Chan és Felix a Han folyó partja mellett ültek le egy hideg padra. Szeles őszi nap volt, de sehova sem akartak beülni, így maradtak az esőre álló felhők alatt a szabadban.

Felix szorosan fogta a hideg kezeiben a forró teával teli papírpoharat, amit útközben vett neki és magának is Chan, hogy legalább az melegítse őket.

Nem messze voltak a temetőtől, még éppen rá is lehetett látni, Felix tekintete pedig folyamatosan arra kalandozott.

Egy kicsit kellett csak nyomoznia, hogy megtalálja hova temették Hyunjin szerelmét. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de tiszteletét akarta tenni a sírjánál.

- Hogy találtál meg? - kérdezte Felix a teáját kortyolgatva.

- Nos... - köszörülte meg a torkát zavartan az idősebb. - Lehet, hogy követtelek - vallotta be kerülve Felix tekintetét. - Nem akartam hallgatózni, de mégis hallottam, hogy tegnap este nagyon sokáig zokogtál, aztán Hyunjinnak korán reggel sürgős dolga akadt, te pedig reggeli nélkül indultál meg egymagad.

- Ó. - Reagálta le Felix ennyivel.

Este már olyan szinten elkapta a pánik-szerű sírógörcs, hogy Hyunjin csak nagyon nehezen tudta megnyugtatni őt, így ezután inkább nem beszéltek semmi komolyról, hagyta, hogy Hyunjin álomba ringassa.

Reggel pedig nem találta maga mellett, sem sehol máshol a házban. Sejtette, hogy Hyunjinnak egy kis idő és magány kell, így inkább nem akarta keresni a másikat, de otthon sem tudott egy helyben maradni.

Így kötött ki a temetőben, a sír előtt, ami olyan emberhez tartozott, akivel egy valaki szívén osztoztak.

- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz, de egyre jobban aggódok érted. Hyunjin tönkre fog téged tenni.

- Nem fog - vágta rá határozottan. - Sosem bántana. Szeretem őt, ahogy ő is engem.

- Akkor miért látom azt, hogy egyre jobban szenvedtek egymás mellett? - kérdezte, már-már idegesen, még egy kicsit a hangját is megemelte. Felix meglepve nézett rá, elvégre ritkán látta a barátját mérgesnek. - Ne haragudj, csak... - sóhajtotta halkabban, mikor realizálta, hogy ráijesztett Felixre. - Nem akarom, hogy szenvedj.

- Hyunjin jobban szenved nálam - mondta fájdalommal teli hangon. - Kettőnk közül ő cipel olyan súlyt, amit alatt én biztosan összeroppannék. Segíteni akarok neki, mellette lenni és támogatni őt, ahogy azt ő csinálta velem az elmúlt években. Most rajtam a sor, hogy a támasza legyek.

- Értem... - sóhajtotta mélyen elgondolkodva, miközben a térdeire könyökölt. - Bármit is mondok, úgy néz ki, hogy mindenképpen egymás mellett fogtok maradni - mosolyodott el halványan, a szeme sarkából Felixre nézve, aki nem igazán értette ennek a mondatnak a jelentését. - Mint barátod szerettelek volna távol tartani tőle, sajnálom.

- Miért?

Chan szomorú, szinte fájdalmas tekintettel nézett Felixre. Látszott rajta, hogy nagyon szeretett volna valamit mondani, de sehogy sem jöttek a szavak, se angolul, se koreaiul, helyette viszont nyomott egy hosszú, puha csókot Felix homlokára és szorosan magához ölelte a másikat.

- Küzdj érte, mert megérdemled a szeretetet - suttogta Felix haját simogatva, majd elengedte őt. Óvatosan megsimította a szeplős arcot, majd felállt, mikor valaki lihegve megállt mellettük.

Hyunjin volt az, a térdein támaszkodott, alig kapott levegőt.

- Örülök, hogy idejöttél - paskolta meg Chan a kipirosodott arcú fiú vállát, aki nagyon hálásan nézett rá, ebből Felix le is szűrte, hogy Chan hívta őt ide. - Tudod mit? - hajolt közel a fekete hajú füléhez. - Mégis összepasszoltok. Vigyázz rá, máskülönben mindent meg fogok tenni, hogy engem válasszon - suttogta olyan halkan, hogy Felix véletlenül se hallja meg őt, majd köszönés nélkül hagyta ott őket a Han folyó partján.

Felix egy percet sem habozott, amint Chan odébb állt, eldobta a papírpoharat és már repült is bele Hyunjin karjaiba.

- Ne haragudj, nem akartalak reggel egyedül hagyni - csókolt a szőke tincsek közé. - Esküszöm jó okom volt rá.

- Nem haragszom - dünnyögte a másik mellkasába. - Sajnálom, hogy este annyira kiborultam - nézett fel rá szomorúan.

- Én sajnálom, hogy ennyit bántottalak. Egy idióta voltam - vallotta be őszinte sajnálattal a hangjában. - Azt hittem, hogy azzal foglak megbántani, ha közel engedlek magamhoz és hamis reményt adok neked, de valójában csak magamban nem bíztam, azt hittem nem tudok neked semmit sem megadni. Lelkiismeret furdallásom volt, amiért beléd szerettem, nem akartam elfogadni, de rájöttem, hogy szükségem van rád. Sosem akarlak elengedni - mondta még mindig a karjai között tartva Felixet és ezen a ponton még szorosabban magához vonta őt.

- Sosem akarom, hogy elengedj - mosolyogta könnyfátylas szemekkel.

Reménnyel telve néztek egymásra. Érezték, hogy túlléptek a sérelmeiken, lezárták a múltat és lassan képesek lesznek teljesen kitárni a szívüket egymás felé.

* * *

Kézen fogva sétáltak lassan a Han folyó partján. A vihart jósló felhők elvonultak és végre lecsendesett a szél is, a fákról az elsárgult levelek pedig lustán szállingóztak a két fiú körül.

- Miért nem beszéltél sosem Alexről? - kérdezte egyszer csak Hyunjin.

- Nem igazán tudnám megmondani - sóhajtotta Felix. - Mikor először találkoztam veled és a többiekkel, nem mertem még bevallani, hogy meleg vagyok. Egy idegen országban voltam, idegen emberek között, idegen élethelyzetben, még a nyelvet is alig beszéltem és nem én akartam lenni ezek mellett a fura meleg srác. Mikor pedig már készen álltam arra, hogy bevalljam nektek, addigra már kezdett Alexszel a viszonyunk megromlani. Tudat alatt, valahol éreztem, hogy hamarosan vége lesz és nem akartam a szakítást kiteregetni előttetek.

- Bárcsak foghattam volna akkor is a kezed, mikor vége lett.

- Biztos könnyebben túl tettem volna magam rajta. De képes lettél volna akkor is így fogni a kezem, mint most?

- Nem, nem hiszem - sóhajtotta, majd megállt, hogy szembefordulhasson Felixszel és mindkét kezét a sajátjai közé vette. - Akkor még nem tudtam mit érzek irántad és még a veszteséget sem tudtam elfogadni. De már akkor is fontos voltál nekem. Sokszor, mikor fel akartam adni, csak azért maradtam talpon, hogy másnap is láthassam a mosolyod. Egy idióta vagyok, amiért akkor nem tudtam, hogy miért érzek így.

- Most már tudod - mosolyogta Felix és végre a szemei nem voltak közben szomorúak.

Hyunjin pedig ismét beleszeretett abba az angyali mosolyba.

Csodálattal nézte, ahogy finoman felfelé görbülnek azok a gyönyörű ajkak, ahogy az apró ráncok megjelennek a csillogó szemei körül és a pisze kis orrán is, ahogy egyre szélesedett a mosolya.

Hosszú ujjaival gyengéden megcirógatta a hidegtől kipirosodott szeplős arcot, majd csókot lopott az utca közepén, a körülöttük elsuhanó, összesúgó emberek között, de nem érdekelte egyikőjüket sem, hogy ki mit gondol róluk. Boldogan feledkeztek bele egymás finom csókjába, érintésébe és illatába, miközben a Nap fényes sugarai végre előbukkantak a felhők mögül.

* * *

Az egész napot együtt töltötték. Nem törődve a kötelezettségeikkel kóboroltak egész nap, élvezve egymás társaságát és próbálva felfogni a közöttük lévő új köteléket, pedig tudták, hogy lenne fontosabb dolguk is és Chan biztosan meg fogja őket szidni.

De ez nem érdekelte őket. Semmi sem érdekelte őket, csak az, hogy végre kimutathatják egymás iránt a szerelmüket.

Késő délután értek haza. Már csontig fagytak a hidegben, fáradtak voltak, de mégis nevetve estek be a házba.

A többiek még nem voltak otthon. Egy rövid ideig lelkiismeret furdallásuk volt, amiért a nagy hajtás közepette ők önként kivettek egy szabadnapot, de nem sokáig törődtek ezzel a kellemetlen érzéssel. Megnyugodtak, hogy Chan csak körülbelül két óra múlva fogja leszedni a fejüket.

Vettek együtt egy forró fürdőt.

Mosolyogva, könnyed témákról beszélgetve ültek rózsa illatú habfürdőben. Felix Hyunjin mellkasának dőlve élvezte a gyengéd cirógatást és csak arra tudott gondolni, hogy mostantól mindig ezt a békét akarja érezni.

Puha, meleg köntösökbe bújtak, majd Hyunjin a saját szobájába húzta magával kedvesét.

Hyunjin szobája olyan volt, mint egy festményraktár. Felix imádta nézegetni a gyönyörű festményeket, amelyeket Hyunjin alkotott. Mindig is imádta, hogy a barátja alkotásai milyen eleganciát és nyugalmat sugároznak magukból.

- Az elmúlt napokban azon a képen dolgoztam - bökött Hyunjin a fejével egy hatalmas vászonra az állványon a szoba közepén, aminek csak a hátulját látták. - Reggel megjött az ihlet, hogy befejezzem, de több színből is kifogytam, amit használni akartam, így elszaladtam megvenni őket - magyarázta, így Felixnek értelmet nyert, hogy hova tűnt a másik korán reggel.

Egy idiótának gondolta magát, amiért azt hitte, hogy Hyunjin előle menekült el.

- Még nincs befejezve, mert mikor hozzáfogtam volna, akkor írt Chan, hogy azonnal menjek oda hozzád - mosolyogta, Felix pedig zavarában vörösödni kezdett. - De mindenképp szeretném neked megmutatni.

Felix lelkesen kerülte meg a vásznat és mikor meglátta, hogy mit ábrázol a festmény, leesett az álla. Nagyra nyílt, csodálkozó szemekkel itta magába a látványt, hosszú másodpercekig még levegőt sem vett.

- Mit gondolsz? - kérdezte Hyunjin, átkarolva hátulról Felix derekát, az állát pedig a vállára hajtotta.

- Gyönyörű - suttogta Felix teljes ámulattal.

Ezernyi színes virág lepte el a vásznat, mindegyik átfontolt, precíz ecsetvonásokkal készült. Meseszép színkavalkádot alkottak a szirmok, amik mintha az égiek legszebb virágoskertjéből származtak volna.

A virágok között pedig két meztelen alak ölelte egymást. Meghitten, szerelmesen bújtak el egymás karjai között és bár az arcuk nem látszott, Felix tudta, hogy őket ábrázolja.

Hosszú percekig tanulmányozta a festményt leesett állal. Egyértelműen ez lett Hyunjin legtökéletesebb alkotása - még, ha nem is volt még teljesen befejezve.

Felix egy apró csókot érzett meg a nyakán, amitől végig szaladt az egész testén egy jóleső bizsergés.

- Csodálatos lett - fordult meg a másik karjaiban, hogy szemben álljanak egymással.

- Te vagy a csodálatos. - Erre Felix kérdőn felhúzta mindkét szemöldökét. - Elvégre te vagy a múzsám.

Felix nem tudott mit felelni erre az arcpirító bókra - elvégre egy művészlélektől igazán kiváltságosnak érezte ilyen státuszt kapni -, így inkább átkarolta szerelme nyakát és felpipiskedett egy csókért.

Hosszan csókolták egymást, most először teret engedve az érzésnek, hogy ezt nem csak vágyból teszik.

A vágy mellett ott volt a szerelem részegítő érzése. Végre nem kellett magukba fojtaniuk, hanem engedhették, hogy ez az érzés lángba borítson mindent körülöttük és elnyelje őket.

Ismerték egymást már évek óta, mostanra már tényleg nem voltak titkaik, mégis úgy érezték, hogy ennyi nem elég, még jobban meg akarták ismerni egymást.

A másik teste sem rejtett titkokat előlük, most mégis úgy érintették egymást, mintha ez az első alkalmuk lett volna. Ezúttal mérhetetlen figyelemmel és odaadással szeretkeztek, szinte elolvadtak egymás karjai között a mézédes csókoktól.

Tudták jól, hogy még sok akadály áll előttük, de a nehezét leküzdötték, végre meg tudták élni az egymás iránti szerelmüket.

Átadták magukat az érzésnek, hogy feltétel nélkül szeretve vannak és tiszta szívvel szeretnek és ez végre megnyugvást hozott a lelkükbe.

Boldogok voltak, ezernyi kellemes érzés öntötte el a szívüket és a testüket egyaránt - pont olyan meghitten érezték magukat, mint a két egymást ölelő alak az ezernyi színes virág között.