN EGY FIATALEMBER, aki gyerekes módon rajongott az autókért, a csillagászatért és az ingyen ételosztásokért. Ez utóbbi kissé még is látszott rajta. Sajnálatomra szívének egyetlen szerelme volt csak, az pedig nem én voltam.
   Mindent a szerelemre építünk, vagy szeretetre, ami aztán tönkretesz, mindent, amit ráépítünk. Emil Jørgensent is utolérte az elkerülhetetlen. Az Anoním Alkoholisták Klubbjából egyenesen hozzám küldték. Ennek az volt az oka, hogy a férfinek nem is volt alkoholproblémája. Amikor megismertem, tíz éve még csak egy csepp alkoholt sem ivott.
  Az első ülésünkre az anyja is elkísérte. Hihetetlenül idegesített. Mrs. Jørgensen úgy bámult rám, mint akinek a földig ér a melle és még a protézise is kicsúszott kicsit. Nem mintha én másképp bámultam volna őket. Emil hajléktalan volt és az anyja Louis Vuitton táskáját vitte utána. Jól megnéztem magamnak a táskát, ugyanis akkoriban volt birtokomban egy nagyon hasonló modell.
   Az anyja azt mondta, hozzam helyre a fiát. A pénz nem számít. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, nekem igenis számít, inkább megkérdeztem, hogy mégis miből kell helyrehoznom a fiát.
   - Hát, mit gondol doktor úr? Mégis miből? Nézzen csak rá, hajléktalannak öltözik és három éve így járja a várost, mint valami remete és tessék most még csak nem is bólogat a hülye kölke! Pedig én szépen megmondtam neki, hogy mit csináljon!
   Nem is reménykedtem, hogy lesz ezek után második ülés. Úgy véltem nem érdemlek meg ennyi szépséget magam körül. Mégis eljött, méghozzá Mrs. Jørgensen védőszárnyai nélkül.
  Fél évvel később barátok voltunk és igyekeztem minden pillantását elkapni. Ő inkább a hajléktalan nőket stírölte, na, meg az autósmagazinokat. Azt mondta sosem akarja, hogy legyen jogsija. Meg kocsija pláne.
    - Csak anyám miatt vagyunk barátok, amúgy semmi bajom.
    Ezt az egyet örökre megjegyeztem, ugyanis annyiszor elhajtotta. Végül meguntam és azt kérdeztem:
    - Csakugyan? Akkor meg miért játszol hajléktalant?
   Ekkor az ég felé mutatott, vastag kabátba bújtatott karjával és úgy tűnt barna szeme vidámsággal telt meg. Azt felelte:
   - Hogy mindig a szabad ég alatt legyek. Alattuk. Olyan boldogok, ugye?
   Ez volt az első és az utolsó megjegyzése, ami elgondolkodtatott az elmeállapotával kapcsolatban. Eldöntöttem, hogy a következő ülésen pszichológusi bőrömre vedlek és kifaggatom.
   Emil Jørgensen nem jött el a következő ülésre. Az anyja jött helyette - akit még mindig kezelek - és két rendőr a kapitányságról. Azt mondanám a nő mellé elkelt volna egy pszichológus.
   Emilt elgázolták, amikor egy kerekesszékesnek akart levest vinni az úttest másik oldalára. Sosem jutott továbbb a második sávnál. A söffőr azt valotta, hogy egy részeg alak eldőlt előtte, ő meg nem reagált időben. Emil ereiben vér helyett, konkrétan alkoholt találtak.
   Mire mindez megjelent az újságokban én már mindent tudtam. Rettenetes állapotba kerített az a hisztérika, a két zsaru meg miután közölte, hogy holnap majd kihallgat, egyszerűen otthagyott. Alig kaptam levegőt, mire a nőszemély bőgőmasina módjára elmesélte, hogy lehet, hangsúlyozom lehet, nem kellett volna hagynia, hogy a fia megölje magát.
   - De annyira mókásnak tűnt, hogy benne lehet a nevem az újságokban és a híradóban...
   Megvártam, hogy elmondjon mindent. De tényleg mindent. Csak akkor ütöttem meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy megötöttem egy nőt, de ez volt az első alkalom, hogy bűntetlenül megúsztam. Meg volt ám az oka, hogy miért volt a rendelőm a Platán. Ebből kifolyólag voltak kapcsolataim, akik később sajnálatomra alátámasztották a nő szavait.
    Emil Jørgensen.
    Nem is ez volt a valódi neve, mert tanúvédelmi programban vett részt már bőséges tíz éve. Az első hét évet pszichológusok körében töltötte. Alig múlt el tizenhat, amikor részegen volán mögé ült és frontálisan ütközött egy családi autóval. A négytagú családból csak az apa élte túl, Emil pedig az égvilágon semmire sem emlékezett. A férfi megkísérelte lelőni a fiút pár nappal a baleset után, de tűzharcba keveredett a fiúra felügyelő zsarukkal. Életét vesztette.
   Emil később fenyegető leveleket kapott és bevették a tanúvédelmi programba a tárgyalásig, amire sosem került sor. Mrs. Jørgensen valójában csak egy nevelőszülő volt, akinek siekerült megbocsájtania nekem. Később megtudtam, hogy a férje rendszeressen verte, de nem tettem semmit.
   Évekkel később is rágódom Emil ügyén. Szeretném tudni, hogy vajon hány tinivel történhet meg, az, hogy ellopja a bátyja kocsiját, de a következő sarkon megöli őt, az anyját és a nővérét. Ehhez milliónyi boldog csillag szerencsétlensége sem elég.
   Viszont a Louis Vuitton táskámat kidobtam és különben többet nem mentem hivatlanul házibulikba nőnek öltözve.