Amikor Konrád kilencedik végén kijelentette, hogy iskolát akar váltani, az anyja felsikoltott, majd ájulva rogyott össze a szőnyegen. Konrád megszokta már, hogy az anyja néha elfelejti, mikor van a valóságban és mikor a színpadon. Miután az anyja felkelt, lesimította hosszú szoknyáját, elnézést kért Konrádtól, majd egyenes háttal elhelyezkedett a bársonyfotelben, csak ennyit mondott:

– Nem.

– De anya!

– Nem akarom, hogy színész legyél. – Majd hátat fordított Konrádnak, és halkan dúdolni kezdte a Macskák egyik dalát.

Az eddigi tizenöt éve alatt Konrád már megtanulta, hogy ilyenkor felesleges vitatkozni az anyjával. Így hát ráhagyta a dolgot, és duzzogva elvonult lefeküdni. Amikor az ablakpárkányon ülve azon gondolkozott, hogyan győzze meg az anyját, hogy tehetséges színész lenne, remek ötlete támadt. Mi lenne, ha az anyja azt hinné, továbbra is az általa megálmodott élet építésére koncentrál, miközben helyette Konrád a saját álmait éli?

Tizedikben csak ezen dolgozott: kijelentette, hogy jövőre biológia fakultációra jelentkezik, hogy az anyja azt higgye, tényleg biológus akar lenni. Kitapétázta a szobáját David Attenborough poszterekkel, izgalmas növénymagokat rendelt és keltetett ki a párkányon, és random pillanatokban osztott meg biológiai adatokat, amiket általában csak hasracsapásra talált ki.

A háttérben azonban Konrád felkutatott egy drámapedagógiával foglalkozó tanárt, ahová akkor járt el, amikor az anyjának azt hazudta, a könyvtárban van. Az apját is sikerült rábeszélnie, hogy fizesse ki a különóráit, és falazzon neki, amikor a tanár által vezetett amatőr színjátszókörbe kezdett járni. Könyveket olvasott a színházról, színészetről és drámáról, szigorúan e-bookban, hogy ne bukjon le otthon. Interjúkat nézett híres színészekkel és rendezőkkel, de csakis inkognitó módban. Elterelésként random oldalakat nyitott meg a Wikipedia természettudományi részlegéről.

Konrád tizedik végén maga hívta fel a SzínPad Drámatagozatos Szakgimnázium igazgatóját és egyeztetett vele időpontot. Azt mondta, az anyja természetesen egyetért, csak nagyon elfoglalt, de az apját magával viszi a felvételi elbeszélgetésre. A színjátszókör vezetőjének ajánlásával a kezében lépett be az irodába. Fogalma sem volt, hogy a róla írt melegszívű szavak, a színjátszókörrel sikeresen színpadra vitt Óz a csodák csodája vagy esetleg az anyja neve volt-e az, ami végül rávette az igazgatót, hogy tizedik végén felvételizni engedje Konrádot.

A felvételi sokkal nehezebben ment, mint számított rá. Az eljátszott szövegrészletnél és a kötetlen beszélgetésnél is remekelt. Ám amikor arra kérték, tartson beszédet Petőfiként, egy kicsit lefagyott. Miért pont Petőfi? Az agya egyetlen Petőfi verset sem idézett fel, Konrád hiába könyörgött neki, csupán egy Petőfi által félig angolul írt levél jutott eszébe, amin Jázminnal, a színitársulatos társával nevetgéltek. Végül megköszörülte a torkát, és XIX. századi szófordulatokat erőltetett a nyelvére, ami makacsul lassan formázta a szavakat.

Az apja csillogó tekintetének nem mert hinni, de amikor az igazgató és a még jelenlévő két tanár is elismerően bólintott, Konrád végre megnyugodhatott. Nem volt hiába az elmúlt egy év, amikor jóformán alig aludt, mert arra már nem maradt ideje a kettős élete menedzselése közben.

Már csak be kellett adagolni az anyjának. Az apja csatlakozni akart, de Konrád makacsul rázta a fejét. Ha az anyja meglátta az apját, egyből átváltott a dühös perszóna szerepébe, így Konrád tudta, egyedül kell helyt állnia. A sikeres felvételi után egy héttel, Konrád végre összeszedte a bátorságot.

Reggel, amikor az anyja kócosan, a tegnap esti előadás utáni fáradtsággal és fásultsággal a tekintetében kitöltötte magának a kávét, Konrádnak mégis elment a kedve a színvallástól.

Az anyja ásítva kavargatta a kávét, majd Konrád mellé ült a kanapéra, és így szólt:

– Mikor tervezted elmondani, hogy iskolát váltasz?

Konrád felkapta a fejét és az anyjára bámult.

– Honnan tudod?

– A feltételezett új iskolád egyhetes nyári táborra jön minden évben a színházba. A program egyeztetése közben az igazgató lelkes kézrázás mellett ecsetelte, mennyire örül, hogy a fiam nemsokára a SzínPad diákja lesz, és hogy mennyire epekedve várja.

Konrád lehajtotta a fejét, úgy nézte a szőnyeg színes háromszögeit, mintha valami izgalmasat fedezett volna fel a mintában.

– Megkértelek kilencedik végén – motyogta végül.

– És én nemet mondtam.

Konrád újra felemelte a fejét és az anyja pillantását kereste. Amikor megtalálta, akkor szólalt meg:

– De ez az én életem, Anya. Én szeretnék dönteni róla.

Az anyja felsóhajtott, és Konrád tudta, mi következik. Mindig meghallgathatta, mennyire rosszul tette az anyja, hogy nem a szüleire hallgatott. Már mondta is.

– Koni, miért kell ugyanazokat a hibákat elkövetned? Összevesztem a nagyiékkal a színészet miatt, aztán meg hozzámentem apádhoz... pedig néha csak úgy érzem, hallgatnom kellett volna a szüleimre. Mennyivel könnyebb lett volna, ha...

Konrád előre szegezett állal meredt az anyja szemébe.

– Ha meg sem születek.

– Nem így terveztem befejezni.

– A szíved mélyén így érzel.

– Fogalmad sincsen, mit érzek – rázta meg az anyja a fejét.

Konrád nem hitt az anyjának. Az anyja életében csak statiszta szerep jutott neki. A saját életében legalább hadd legyen főszereplő!

– Ahogy neked sem. A színház lépcsőin tanultam meg járni. Altatóként is operát énekeltél nekem. Máig emlékszem, milyen úgy színezni, hogy a színpadra rakott rajzlap alatt átsejlik a fa erezete. Ha ideges vagyok, gyakran arra gondolok, milyen hangja van a színpadnak, amikor cipők koppannak rajta. Vagy amikor leengedik a függönyt és a szél megsimítja az arcomat. Ötévesen a kellékes szobába szerettem elbújni, és V. Henrik palástján aludni. A színház az életem része, mintha ő is az egyik szülőm lett volna, egészen addig, amíg el nem tiltottál tőle.

– Koni…

– Egy egész tanéven át fogalmad sem volt, hogy mit csinálok, pedig játszottam a társulatban, és előtted is minden egyes nap. Legalább a kitartást értékelhetnéd. Meg azt, hogy nem buktam le, tehetségem is van, és ezt te is jól tudod! – Konrád felsóhajtott, mintha a mondat végére elfogyott volna az összes ereje. Suttogva folytatta: – Hagyd, hogy én döntsek, kérlek.

– El fogod rontani az életedet. – Az anyja hangjában keserűség csengett.

– Akkor majd megmondhatod, hogy neked volt igazad.

Az anyja sóhajtva dőlt a kanapé karfájára.

– Nem hiszem el, hogy a hátam mögött végigcsináltad… Apád falazott, igaz? Hát persze! Ezt sosem bocsátom meg neki – tette hozzá drámaian.

Konrád arra gondolt, hogy igazából mindegy, az apja és az anyja enélkül sem kötöttek volna békét.

Mielőtt Konrád bármit is mondhatott volna, az anyja legyezett egyet a kezével, elbocsájtva a fiát:

– Hagyj gondolkodni.

Konrád elmosolyodva állt fel a kanapéról. Az anyja csak akkor intett, ha feladott egy vitát. Konrád már tudta, hogy szeptembertől elkezdheti a tizenegyedik osztályt a SzínPad Drámatagozatos Szakgimnáziumban.

*

A kertesházas övezetben megbúvó épületről senki sem gondolta volna, hogy innen kerül ki az ország leendő színészeinek negyede. Ahogyan azt sem, hogy az épületben saját színpad, öltöző és rengeteg díszlet, és jelmez is található, mivel minden évben több színdarabot adnak elő.

Konrád az első iskolanap reggelén, amikor a kocsiablakon át felnézett az épületre, a diákok miatt izgult a legjobban. Alig várta, hogy egy olyan közösség része legyen, ahol lehet könyvekről, irodalomról és színházról beszélgetni anélkül, hogy lebuziznák. Habár Konrád valóban meleg volt, és nyolcadikban elő is bújt az osztálytársai nagy részének, és a többség jól fogadta, kivéve... szóval jól fogadták, mégis sosem érezte teljesen közéjük valónak magát. Most arra számított, végre találhat magának pár igazán jó barátot is.

Az anyja átkarolta Konrád vállát, miközben bal kezével esetlenül a feje tetejére tolta a napszemüvegét, hogy Konrád szemébe nézhessen.

– Remélem, nem bánod meg túl hamar – mondta, majd megsimította Konrád fejét, visszatolta a szemére a napszemüveget, és így folytatta: – Ajánlom, hogy megérje, mert háromnegyed óra minden reggel…

– Majd jövök tömegközlekedéssel – mosolygott Konrád, akinek a hajsimítástól letörölhetetlen vigyor kúszott az arcára.

Egy sóhajtással kicsatolta a biztonsági övét, a kezébe kapta a lábánál pihenő hátizsákot, majd kipattant a kocsiból. Legszívesebben felröppent volna. Egy egész éven át megállíthatatlanul küzdött azért, hogy ezen a szeptember elsejei napon itt lehessen a tanévnyitón, mint a SzínPad diákja.

Mielőtt becsukta az ajtót, az anyja még utána szólt:

– Bekísérjelek?

Konrád megrázta a fejét.

– Boldogulok.

– Rendben. Úgysem szeretném elvonni a rivaldafényt az első megjelenésedről. Holnap reggel találkozunk. Írj vagy hívj, ha van valami.

Konrád bólintott, és elhessegette az apró szomorúságot, ami azért költözött a sejtjeibe, mert egészen másnap reggelig nem tudja majd elmesélni az anyukájának az első napját.

Miután az anyja elhajtott, Konrád besorjázott a többi diák közé, akik a kapu felé tartottak. A többiek zsizsegése mosolyt csalt az arcára.

Mögötte lányok beszélgettek egy könyvről, előtte pedig épp egy rosszul rendezett film volt a téma, és Konrád végre úgy érezte, hazaért.

Csakhogy felbizseregett a tarkója, azzal a különös csiklandozós érzéssel, mintha valaki őt figyelné az utca túloldaláról. Konrád megtorpant és hátrafordult. A sarkon egy fekete hajú fiú állt, fehér pólója vakítóan ragyogott a reggeli napsütésben. Konrádban pillanatról pillanatra épült a balsejtelem. Az a fiú egészen olyan volt, mint Gereben Nimród.

A mögötte jövő diákok belegyalogoltak Konrádba.

– Bocsánat.

– Jaj, ne haragudj.

– Elnézést.

Mondogatták Konrádnak, aki pirosló arccal rázta a fejét.

– Nem, dehogy én álltam meg és… – szabadkozott zavartan.

– Minden oké? – kérdezte egy szemüveges lány Konrád jobb oldalán.

– Persze, csak mintha láttam volna valakit – motyogta Konrád, majd újra a sarok felé nézett, de a látomás már nem volt sehol.

Lassan kifújta a tüdejébe szorult levegőt. Csak a stressz, biztos, hogy a stressz teszi ezt vele. Nimródot már nem látta nyolcadikos koruk óta. Különben sem tudja, hogy néz ki, lehet teljesen megváltozott az eltelt két és fél év alatt.

– Te vagy az új fiú a tizenegyedikes drámaosztályban, nem? – szólalt meg mellette a szemüveges lány.

– Öö, de – felelte Konrád meglepődve. Vajon ez egy olyan suli, ahol minden diákról tudnak? De az is lehet, hogy az anyja miatt az igazgató mindenkinek elújságolta az érkezését. Konrád nagyon remélte, hogy nem erről van szó.

– Lilla vagyok. Anyukám itt tanít, tőle van az infó.

– Á. Oké – sóhajtotta Konrád megnyugodva. – Konrád vagyok.

– Én meg Zoé. Egy osztályba fogunk járni – mondta egy másik lány Lilla mellett.

– Szuper – mosolygott Konrád.

Újra felvették a lépést a diáktömeggel. Ahogyan a kapu felé sétáltak, Konrád egy pillanatra elgondolkodott rajta, talán meg kellene kérdeznie, hogy nem jár-e ide Gereben Nimród is. Legalább valamilyen módon beszédbe elegyedhetne Lillával és Zoéval. De mire kinyitotta a száját, a lányok besétáltak a kapun, majd jobbra kanyarodtak, és eltűntek a szeme elől a többi diák között.

Na, nem baj, gondolta, még sok ideje van barátokat szerezni, hiszen előtte áll az egész tanév. Biztos volt benne, hogy ezt a napot, de valószínűleg ezt az évet sem ronthatja el semmi.

*

Az első iskolai napja egy óra múlva vált totális rémálommá, amikor is a legelső osztályfőnöki óra közepén Konrád a frissen lefoglalt padjában ült Lilla mögött. Sikeresen túljutottak a tanévnyitó ünnepségen, az osztályfőnök, Dénes Blanka pedig a házirenddel és a menza rendjével untatta a diákokat, kivéve Konrádot, aki itta a tanárnő minden szavát, hogy összeszedje az összes információmorzsát, amiről az elmúlt két évben lemaradt.

– A tanóráról való késés igazolatlan órát von maga után, főleg, ha ez több alkalommal, rendszeres jelleggel… – mondta éppen Dénes Blanka, amikor kinyílt a terem ajtaja, és az ajtóban egy fekete hajú, fehér pólós fiú jelent meg.

Konrád rémülten nyelte félre a nyálát, és könnyes szemmel próbálta túlélni a köhögőrohamot az osztálytársai röhögése és Lilla meg Zoé ijedt tekintete mellett, ami igazából jól is esett volna Konrádnak, ha épp nem arra koncentrál, hogy ne fulladjon meg. Eközben Nimródot Dénes Blanka faggatta arról, miért késett.

– Az igazgató úrnál voltam DÖK megbeszélésen – mondta határozott hangon Nimród, amitől Konrádban gyanú ébredt, hogy talán mégsem Nimróddal, hanem egy fura ikertestvérrel van dolga.

Dénes Blanka bólintott, mire Nimród – vagy az ikertestvére – a padok közé lépett, hogy helyet keressen magának. Konrád felé indult, mert mellette épp volt egy üres hely, ám amikor a pillantásuk találkozott, Nimród – vagy az ikertestvére – megbotlott Zoé székének lábában. Az arcából kifutott a szín, és hátraarcot vágva került el a terem legtávolabbi végében lévő egyetlen üres hely felé a legutolsó sorba.

Konrád össze volt zavarodva. Nimród szemüveges volt, aki nem látott jól nyolcadikban a legutolsó padból, előre is ültették mindig, annak ellenére is, hogy Nimród folyton visszaköltözött. A mostani Nimród – vagy az ikertestvére – is hordott szemüveget, de akkor miért fogadta el a leghátsó sor padját, ha nem lát? Tőle ijedt meg ennyire?

Konrád végül arra jutott, az lehetetlen, hiszen Nimród volt a leglazább, legszabadszájúbb, tanárok rémálma diák a suliban, aki belekötött bárkibe a világon. A frissen előbújt Konrádot például napi rendszerességgel zaklatta, egészen addig, amíg el nem tanácsolták az iskolából. A nyolcadikat a pletyka szerint magántanulóként fejezte be, és Konrádnak fogalma sem volt, mi lett vele.

Ez a fiú nem lehet Nimród. Talán ő a nem gonosz ikertestvére vagy egy nagyon hasonlító második unokatestvér. Vagy nem is rokonok egyáltalán, hiszen Konrád egyszer olvasta, hogy elvileg mindenkinek van egy hasonmása valahol a világon. Az óra végére teljesen megnyugtatta magát, hogy nincs mitől tartania. Végre ellazult a padban és kifújta a levegőt, ami a tüdejét szorította. Ez pontosan akkor történt, amikor Dénes Blanka megszólalt:

– És akkor kérném Gereben Nimródot, hogy mint a DÖK tagja, számoljon be nekünk az idei tanév rendezvényeiről. És Nimród, mi lenne, ha helyet cserélnél Konráddal? – A tanárnő Konrád felé fordult: – Már ha neked megfelel. Nimród nem lát jól, te pedig úgyis olyan magas vagy.

Konrád szótlanul bólintott, kézbe kapta a hátizsákját, és Nimród padja felé indult a leghátsó sorba. Nimród lehajtott fejjel suhant el mellette, a táskáját Konrád régi padjára dobta, majd kisétált az osztály elé. Konrád fájó szívvel nézte régi helyét Lilla és Zoé mögött.

– Szia – mosolygott Konrádra egy fogszabályzós lány.

– Szia – felelte gépiesen Konrád, majd leült az új helyére, amit Gereben Nimród melegített elő neki. Konrádon végigfutott a hideg.

*

Az első napból már csak az ebéd volt hátra, és Konrád rájött, hogy Nimród cseppet sem törődik vele. A második szünetben megpróbált szóba elegyedni Lillával és Zoéval, de a lányok alig értek ki a folyosóra, megint eltűntek a szeme elől, így Konrád csak felsóhajtott, és visszaült a helyére.

Nimród egy csapat fiú társaságában állt a szekrény mellett, túl messze ahhoz, hogy Konrád hallja, miről beszélnek.

– Nimród nagyon jó fej, ha őt figyeled – szólalt meg mellette a fogszabályzós lány halkan. – Szerintem nemsokára elkészül az október 23-i darab megírásával.

– Darabot ír… Nimród? – ismételte Konrád.

– Aha. Még kilencedikben volt egy házi versenyünk, ahol minden osztály előadott egy darabot. A miénket Nimród írta, és meg is nyertük vele a versenyt.

– De gondolom, nem csak azért, mert ő írta, biztosan a színészi játék, a rendezés, a jelme…

– De, pontosan amiatt. Nimród fantasztikus. – A lány szeme annyira csillogott, hogy Konrád egyből értette a jeleket.

Még mindig Nimródot figyelte a csapat fiú társaságában. A szekrényben kutattak ruhaanyagok, krepp papírok, fonalak és hurkapálcikák között.

Ez nem állt össze. Az a Nimród, akit ő ismert, egészen más volt. Nem tudott felelősséget vállalni senkiért és semmiért. Piszkálódott, verekedett, a pletyka szerint füvezett a mosdóban, végül azért csapták ki a második félév elején, mert már be se járt az órákra. Konrád akkor még alacsonyabb volt, és miután előbújt, Nimród szeretett neki beszólogatni. Még annyi esze sem volt, hogy ne a tanárok előtt csinálja. Konrádnak néha az is megfordult a fejében, mi van, ha Nimród azt akarja, hogy kirúgják, de végül elvetette az ötletet, mert Nimród inkább tűnt olyannak, mint aki nulla érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint olyannak, aki kirúgatja magát, hogy… hogy iskolát válthasson? Ugyan. Hogy vették fel ide egyáltalán, ha az előző suliból kirúgták?

Konrád fejében olyan hangosan harsogtak a kérdések, hogy a csengő hangja is alig hatolt át a hangzavaron. Mire észbe kapott, az osztálytársai mind kisorjáztak a teremből. Konrádnak fogalma sem volt, merre van az ebédlő, de úgy döntött, a tömeg után indul.

A kanálcsörömpölés azt üzente, jó helyen jár, így beállt egy lassan kígyózó sorba. Az üvegajtó, ami mögött Konrád a menzát sejtette, el volt függönyözve, de az illatok is arra utaltak, nem járhat rossz helyen. Vajon hová tűntek az osztálytársai? Ahogy körbenézett a sorban, senkit sem ismert fel. Oldalra hajolt, hogy lássa, miért halad ilyen lassan a sor, és akkor a menza ajtajában meglátta Nimródot.

Konrád idegességében elsuttogott magának egy kitalált biológiai tényt: a halak kopoltyúja hetvenhat százalékban hasonló a tüdőhöz, de most ez sem nyugtatta meg. Riadtan toporgott egy előtte álló, még nála is magasabb srác mögött.

A sor haladt, és Konrádot már csak a magas srác választotta el az ajtótól és Nimródtól.

– Máté, szia! – köszöntötte Nimród lelkesen a magas srácot.

– Hali – mondta Máté, és lecsippantotta a kezében lévő zöld kártyát. Konrád riadtan nézett körül. Mindenkinek volt a kezében ilyen kártya, csak neki nem. Konrád gyomrában kavargott az izgalom, miközben Nimród Mátét tartotta szóval:

– Hogy sikerült a nyári tánctábor?

– Ja, jó volt, kösz – mondta Máté, és máris tovább haladt a sorban.

Konrád pont akkor ért Nimród elé, amikor a fiú hatalmasat sóhajtott. Aztán Nimród felemelte a tekintetét és megint felismerték egymást. Konrád most már biztos volt benne, hogy Nimród az osztályban is ráismert. A régi Nimród levetődött volna mellé, és két perc alatt előbújtatta volna az egész osztálynak, de ez az új Nimród más volt.

Szótlanul nézték egymást, aztán Nimród megszólalt:

– Csippantsd le – mutatott az automata felé.

– Nincs kártyám.

– Befizetted az ebédet?

– Be.

– Akkor miért nincsen kártyád?

– Senki sem mondta, hogy kártya kell – motyogta Konrád. Szeretett volna valahol máshol lenni, és nem a tömött ebédlőben Nimróddal szemben állva kígyózó sorral a háta mögött szabadkozni.

– Blanka nem adta oda?

– Az osztályfőnök felejtette el?

Mögülük a sorban méltatlankodó mormogás hallatszott. Nimród idegesen nézett hol Konrád háta mögé, hol Konrádra.

– Menjél – bökött végül a fejével a háta mögött álló asztalok felé.

Konrád meglepetten pislogott, és habár minden érzéke azt kiabálta: fuss, amíg lehet!, a lába mégsem mozdult. Meg kellett kérdeznie:

– Miért?

– Mit miért?

– Régen nem hagytál volna ki egy ilyen lehetőséget, hogy…

– Az régen volt – suttogta idegesen Nimród. – Na, húzzál már enni.

Konrád még egy pillanatig tétovázott, majd egy gyors bólintás után eliszkolt, nehogy Nimród meggondolja magát.

– Konrád – integetett neki lelkesen a fogszabályzós lány. Még a helyéről is felkelt a nagy nyújtózkodásban, amikor Konrád a tálcájával a kezében nézett körbe, hogy hová üljön. Lillát és Zoét nem látta sehol, a lány meg még mindig integetett, így Konrád végül leült mellé.

– Láttalak titeket az ajtóban – bökött a villájával a lány Nimród felé, aki még mindig ott állt a sor előtt.

– Aha.

– Nem kaptad meg a kártyádat?

– Aha – mondta Konrád és a levest kavargatva direkt nem nézett fel.

– Nimród tök jó fej volt, hogy beengedett. Ezt elvileg nem lenne szabad.

– Hm – mondta Konrád és belekóstolt a zöldséglevesbe, ami meglepően finom, és pont kellemesen langyos volt.

A fogszabályzós lány a második fogást ette mellette lassú, komótos mozdulatokkal. A gombás hús bulgurral is jól nézett ki. Konrád épp arra gondolt, ezen a hülye napon legalább a kaja jó, amikor a fogszabályzós lány könyökön lökte Konrádot.

– Nézd, Nimród végzett. Nimród – integetett a lány Nimródnak. Konrád torkán megakadt egy lúdgége tészta. Mintha Nimród megjelenése mindig köhögőrohammal járna. Szerencsére Nimród leült egy csapat fiú mellé a második asztalhoz, mire a fogszabályzós lány csalódottan eresztette le a kezét. Ez fura volt, Nimród alsóban nem volt az a fiú, akiért rajongtak a lányok. Sőt, inkább elkerülték, de most, mintha valami kifordított univerzumban lettek volna, Nimródnak mindenki a barátja volt vagy akart lenni. És Konrád volt az, aki az első napon nem tudott senkivel sem szóba elegyedni, csak a fogszabályzós lánnyal.

– Bocsi, de mi is a neved? – fordult a lány felé, aki a kérdésére szélesen elmosolyodott.

– Napsugár.

És erre a névre Konrádnak is muszáj volt elmosolyodnia.