Konrád egész este gondolkodott, az agya ide-oda kattogott, egyik hülyébbnél hülyébb gondolatból született a másik. Vajon mi történik Nimród és Máté között? Mi volt az a csók? Lehet rosszul látta, de amit mondtak, hogy a szünetben találkoznak… És az ő csókjuk. Miért csókolt vissza? Miért kapaszkodott belé annyira? Kérdések kérdések hátán.

Még az Instagramon is lecsekkolta őket, de Nimród konokul hallgatott, Máté meg valami táncos képet osztott meg.

Konrád az anyukája szeretetére vágyott, hogy panaszkodhasson, de ma este előadás volt a színházban, így egyedül maradt a lakásban. Egyedül a fejében dübörgő kérdésekkel.

Végső kétségbeesésében ráírt Sugira.

„Nem jössz át? Lelkiznem kell valakivel és anyám nincs itthon.”

Miután elküldte ezt, meg a címét, akkor érezte csak át, mennyire szánalmasan hangzik az egész üzenet. Gyorsan visszavonta, remélve, hogy Sugi nem látta. Bekuckózott az ágyába, előtte kipattogtatott egy adag popcornt, így mindene megvolt egy kis Young Royals maratonhoz.

Csakhogy csengettek.

Konrád kicsoszogott az ajtóhoz, és résnyire nyitotta.

– Láttam – mosolygott Sugi. Kezében fogta a hátizsákját. – Na, engedj be. Remek vagyok lelkiző partnernek.

Konrád nem tehetett mást, kitárta az ajtót, és Sugi két másodperc alatt birtokba vette a szobáját. Az ágyra dobta a hátizsákot és kipakolt belőle két bögrét, két kiskanalat, forrócsoki port, egy termoszt, egy doboz zsepit, egy takarót, és négy tábla csokit.

– Kész – mondta, majd Konrádra mosolygott.

– Szerinted én nomádként élek a pusztában?

– Sose lehet tudni, még nem voltam nálatok – vont vállat Sugi, majd a bögréket Konrád íróasztalára tette, és merni kezdte bele a forrócsokis port.

– Mit nézünk?

Konrád elmosolyodott, a szívét megmelengette a többes szám.

– Young Royals.

– Azt még nem láttam – mondta Sugi.

– Fú – nevette el magát Konrád. – Imádlak, végre van indokom hetedszerre is előröl kezdeni.

Végül hat rész múlva, Simon és Wille ölelése után Sugi kifújta az orrát. Konrád hallgatott, hagyta, hogy a lány maga dolgozza fel az első nézés utáni katarzist.

Fél perc múlva Sugi megszólalt:

– És miért van szükséged lelkizésre?

Konrád nem volt felkészülve rá, hogy ilyen gyorsan, őszintén és húsbavágón megkapja ezt a kérdést.

– Beszéljünk inkább a Young Royalsról – vakargatta körmével az ölébe húzott takarót.

– Biztos? Szívesen csinálok még forrócsokit – mosolygott rá Sugi. Konrád végiggondolta a lehetőségeit, aztán úgy döntött, itt az ideje, hogy végre életében először őszintén megnyíljon egy barátnak.

– Oké. Asszem, a hírnév összezavart.

Na jó, ez mégsem ilyen egyszerű, az őszintét inkább majd máskor.

– Tessék? – ráncolta a homlokát a lány.

– Úgy értem, hogy, tudod, kezdem megérteni azokat a híres embereket, akik megbolondulnak és hülyeségeket csinálnak, miután gazdagok és sikeresek lettek. Én is ezt éreztem ma.

– Egyetlen apró, öt perces darabról van szó – mondta Sugi lassan, tagoltan, és Konrád látta, hogy rángatózik a szája széle. Talán kívülről hallva ő is nevetne magán. El kellene mondania az igazat, hogy Sugi megértse.

– Jó, de… szóval Nimróddal van valami.

– Micsoda? – csillant fel a lány szeme.

– Azt hiszem, járnak Mátéval.

– Ez biztos? Mert Máténak van barátnője.

Konrád hallgatott. Ez a lehető legrosszabb forgatókönyv volt. Nimród pont egy olyan srácot választott, akivel csak titokban, mások háta mögött lehet együtt. Ez volt az, amit nem kívánt volna senkinek, még a régi ellenségének sem. Pontosan.

– Lehet, csak rosszul láttam – visszakozott gyorsan. Nem akart semmilyen pletykát sem elindítani, ha ilyen kényes a helyzet. Eszébe jutott Nimród, ahogyan kapaszkodott a garbójába. Talán el lehetne mondani a csókot, talán el kellene mondania, hogy mit érzett, hogy Nimród mennyire… puha, és finom és az illata is…

Megköszörülte a torkát.

– Nimród és én egy suliba jártunk ezelőtt – mondta, hogy elterelje a figyelmét. A régi Nimród emléke erre pont jó volt.

– Tessék? – Sugi lerakta a bögrét, és Konrád felé fordult.

– Nyolcadik feléig. Akkor… akkor elment, és…

– Már akkor is crusholtad? – vigyorodott el Sugi.

– Mi? Dehogy! És most sem crusholom! – hazudta Konrád.

Sugi felsóhajtott.

– És milyen volt a tizennégy éves Nimród?

– Más – felelte Konrád.

– De mégis?

– Lázadó, bajkeverő… nagyon más.

Valami megváltozott. Konrád nem érezte a régi, emésztő haragot.

– Furcsa – mondta Sugi. – Ezt nem gondoltam volna róla. És most mit szeretnél csinálni?

– Nimróddal? Semmit – hazudott megint. – Inkább kezdjük elölről a Young Royalst.

– Rendben – nevetett fel Sugi, majd közelebb húzta magához a zsepis dobozt.

*

Konrád az őszi szünetet mindig az apjával töltötte, most sem volt ez másképp. Megvolt a jól bejáratott rutinjuk, hiszen már akkor is elmentek ilyenkor horgászni, amikor még nem váltak el a szülei. Az apja ugyanazt a bungalót bérelte ki öt napra a Villásdi-tó partján, mint öt éve mindig. Konrád szerette ezeket a napokat, még akkor is, ha az utóbbi egy-két évben kevésbé volt kedve az apjával csendben egy tó partján ülni a hidegben. Most viszont tudta, pont erre van szüksége.

– Még meg se nézted a telefonodat – mondta az apja, amikor végeztek a beetetéssel. Konrád épp a csontik mocorgását figyelte az apja mellett térdelve a stégen. Szerette, ahogyan zsizsegve kígyóztak ide-oda a dobozban. El akarta engedni a füle mellett az apja megjegyzését, de az apja folytatta: – Minden oké a suliban?

– Persze.

– Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni az előadáson.

Konrád bólintott. Azért, hogy az apja kivehesse ezt az egész hetet szabinak, előtte túlóráznia kellett.

– Semmi gond – nézett az apjára. A férfi épp a telefonját vette elő a zsebéből. Megint.

– Te viszont sokat nézed.

– Ó, hát… munkaügy.

– Aha – felelte Konrád. Nem hibáztatta az apját, amiért nem őszinte. Ő se tudna őszintén beszélni Nimródról.

Hallgattak. Konrád kinyitotta a két összecsukható széket, leültek és vártak. Amint eltelt pár perc, életre mozdult a tó, a nádasban hápogtak a vadkacsák, faleveleket sodort az ár, a szél zenélve fújt a nád között.

Konrád pedig nem létező biológiai adatokkal szórakoztatta magát, hogy ne Nimródra gondoljon.

A vadkacsák lemezes csőrét négyszázhetvenhárom apró lemez alkotja. Az emberek ötvennyolc százalékának nem bújtak elő a bölcsességfogai. Vajon neki kinő majd? És Nimródnak vajon lesz?

Khm.

A hársfa virága az egyik legtöbb pollent tartalmazó virág. Kicsi méretéhez képest ez különleges. Mikroszkóp alatt a pollenek színe… legyen mondjuk kék. Nimród szeme is kék.

Khm.

A felhők kilencvenkilenc százaléka víz. Harmincnyolc féle felhőfajtát tartanak számon. Az égen most a commuscula munnisculus minta látható. Konrád imádta a hasracsapással kitalált latin szavakat. Vajon ilyen érzés megírni egy darabot is? Jó érzés alkotni valamit, amit mások életre hívnak? Vajon Nimród mit érzett, amikor látta Konrádot meghalni a színpadon?

Konrád a zsebébe nyúlt. A telefonja ki volt kapcsolva, nehogy hirtelen felindulásból ráírjon Nimródra. Biztonsági óvintézkedés.

– Lemerült? – kérdezte közel hajolva az apja.

Konrád megrázta a fejét.

Az apja elfogadta ezt válasznak, és a saját mobiljához fordult. Konrád elnézte az apró mosolyráncot az apja szemének szegletében, a szakállában ülő vidámságot, és belefájdult az emlékbe, hogy az anyja mellett az apja sosem mosolygott.

– Mikor mutatod be? – kérdezte minden bátorságát összeszedve.

Az apja megrezzent.

– Á, nem, ő nem, Cintia csak… – Amikor találkozott a tekintetük, Konrád apja felsóhajtott. – Oké, talán karácsonykor?

Konrád bólintott.

Az apja visszatért a telefonhoz, Konrád meg a felhőkhöz. Hogy is volt? Commusculis…

– És arról mikor mesélsz, aki miatt nem kapcsolod be a mobilodat? – zavarta meg az apja kérdése.

– Soha? – kérdezte Konrád őszinte kétségbeeséssel a hangjában. Az apja elnevette magát, vállon veregette Konrádot, és hallgatták tovább a csendet.

Konrád a negyedik napon adta fel. Az úszók lágyan ringtak a vízen, de semmire sem tudott gondolni, csak arra, mi van, ha Nimród írt neki a csókról. Az apja bíztatására bekapcsolta a telefont, de Nimród hallgatott.

– Ne kenődj el, azért biztosan hiányol.

– Nem hiszem, van neki más.

– Hm – mondta az apja. Konrád pedig megfogadta, hogy nem gondol többet Nimródra, hiszen már csak az utolsó nap volt hátra a pihenésükből.

Pénteken már csak délelőtt vették elő a botokat, de semmi komolyra nem számítottak. Igazából Konrád gyanította, hogy az apja a csendet szereti igazán meg a természetet, kevésbé a horgászást, mert akkor sem volt kedvetlen soha, ha nem fogott semmit. Konrád egyet tudott vele érteni, főleg, mióta az első fogása, egy óriási keszeg úgy ficánkolt a kezében öt évesen, hogy Konrád leszédült a stégről, bele a vízbe.

– Majd mondd meg Cintiának, hogy üdvözlöm – szólalt meg Konrád miközben egy damildarabot tekert az ujjára, fel és le, fel és le.

– Én meg azt a fiút üdvözlöm, aki miatt félsz a mobilodtól – mosolygott az apja.

Bárcsak el tudna neki mondani mindent, ami a belsőjében kavarog, ha Nimródra gondol. A sok régi sérelmet, az új Nimródot, a csókot, az egymás mellett ülve buszozásokat, a darabot, Mátét…

– Neki van más.

– Ezt már mondtad.

– Nem komoly. Igazából nem is lényeges – mondta Konrád magát győzködve. Hiszen hogy bocsájthatna meg mindent ilyen könnyen Nimródnak?

– Pont úgy nézel ki.

Konrád felsóhajtott.

– Miért, hogy nézek ki?

– Úgy, mint aki ki sem tudja verni a fejéből azt a srácot.

Az apjának igaza volt. De hogyan lehetne mindent elmagyarázni, mikor Konrád se értette, mi ütött belé. Hogy miért csókolta meg Nimródot. Miért csókolt Nimród vissza? Miért pont Nimród az, aki ennyire összezavarja?

– Nimród fura – szólalt meg hosszú percekkel később. – Sose volt kedves a régi suliban, de most…

Az apja hirtelen mozdulattal fordult felé.

– Ez az a Nimród, aki miatt behívatott egyszer az osztályfőnököd?

Konrád bólintott.

– Hol találkoztál vele újra? – Az apja összevont szemöldöke mindent elárult.

– A SzínPadba jár.

Az apja alatt megnyikordult a szék. Konrád úgy érezte, védelmébe kell vennie Nimródot.

– De megváltozott, mintha teljesen kicserélték volna.

– A színészekkel vigyázz. – Az apja már csak tudta. Konrád elkomorodott.

– Amúgy ő ír inkább.

– Az írók mást se csinálnak, csak hazudnak. Egész világokat építenek fel a semmiből.

– Ez inkább fantázia, nem? – motyogta Konrád.

Az úszó a vízben megbillent, de az apja nem foglalkozott vele.

– Csak féltelek.

– Tudom.

– Elmondod, mi van köztetek?

Konrád az apja arcát figyelte. Mélyen ülő szomorúság figyelt a szeméből. Ezt tudta ő nyújtani az apjának, a szomorúságot, az aggodalmat. Az anyja az idegességet és a haragot. Míg Cintia… Konrád nem ismerte a nőt, de hálás volt a létezéséért.

– Csak egy fura csók volt. De van neki más. Máté. Tizenkettedikes, magas és…

– Te is magas vagy.

– Táncol.

– Te meg jól énekelsz.

– Most kinek a pártján állsz?

– A tiéden.

Mindketten felnevettek.

Konrád mellkasát elöntötte a melegség. Az apja figyelt rá, féltette és szerette. Konrád pedig megfogadta, hogy ha hazaér, bekapcsolja a telefonját és ír Nimródnak.

*

– Bocs, hogy ilyen fura helyre hívtalak – szólalt meg Nimród a temető kapujában.

– Semmi gond, amúgy is jöttünk anyával – mondta Konrád. Az anyjába karolva sétálgatni a napfényes temetőben mindig olyan úri szokás volt Konrád számára, a kiöltözés, a szövetkabát, sál. Az anyján kalap és kesztyű. Már csak a zsebóra és a sétapálca hiányzott.

De most már lement a nap, az anyja dolgozni indult, ő meg baseball sapkára és dzsekire cserélte a szövetkabátot. Nimród elegáns volt, Konrád kicsit megbánta, hogy nem az előkelő énjét hozta magával. Gyorsan levette a sapkáját, hátha segít a dolgon.

Odabent imbolygott az embertömeg és a mécsesek fénye. A Nimród vállán lógó vászontáskában is össze-összecsörrentek a mécsesek. Olyan sokan jöttek szembe, hogy Konrád Nimród mögé szorult. Libasorban, mint az ostobák. Pedig beszélniük kellett volna. Konrádnak kérdései voltak. Meg bocsánatkérése is a csók miatt.

Amikor végre egymás mellé értek az egyik szélső úton, Konrád rögtön lecsapott az alkalomra.

– Találkoztál a szünetben Mátéval?

– Igen, összefutottunk. – Konrád gyomrába csomót kötözött a laza hangsúly. Nimród kis szünet után folytatta. – Miért ez érdekel legjobban?

– Mert… én nem akarom… ami az előadás után…

– Megjöttünk – mondta Nimród, majd oldalazva besétált a sírok közé. A fekete márvánnyal borított síron rengeteg volt a mécses, Konrád nem tudta, Nimród hogyan fogja odatenni a sajátjait.

A táncoló fényben Konrád kibetűzte a feliratot: Gereben Nándor 1999 – 2017

– Nándi, ő itt Konrád. Már meséltem róla.

Konrád földbe gyökerezett lábbal állt.

Nimród felé fordult.

– Konrád, ő itt Nándi, a bátyám.

2017. Akkor voltak nyolcadikosok. Konráddal megfordult a világ. Neki még egyetlen közeli hozzátartozója sem halt meg. Fogalma sem volt, hogy Nimród mit érezhet.

– Bocs, hogy idehoztalak, de szerettem volna tisztázni a dolgokat, mint ahogy írtam. Még azokat, amiket csináltam nyolcadikban.

Nimród leakasztotta a válláról a táskát, és megpróbálta elővenni a mécseseket, de a táska füle folyton útban volt. Nimród keze remegve kotorászott a táskában.

– Hadd segítsek – lépett közelebb Konrád és megmarkolta a táska két fülét, hogy Nimród kipakolgassa belőle a mécseseket. Legalább csinálhatott valamit, nem csak hülyén ácsorgott a sír mellett, mint korábban.

– Nándi öt évvel volt idősebb nálam – kezdte remegő hangon Nimród. – Nagyon közel álltunk egymáshoz, minden csínyben együtt voltunk benne. Amikor gimibe ment, eltávolodtunk, rossz társaságba keveredett, engem mindig lepattintott.

Nimród elhallgatott. Konrád érezte a hangjában bujkáló megbántottságot. És tudta, Nimród a haragja miatt biztosan bűntudatot érez. Egy halottnak kellene megbocsájtania. Konrádnak még itt van az esélye, hogy egy élő embernek adjon bocsánatot a múltbéli hibáiért.

Nimród kipakolta a mécseseket és a vászontáskát lassú mozdulatokkal apróvá hajtogatta. A zsebébe gyűrte, majd tovább beszélt:

– Azt hittem, ha úgy viselkedek, mint a haverjai, akkor a társaságuk tagja lehetek. De mégsem vettek be… Nándi el-eltünedezett napokra, anya és apa tiszta ideg volt. Amikor a nyolcadikat kezdtem, akkorra már lebukott, hogy drogozik… aznap én találtam rá. A fürdőben feküdt, elkötött karral.

Nimród elhallgatott. A mécsesek ott sorakoztak a márványon. Nimród gyakorlott mozdulattal gyújtotta meg az öngyújtót, majd a lánggal egyesével a mécseseket.

– Nem Nándira akarom fogni – folytatta, miközben a mécsesekre rátette a fém tetőket. Aztán felnézett a sírra. – Nem a te hibád, Nándi. Nekem kellett volna okosabbnak lennem.

Konrád hallgatott. Nimród csendben a négy sarokba tette a mécseseit. Ahogy ott guggolt a sír mellett, Konrád szerette volna megsimítani a vállát. Szemüvegén táncot járt a mécsesek fénye, olyan látvány volt, amiről Konrád tudta, hogy örökké vele marad majd fontos emlékként.

– Sajnálom. Sajnálom, hogy nem értem haza időben. Akkor voltunk az osztályfőnöknél bent a megbeszélésen. – Nimród Konrád felé fordult. – Sajnálom, hogy bántottalak. Nem ezt érdemelted, főleg nem tőlem.

Konrád Nimród mellé guggolt.

– Biztosan remek volt a bátyád – szólalt meg karcos hangon.

– A legjobb. Ha tudta volna, mit csinálok a suliban, helyre rakott volna.

– Rád fért volna.

Konrád Nimród kezét nézte, ami mellette simult a sír márványára. Illetlen lenne bátorításként megszorítani?

– Hogy jött a SzínPad?

– Anyám tánc és dráma tanár. Nándi után nagyon szét voltam csúszva, jártam terápiára, meg elvitt az óráira is. Ott találkoztam Mátéval, meg ott jöttem rá, hogy ez érdekel, a színház, a darabok, az írás.

Konrád érezte, ahogyan a kérdés megszületik a szívében. A bal kamrából indult, végig az aortáján, fel a nyaki ütőérig, és kiszaladt a torkán.

– Mátéval van köztetek valami?

– Csak… azt hiszem, ő volt az első, fel tudtam rá nézni, kicsit a szárnyai alá vett. A suliban mondjuk tök más volt, de… heteró, meg amúgy is vége.

Konrád nem értette.

– Azt mondtad, találkoztatok a szünetben.

– Hát a tánc és drámán, amit Anya tart.

Konrád ráharapott a nyelvére, mert temetőben a sír mellett mégsem illő mosolyogni.

– Akkor mégsem sajnálom a csókot – motyogta inkább a cipőjének.

– Tessék?

– Bocsánatot akartam kérni. Mert azt hittem, hogy belerondítottam a kapcsolatotokba Mátéval.

– Szerinted visszacsókoltalak volna? – hajolt közelebb Nimród.

– Talán csak meglepődtél.

– Akartam azt a csókot.

Konrád nem tudott mit mondani, mert Nimród túl közel volt hozzá. A lehelete melegítette az arcbőrét. Pedig ott zizegtek a fejében a kérdések. Miért? Mióta?

– Azóta, hogy olyan borzalmasan játszottál, sőt, azóta, hogy kikérdeztél, de talán azóta, hogy megírtam a darabot neked. – Konrád megborzongott. Nimród tovább beszélt. – Az őszi szünetben megcsináltam a karácsonyit, a március 15-it, aztán egy darabot, ahol két fiú…

– Zavarná a bátyádat, ha megcsókolnálak? – vágott közbe Kornél.

– Tiszta perverz. Imádná – mosolyodott el Nimród.

Nimród arca forró volt Konrád tenyere alatt, ahogy megsimította, és közelebb húzta. Nimród szemüvege megint a bőrébe nyomódott, de ismerős érzés volt, a folytatás üzenete, Nimród szája pedig puhán simult az övének. Percek múltak el ott a sír mellett guggolva csendben. Nimród szólalt meg azután először, hogy elhúzódtak:

– Sajnálom a nyolcadikat, tényleg.

– Én meg tudok bocsájtani. Meg akarok bocsájtani.

– Akkor jó – sóhajtott Nimród megkönnyebbülten.

– De apámat meggyőzni nem kis munka lesz.

Nimród elmosolyodott.

– Vállalom.

VÉGE