Ahogy kiléptünk az ajtón hirtelen hűvös szél kezdett fújni. Can férfiasan felajánlotta a kabátját, de nem fogadtam el, hiszen máris ott voltunk a kocsinál. Ahogy beültünk, azonnal bekapcsolta a fűtést, és úgy már sokkal kellemesebb idő lett. Az úton egyáltalán nem beszélgettünk. Csendben bámultam ki az ablakon, és az egyre sötétödő eget figyeltem. Vihar közeledett. Amikor kiszálltam, már akkor nagyon villámlott, de szerencsére csak távol az égen.
-Óvatosan vezess, nagy vihar készülődik és félek, hogy valami baj lesz éjszaka. Ahogy tudsz menj haza, biztonságba -búcsúzok el idegesen Cantól.
-Ugyan ne félj. Én egy vad tigris vagyok, ehez képest ez a vihar semmi.
-Vad tigris? Nem képzelsz te magadról túl sokat? -nevetve kérdezek vissza. Azzal, hogy ekkora az önbizalma, megnyugtatott és vidámmá tett. Tuti csak paranoiás vagyok. Becsukom az ajtót, intünk egymásnak, és Can elhajt. Hosszan nézek utána, mígnem valaki hátulról megérinti a vállam.
-Menjünk már be, mert megfagyok.
-Jézusom Özge! -kapok a szívemhez ijedten -A frászt hoztad rám!
-Bocsika, de te mélyültél el egy barna szempárban -nevetve válaszol és közben átölel. Be kell vallanom neki, hogy tetszik Can...
A táskámból előkeresem a kulcsom, és kinyitom a kaput. Amint beértünk az előszobába, levesszük a cipőt, és papucsba bújunk. Én a konyhába megyek és készítek teát, Özge pedig vidáman fecseg miközben a kabátját a fogasra akasztja. Leteszem a teákat az asztalra és leülök. Elgondolkodva szürcsölgetem az italam, majd megszólalok.
-Azt hiszem szeretem Cant. Nagyon tetszik.
-Tessék? -ugrik fel hirtelen az asztal túloldaláról a barátnőm.
-Jól hallottad -bólintok, ő meg ide fut hozzám és átölel.
-Nagyon örülök, neki. Azt hittem soha nem fogod bevallani az érzéseid.
-Mi? Te tudtad?
-Persze. Az első pillanattól kezdve. Ahogy elmesélted, hogy ő lesz a nagy, híres színész, láttam rajtad, hogy mennyire el vagy varázsolva. De tudtam, hogy nem szabad szólnom neked, hagynom kell, hogy magadtól jöjj rá.
Teljesen le vagyok döbbenve. Néhány percig eltart, amíg újra képes vagyok normálisan gondolkodni. Tehát ő mindent tudott. Azt hiszem ő jobban ismer engem, mint én saját magamat. Ez azért kicsit vicces. Vigyorogva mesélek neki a mai napomról, majd lassan alváshoz készülődünk...
-Szép álmokat -köszönök még el Özgétől, aki a kanapémon feküdt le pihenni.
-Neked is. Sok szép Can-os álmokat -nevetve válaszol, mire én is visszaszólok neki.
-Te meg álmodj állatkertről és sok -sok sétálásról.
-Hé! Én jót kívántam -látom a félhomályban, hogy felült.
-A sok testi mozgás is jó.
-Kösz -fekszik vissza röhögve -Jó éjt.
-Neked is.
Egész hamar elaludtunk, de hajnalba egy nagy csattanásra ébredtünk. Valahova becsapott a villám. Próbáltunk kilesni az ablakon, de nem láttunk semmit. Szakadt az eső és a távolban valahol egy tűzoltó szirénázva száguldott. Internet a vihar miatt nem volt, szóval nem tudtunk meg semmit, ezért visszafeküdtünk aludni...