A hideg, ősz végi, esőt jósoló szél már fájdalmasan marta a Felix arcára hűlt könnycseppeket, de a fiúnak még esze ágában sem volt megmozdulni. Csak ült a nedves földön a temető közepén, felhúzott térdeit átkarolva és szinte pislogás nélkül meredt az előtte álló sírkőre.

- Bárcsak tudnék veled beszélni - suttogta a kőbe vésett nevet nézve. Már több mint fél órája ült mozdulatlan, néha-néha pedig motyogott valamit a síremléknek, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán választ kap, de a szél süvítésén kívül semmit sem hallott. 

A gondolatok cikáztak a fejében, emlékek jutottak eszébe, elhalasztott lehetőségeken agyalt, néha viszont üres volt az elméje, akárcsak a lelke. Fogalma sem volt róla hogyan tovább.
Szomorú volt. Mélységesen. Talán sose érezte magát ennyire szétesve.

Ijedten összerezzent, mikor valaki megállt mellette, könnyes szemekkel nézett fel.

- Végre megvagy - sóhajtotta Bangchan, láthatóan megkönnyebbülve és leült Felix mellé a hideg fűbe. - Miért jöttél ide?

- Nem tudom - suttogta Felix. - Talán azt hittem válaszokat kapok. 

- Mire?

- Nem tudom - ismételte meg magát. - Talán arra, hogy miért ilyen igazságtalan az élet. Talán arra, hogy mihez kezdjek ezután. Talán arra, hogy mit kellene mondanom neki... Nem tudom.

Bangchan átölelte kétségbeesett barátját, aki szép lassan belesimult a másik karjaiba és hagyta, hogy újabb könnycseppek szántsák végig szeplős arcát. 

Felix hálás volt, amiért a barátja nem kérdezősködött csak csendben támaszt nyújtott neki. Abban a pillanatban nem biztos, hogy szavakba tudta volna önteni a bánatát.

- Menjünk - suttogta Bangchan. - Teljesen át vagy fagyva.

- Menjünk - sóhajtotta Felix, letörölte a könnyeit, majd Bangchan segítségével felállt. Pár pillanatig meg kellett kapaszkodnia a másikban, amíg vér jutott elgémberedett, áthűlt lábaiba, majd vetett még egy utolsó, szomorú pillantást a sírkőre és a barátjával együtt elindultak kifelé a temetőből.

Az élet igazságtalan - végig ez a mondat cikázott Felix fejében. Csak Hyunjinra tudott gondolni és a fájdalomra, amit a fiú átélhetett, amitől ismét a sírás fojtogatta a torkát. 

Azt kívánta, bárcsak visszautazhatna az időben, hogy néhány dolgot meg nem történtté tegyen, hogy megóvja magát a fájdalomtól. De pontosan tudta, hogy ettől Hyunjinnak semmivel sem lett volna könnyebb. 

Minden azon az átkozott napon kezdődött...

------

Henló, gyönyörű olvasóim🥰

Néhány fontosabb infót itt most gyorsan és frissen meg szeretnék veletek osztani:

Ezt a sztorit kizárólag saját magam szórakoztatására írtam, úgyhogy kérlek, ne várjatok tőle sokat. Egy kis könnyed történetét fogtok majd olvasni.

Valamiért nem akartam alternatív univerzumot, de a valóságot sem igazán akartam felhasználni, úgyhogy nincs megemlítve, hogy idolokról van szó, helyenként viszont sejteni lehet.

Enyhe erotikus töltet itt-ott belekerült a sztoriba, de nem mocskos részletességgel ecseteltem le a dolgokat.

A koreai megszólítások a komfortzónámon kívül esnek, így mindenki mindig a rendes néven lesz szólítva.

Ha esetleg már olvastál tőlem valamit, akkor szeretnélek megnyugtatni, hogy most nem hagyok ki éveket két fejezet között, mert már az egész meg van írva. 😅 (8 fejezet + epilógus, 1000-1500 szavas részek)

Ha pedig új olvasó vagy, szeretettel üdvözöllek, remélem tetszeni fog legalább egy kicsit a firkálmányolási stílusom.🤗

Puszi mindenkinek❤️