Felix magányosan feküdt le és kelt fel egymás után három nap is.

Nem értette mi történt, nem tudta mit rontott el. Szerette volna Hyunjintól megkérdezni, de három nap alatt egyetlen olyan pillanat sem adódott, hogy kettesben legyenek, Hyunjin mindig ott lézengett valaki körül.

Szeretett volna esténként átmenni a hozzá, de nem mert. Nem bírta volna elviselni a visszautasítást. Pedig semmi sem volt köztük.

Csak szexeltek kétszer.

Mégis hiányzott neki a másik óvatos, mégis határozott érintése, a mézédes csókjai, a meleg lehellete a bőrén és a védelmező ölelése. Hiányzott neki a jóleső remegés, amit a mindezekkel váltott ki belőle.

De mindennél jobban hiányzott neki a társasága - hogy érezze magán az áhitatott tekintetet, miközben semmiségekről beszél, hogy hallgassa a szavakat, amiket azokon a gyönyörű, telt ajkakon ejt ki, hogy megbeszéljék az élet nagy dolgait, hogy együtt nevessenek olyan dolgokon is, amik nem is viccesek és az is, hogy meghitt csendben üljenek egymásnak dőlve.

Az ágya hidegnek érződött. Bejöttek a hideg, őszi napok, de ő a szobája melegében, a Hyunjin illatú puha, meleg pulóverben is fázott a takarója alatt. Hiába ölelt magához annyi plüsst, amennyi a karjai közé fért, fázott.

Már régen elmúlt éjfél, ő pedig már órák óta forgolódott az egyszemélyes ágyában, amit most hatalmasnak érzett. Nem találta benne a helyét.

Végül lement inni a konyhába és, mikor már visszafele tartott, megtorpant Hyunjin szobája előtt. Majd' egy percig szemezett a kilinccsel, amit végül megfogott és lassan benyitott a sötét szobába.

Tudta merre van Hyunjin ágya, így halk léptekkel elindult arra. Hallotta a másik szuszogását és ennyiből meg tudta mondani, hogy ébren van.

- Gyere ide - suttogta Hyunjin, Felix pedig hallotta a takaró susogását. Hyunjin felemelte neki, hogy ő alá tudjon bújni.

Gondolkodás nélkül feküdt be mellé, majd megérezte magán a takarónak és Hyunjin kezének a súlyát.

Hyunjin magára húzta őt és szoros ölelésbe vonta. Sosem érezte magát ilyen közel a másikhoz, pedig most ruhák választották el a bőrüket. Mégis olyan tökéletesen simultak egymáshoz, mintha egybe akarnának olvadni.

Hosszú percekig hallgatta Hyunjin szívének zakatolását.

Azt kívánta bárcsak örökre így maradnának. Bárcsak ne kellene semmit sem megbeszélniük és ne kellene egymást elengedniük.

- Sajnálom - suttogta Hyunjin ezt az egy, őszinte, megtört szót Felix hajába.

Felix nem értette. Fogalma sem volt róla, hogy mire érti ezt, de nem foglalkozott vele, csak még szorosabban hozzábújt.

Ezután nem szóltak semmit és szép lassan Hyunjin szívverése is elkezdett lassulni, ahogy a légzése is egyenletesebb lett.

* * *

Reggel úgy keltek fel, ahogy este elaludtak.

Felix nyöszörögve nyújtózkodott Hyunjin karjai között, de nem távolodott el tőle.

- Zsibbad a karom - hallotta meg Hyunjin reggeli, rekedt, enyhe fájdalommal itatott hangját. Egész éjszaka a karján feküdhetett, így mikor Felix realizálta, hogy mennyire fájhat már a másik karja, gyorsan felült.

- Ne haragudj - szabadkozott egyből, aggódva nézve barátjára.

- Semmi baj - mosolyodott el Hyunjin a másik aggódását látva, miközben a hátán fekve próbált egy kis vérkeringést juttatni elzsibbadt végtagjába. - Feküdj vissza - paskolta meg maga mellett a helyet.

Felix lassan visszafeküdt mellé. Szembefordultak egymással, hosszasan fürkészték a másik tekintetét. Mindketten mondani akartak valamit, de a szavak egyikőjüknek sem jöttek. Végül Hyunjin törte meg a percek óta tartó csöndet.

- Sajnálom - mondta, miközben óvatosan Felix szeplős arcára simította a kezét. - Azt hittem, hogy működni fog a barátság extrákkal dolog, de nem megy...

Megakadt. Nem tudta hogyan folytassa tovább.

- Mit rontottam el? - kérdezte Felix kétségbeesetten.

- Semmit - vágta rá határozottan, miközben egy pillanatra sem hagyta abba Felix cirógatását. - Velem van baj. Azt hiszem, hogy szeretlek.

Felix úgy érezte, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. De lehet kettőt is.

Kikerekedett szemekkel és résnyire tátott szájjal nézett a másikra, miközben a fogaskerekek csak akadozva tudtak forogni az agyában. Hosszú másodpercek kellettek ahhoz, hogy fel tudja fogni, hogy mit hallott.

Mindenre számított, de ilyen hirtelen, szinte a semmiből jött vallomásra nem. Nem értette, hogy Hyunjin mit szerethet benne.

- És ez miért baj? - kérdezte végül.

- Nem állok erre készen. Nem tudlak tiszta szívemből szeretni, te pedig valaki olyat érdemelsz, aki képes erre.

Felix nem értette, hogy miért, de könnyek szöktek a szemébe. Kristálytisztán hallotta Hyunjin szavait, de nem értette őket, nem volt képes felfogni a szavak jelentését.

- Nekem az is elég, ha csak kicsit szeretsz - mondta fojtott hangon, minden erejét arra összpontosítva, hogy el ne sírja magát.

Eddig bele sem mert gondolni, hogy Hyunjin táplálhat felé gyengéd érzelmeket, nem gondolta, hogy érdemes lehet a másik szerelmére, de most, hogy látott rá egy kis reménysugarat, akarta, szüksége volt arra a kevés szeretetre is.

- Nem tudnám elviselni, ha nem tudnék neked mindent megadni. Nagyon fontos vagy számomra és beleőrülnék, ha fájdalmat okoznék neked.

- Én tényleg beérem a kevéssel is, de szükségem van rád. - Ezen a ponton már nem tudta visszatartani a könnyeit. Nem értette mi a baj. Csak annyit tudott, hogy nem akarja elveszíteni Hyunjint. - Nekem az is megfelel, ha hagyod, hogy csendben szeresselek, de ne lökj el magadtól, mint az elmúlt napokban - pityeregte remegő ajkakkal.

Hyunjin szemét is könnyfátyol lepte el. Nem akarta Felixet bántani, mégis sikerült neki. Legszívesebben önként Chan kezébe adta volna a tökeit, hogy meg legyenek szorongatva. Inkább ezt a fajta fájdalmat választotta volna, minthogy Felixet sírni lássa.

Óvatosan lecsókolta a sós cseppeket az angyali szeplőkről, majd gyengéd csókot hintett Felix ajkaira.

Lassan, fájdalommal telve csókolták egymást és úgy kapaszkodtak egymásba, mintha bármikor kámforrá válhatna a másik.

Majd elváltak. Könnyáztatta szemekkel néztek egymásra. Mindketten szenvedtek.

Szerették egymást. Ezen a ponton már biztosak voltak benne, hogy régen túllépték a legjobb barátság fogalmának határát. De szándékosan maradtak a peremvidéken, amit csak egy vékony kőfalnak éreztek, aminek a tetején egyensúlyoztak és küzdöttek az orkán erejű széllel, ami minduntalan a szerelem irányába akarta volna lefújni őket.

* * *

Nem beszéltek többet az érzelmeikről, de egymás mellett maradtak.

Csendben szerették egymást, de sosem mondták ki. Hyunjin nem akart reményt adni Felixnek, aki viszont elfogadta, hogy sosem lesznek egy pár. Neki pont elég volt annyi, hogy nem tört meg a barátságuk.

Valószínűleg Chanon és Minhón kívül senkinek sem tűnt fel, hogy történt volna köztük bármi is. Ugyanúgy beszélgettek, nevetgéltek és ölelgették egymást, mint korábban.

Este pedig a négy fal között érzékien forrtak össze. Hiába mondta azt Hyunjin, hogy nem megy neki a barátság extrákkal, mégis minden nap egymást ölelve és csókolva jutottak el a csúcsra - sokszor naponta többször is.

Felixnek egyetlen kérése volt csak: ne szeretkezzenek. Így minden alkalommal hevesen, gyakran durván estek egymásnak, nem finomkodtak. Nem volt gyengéd cirógatás vagy lassú csókolózás, de így is hosszú, tüzes meneteket tudtak maguk mögött.

Felixnek segített meghúzni a határt a keményebb bánásmód, de ettől függetlenül nagyon is élvezte, mikor Hyunjin erőszakosan a falhoz nyomta, rászorított a nyakára, izomból a fenekébe mart, majd a vállába harapva belé hatolt vagy éppen a haját tépve nyomta a farkát mélytorokra, majd figyelmeztetés nélkül a szájába élvezett, amit ő mind élvezettel nyelt le.

Kellett neki ez a fajta finom erőszak, hogy tudatosítsa magában, hogy nem lehetnek köztük gyengéd érzelmek. Bántani sosem bántotta őt Hyunjin, de ő még azt is el tudta volna nézni neki.

Fogalma sem volt róla, hogy Hyunjinban milyen érzelmek játszódhatnak le, elvégre ki lett mondva, hogy szereti őt. Felix csak arra tudott gondolni, hogy valójában tényleg nem volt eléggé érdemes a szeretetére.

Annak ellenére, hogy megfogadta, hogy nem fog ilyen dolgokon agyalni, mégis ezek a gondolatok jártak a fejében, amíg végre észre nem vette az arca előtt kalimpáló kezet, ami Bangchanhoz tartozott.

- Bocsi, elbambultam - mosolyodott el bocsánatkérően.

- Feltűnt - sóhajtotta, majd ismét kezébe vette az evőpálcikáit. Dolguk akadt a városban és mivel pont ebédidő volt, így útbaejetették Chan kedvenc éttermét. - Min gondolkodtál?

- Hyunjinon - felelte őszintén. Hiába fogadta meg, hogy nem gondolkodik rajta, nehezen tartotta magát hozzá. Úgy érezte, hogy felemészti a tudat, hogy Hyunjin sosem fogja tudni őt szeretni. Nem tudta megérteni, hogy mégis mit csinál rosszul.

- Hyunjinon? - kérdezett vissza az idősebb. - Baj van köztetek? Túl durván bánik veled?

- Nem, szó sincs róla - szabadkozott gyorsan. Belepirult a gondolatba, hogy Chan még a szobáját is átrendezte miattuk, mégis tudta, hogy nem szoktak finomkodni. - Tudom, hogy azt mondtad, hogy mint a csapat vezetője ellenzed azt, hogy bármi is legyen köztük, de mint barátom, meghallgatnál?

Chan rövid ideig gondolkodott, végül bólintott, Felix pedig elmesélte az egy hónappal ezelőtti beszélgetésüket.

Chan végig komolyan figyelt és percről percre mélyültek a barázdák a homlokán, ahogy Felix haladt a mondanivalójával. Szó szerint mesélt el mindent, őszintén bevallva azt is, hogy mennyire marcangolja a tudat, hogy sosem lesz elég jó Hyunjinnak és azt is, hogy mennyit segít ennek elfogadásában az, hogy durván szexelnek.

Mikor a végére ért, Chan sokáig csendben maradt. Emésztgette a hallottakat, nagyon komor arckifejezéssel.

- Abba kellene ezt hagynotok és távolságot tartani - mondta végül, Felix szíve pedig összeszorult. - Ebbe bele fogsz roskadni.

- Tudom, de...

- Nincs ,,de"! - vágott a szavába. - Fogalmam sincs, hogy Hyunjin mit gondolhat vagy mit érezhet, de ebből úgy tűnik, hogy csak húzzátok egymás agyát. Lehet, hogy azt mondta, hogy beléd szeretett, de ezek szerint fogalma sincs, hogy mit akar. Borzasztó önző dolog volt tőle ezt bevallani neked. Most már nem nyomja a lelkét, kimondta, de bele sem gondolt, hogy ezzel fájdalmat okoz neked. Nem ezt érdemled és ezt, mint barátod mondom.