A SZÉK HÁTTÁMLÁJÁNAK ALABÁSTROMFEHÉR kárpitját ősz hajszálak tarkították, amikből sajnos a hosszú évek szinte az összes színt kicsavarták. Két hajszál között bekukucskált kismilliónyi mosolygós arcú napsugár, kivételesen a problémák mögött az ég épp vígan kivörösödött. A Doktor tekintete mindezt a tükörből fürgén követte, ahogy egy ötvenegy éves Glenglassaugh segítségével lelkét öblögette. Székében hátradőlt, nagyot pislantott, ahogy világkárunkba bepillantott. Fürgébben cikáztak gondolatai, mint az író hasonlatai. Poharát szemmelláthatatlanul megemelte, majd a világ gondolatait megneszelte.

 Végül a Doktor így szólt:

 - Képzelje el kérem a következőket! Étcsokoládé. Gabonapehely. Kovászos uborka. Kávé. Só és fülpucoló.

 A páciens el is képzelte őket, még te közben valamikor a múltban bekötöd majd a cipődet. Elképzelte az étcsokoládé húgy-barna csomagolását, az árát és a megvevésével kapcsolatos sajátos vonakodását. A gabonapehely hatalmas kartoncsomagolását és a benne lévő apró zacskó susogását. A kovászos uborka életveszélyes befőttesüvegét, mely mindig a legfelső polcról néz le üres pénztárcájára és tekintetének búskomorságára. Eszébe jut a kávé ezerféle megjelenése, aminek mind keserű az ölelése. A só apró doboza és a benne rejtőző ezernyi kis szemecske, amivel jobb nem találkozni, amikor a kezeden van egy sebecske. És... a kis doboznyi fülpucoló, amivel az ember a fülét pucolja.

 A páciens sikeres feladata eredményéül felcsillant szeme, büszkén doktora felé pillantott, de a bevásárlóközpontban most csapták le a villanyt. A fejében lévő bevásárlóközpontban, melynek sorait még mindig járta, mintha otthon nem lenne, aki visszavárja.

 A Doktor magában mosolygott, elméjében köd gomolygott. Sok neki ez a mai világ, kíváncsi rá -, miért mondja ezt minden diák? Még is miért fejezi be sokuk olyan gyorsan? Netán sok nekik az alkohol a borban vagy netán túlságosan hisznek a balsorsban?

 Magában horkantott, mégis honnan tudná ő mindezt ebben a korban?

 Fejét rázta. Lerázta szavait szépen agyáról nyelvére:

 - Mondja el szépen, mit lát maga előtt! - a páciens már nyitotta volna a száját, szavai ki akartak mászni torkán, mint a fürge tűzoltók, csak úgy gurultak egymás után, akár a söröshordók, hogy oltsák a tüzet. De a Doktor leintette. A tűzoltók pedig visszakullogtak lelke erdőinek tüzeit oltani. - Látom, mindent lát, kivéve a problémát. Hogy mi a probléma? Elmondom. A csokoládés doboz amit lát, az üveg amit lát, a kávé csomagolása, a fülpucoló doboza... A csomagolás, ez itt a probléma. De mit érez velük kapcsolatban? Nem érzi a csokoládé keserű ízét a szájában? Nem érzi a fojtogató illatát? Nem érzi az illatukat, az ízüket, netán tudja a színüket? Csak a csomagolást látja, amivel az egész emberiséget bántja. A csomagolásról dönti el, hogy szereti-e vagy nem. Érti már, kedvesem?

 A páciens mosolya lelankadt, fejét lehajtotta, mint, aki már minden feladatát végrehajtotta.

 Bajusza alatt feltette visszatérő kérdését. Hangja olyan halk volt, hogy a levegő alig rezzent ajka körül.

 - Miért kell mindig az emberekről beszélnünk?