Fél órával később, miután befejezték a vacsorát, Hyunjin egy adag étellel a kezében bekopogtatott Felix szobájába, de az engedélyt szokás szerint nem várta meg, azonnal be is nyitott.

Felix a könnyeit törölgetve ült az ágyában, felhúzott térdekkel.

Hyunjin utálta sírni látni Felixet.

Imádta a szőke, szeplős fiú angyali mosolyát, mindig jó kedve lett tőle. Ha azok a telt ajkak lefelé görbültek, Hyunjin mindent megtett, hogy Felixet jókedvre derítse. Ha pedig könnyek csordogáltak az apró szeplőkön, tehetetlennek érezte magát. A karjaiba akarta zárni ilyenkor a nála alacsonyabb fiút, addig ringatni, amíg meg nem nyugszik, majd laposra verni, azt, aki miatt megindultak a könnyek.

Azonban most nem volt kit megverni, nem volt kire dühösnek lenni - a halálon nem tudott megtorlást venni.

Lerakta a tányért Felix éjjeliszekrényére, majd beült a fiú mellé az ágyba és ölelésbe vonta őt. Felix kicsire húzta össze magát, mintha a veszteség ténye elől próbált volna elbújni Hyunjin karjai között. Halkan sírdogát, nem zokogott, csak hagyta kifolyni a könnyeket, míg Hyunjin tehetetlenül simogatta a hátát.

Hosszú percekig így voltak. Felix nem mondott semmit, Hyunjin pedig nem kérdezett, de ez így jó volt. Felixnek mindösszesen ennyire volt szüksége - ölelő karokra, hogy ne érezze magát egyedül és ezt a magasabb fiú pontosan tudta.

Felix egy nyitott ember volt, sokat beszélt, sok mindent megosztott magáról, azonban a lelki problémáit nem szerette másokra zúdítani. Nem mesélt, amíg nem érezte magát elég erősnek hozzá és akkor is csak olyan embernek, akiben megbízott. Éppen ezért nem akarta Hyunjin beszéltetni vagy szavakkal vigasztalni a karjaiban sírdogálót - Felixnek abban a pillanatban csakis ölelésre volt szüksége.

Hosszú percek múltán szólalt csak meg Hyunjin.

- Enned kellene.

- Nem vagyok éhes - suttogta és még jobban a másik nyakhajlatába nyomta az arcát.

- Ebédre is alig ettél valamit. Muszáj enned.

- Csipegettem főzés közben.

- Ugye nem fogsz megint koplalni? - kérdezte aggódva. Felixnél egy időben testképzavar alakult ki, masszív koplalásba kezdett, majd miután kórházba került emiatt, a barátai mindig figyeltek arra, hogy egyetlen étkezést se hagyjon ki.

- Nem fogok. De tudod, hogyha ilyen állapotban kaját erőltetek le, úgyis ki fogom hányni.

Igen, tudta. De akkor is aggódott. Mindig aggódott, ha Felix nem evett eleget vagy ki akart hagyni egy étkezést.

Ismét csend telepedett rájuk. Felix már nem áztatta könnyeivel Hyunjin bőrét és fehér pólóját, de nem mozdult egyikük sem.

- Folytassuk a sorozatot? - kérdezte Hyunjin, mire Felix ellenkezően dünnyögött valamit. - Na, nézzünk meg egy részt - bökdöste meg a fiú oldalát, mire az kénytelen-kelletlen, de megmozdult és egy szó nélkül nyomta Hyunjin kezébe a távirányítót, hogy az indítsa el a sorozatukat.

Egy ideje a közös esti programjuk volt Felix kedvenc sitcom sorozatát nézni. Az ausztrál fiú már vagy ötször látta a sorozatot, de hatodik alkalommal is ugyanolyan jóízűen tudott rajta nevetni, mint Hyunjin, aki először látta a részeket, úgyhogy Hyunjin abban bízott, hogy hátha a sorozat kicsit jobb kedvre deríti Felixet.

A terve láthatóan bevált. Bár Felix ezúttal egyszer sem nevetett teli szájjal, de többször elmosolyodott vagy halkan kuncogott egy sort.

Mikor Hyunjin indította volna a következő részt, Felix az ujjait tördelve megszólalt.

- Alex az exem.

- Ó. - Hyunjin mindösszesen ennyit tudott abban a pillanatban reagálni. Hirtelen ezer és egy kérdése lett, de valahogy egyiket sem tudta kinyögni, leblokkolt az agya a váratlanul jött információtól.

Tudta, hogy Felix meleg, mindenki tudta, de ez sosem zavart senkit. Felix szeretetnyelve a fizikai kontaktus volt és ezt mindenki imádta benne, egyáltalán nem zavarta őket, hogy egy meleg fiú ölelgeti őket. Igazán sosem volt téma Felix melegsége, mikor megtudták, persze kifagatták a fiút, hogy mikor jött rá, hogy fogadta a családja és hasonló dolgok, de az egész teljes természetességgel volt kezelve.

De azt senki sem tudta, hogy Felixnek lett volna komoly kapcsolata korábban.

- Csúnyán váltunk el. - Folytatta Felix, mielőtt Hyunjin feltehetett volna egy kérdést is az ezeregyből. - De az anyukáját tényleg szerettem és a szakítás után is sokat beszélgettem vele. Mikor minden szarnak elhordtam a fiát, akkor is szeretettel fordult felém... - Ismét könnyeket nyelt vissza, mire Hyunjin ösztönösen nyúlt a fiú kezei felé, hogy vigasztalóan megszorítsa azokat.

- Sosem meséltél róla, azt mondtad nem volt komoly kapcsolatod.

- Akartam, de... Nem tudom miért nem beszéltem róla.

- Mikor szakítottatok?

- Három éve.

- Há-három éve? - kérdezte Hyunjin elhűlve, meglepettségében még a másik jéghideg kezeit is elengedte. - És mikor jöttetek össze?

- Nyolc éve.

- Na várj. Szóval, mikor megismerkedtünk, akkor ti már három éve együtt voltatok? - Felix bólintott. - És megismerkedésünktől kezdve ti még két évig együtt voltatok? - Újabb bólintás. - Mi a fenéért nem beszéltél róla sosem?

Hyunjinban hirtelen felment a pumpa. Felix volt a legjobb barátja. Mindent tudtak a másikról. Tényleg mindent megosztottak egymással, még azt is pontosan tudták mikor melyik szőrszála fáj a másiknak, de egy öt éves kapcsolatot valahogy Felix mindig elfelejtett megemlíteni.

Sosem dicsekedett a barátjával és sosem látta sírni a szakítás miatt.

- Nem igazán tudom, valahogy sosem jött szóba - felelte a mutatóujján lévő két gyűrűvel babrálva. Nem akart Hyunjinra nézni. Olyan érzése volt, mintha hazudott volna a legjobb barátjának, pedig igazából csak nem mondott el egy-két dolgot - úgy öt évnyi örömöt és bánatot nem osztott meg sosem a másikkal.

Hyunjinnak kellett néhány másodperc. Vett egy igazán mély lélegzetet. Nem akart ezért összeveszni vele és nem akarta a sértettségét sem kimutatni, bármennyire is szarul esett neki a dolog.

- Esetleg, ha szeretnél beszélni róla, meghallgatlak.

Felix hálásan nézett a barátjára, amiért számonkérés helyett inkább érdeklődött.

- Alex tényleg egy gyerekkori barát, már óvodás korunk óta ismerjük egymást. Mindig is elválaszthatatlanok voltunk. Mikor a többi fiú elkezdett az iskolában a lányok után futni, mi akkor is csak egymással törődtünk. Persze jöttek a nagyszájú gyerekek, hogy biztos azért vagyunk ennyit együtt, mert buzik vagyunk... Nos, végül igazuk lett. Rá kellett jönnünk, hogy a barátságnál sokkal több volt köztünk. Végül tizennégy évesen jöttünk össze. Tökéletes volt köztünk a harmónia.

Itt egy pillanatra megállt a mesélésben. Szerette volna, ha itt fejeződik be a történet és titkon azt kívánta bárcsak visszamehetne azokba az időkbe.

- Tudta, hogy ki akarok költözni Koreába, amint lehetőségem lesz rá és végig támogatott benne. Megbeszéltük, hogy majd ő is utánam jön és itt fogja az egyetemet elvégezni. Be is adta a jelentkezését több szöuli egyetemre, de sehova sem vették fel, így úgy döntött, hogy kihagy egy évet és addig dolgozik. Rengeteg álláslehetőséget küldtem neki, amikhez nem kellett koreai nyelvtudás és azonnal kezdhetett volna, de valamiért egyik állás sem tetszett neki. Valami jó kifogása mindig volt.

- Nem is akart jönni, mi? - kérdezte Hyunjin, aki Felix minden szavát itta, de azt nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mit is gondolt a hallottakról. A tökéletes arc rezzenéstelen volt, mintha csak egy élethű festményre nézne az ember.

- Nem, valóban nem akart, de ezt sosem vallotta be nekem. - Újabb sóhaj szakadt fel belőle, látszott rajta, hogy nem akarja tovább mesélni a dolgokat. - Egyik nap írt a húgom, hogy látta Alexet a városban egy másik fiúval és neki nagyon úgy tűnt, mintha együtt lennének. - Hyunjin jobb szemöldöke végre megmozdult. Ici-picit, de megrándult. - Nem akartam elhinni, de bogarat ültetett a fülembe. Ekkor tűnt csak fel, hogy elkezdett hanyagolni. Persze, aláírom, akkoriban nagyon elfoglalt voltam, ezt te tudod a legjobban, de igyekeztem rá annyi időt szánni, amennyit csak lehetett. De ez nem volt elég. A húgom utánajárt és biztosra mondta, hogy Alex együtt van a sráccal. Egy hónapon keresztül vártam, hogy magától mondja el, de nem volt benne annyi gerinc.

- Végül te kérdeztél rá?

- Nem. A húgom megtalálta a srác profilját, elküldte nekem, én pedig ráírtam. Illedelmesen bemutatkoztam és elmondtam, hogy Alex párja vagyok, amit persze nem hitt el, elvégre Alex őt kúrogatta már vagy fél éve, de a távkapcsolatnak köszönhetően elég sok screenshot-ot tudtam neki küldeni, nem beszélve a hangüzenetekről, amiket továbbítottam neki. Szerettem volna látni az arcát, mikor meghallgatta, ahogy a pasija egy másik srácnak ecseteli, hogy hogyan és milyen pózokban fogja őt megdugni, ha végre találkoznak.

- Túl sok információ - vágott közbe Hyunjin. Nem mintha zavarta volna, hogy Felix ennyire kendőzetlenül beszélt, egyszerűen csak vizuális típus volt és nem akarta a másikat ilyen helyzetben elképzelni.

- Ó, bocsi. Szóval, végül a srác számon kérte Alexet, aki mindezek után képes volt nekem esni. - Erre Hyunjin mindkét szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Még engem hibáztatott, amiért a kis kurvája elhagyta őt miattam.

- Ezt nem értem.

- Elhiheted, hogy én sem értettem. De ő sem értette, hogy én min vagyok úgy kiakadva, elvégre én is összefeküdtem sok mindenkivel, mióta Koreában vagyok.

- Tényleg?

- Nem, de ezt ő kitalálta és elhitte. Teljesen biztosra vette, hogy amekkora libidóm van, biztosan nem tudom megállni, hogy ne rakjam szét a lábam senkinek, akkor sem ha távkapcsolatban élek. Biztos volt benne, hogy Bangchannal, Changbinnal és még veled is lefeküdtem, sok, számára ismeretlen ember mellett.

- Honnan szedte?

- Nem tudom, de már nem is érdekel. Jó sokszor a fejemhez vágta, hogy egy önző, hazug kurva vagyok, aki sosem értékelte őt és végig csak hazudtam neki és játszadoztam vele. Tudod mit éreztem? - nézett kérdően a másikra, aki ezen a ponton már tátott szájjal figyelt és csak egy nemleges fejrázással tudott felelni a kérdésre. - Nem éreztem semmit. Sírni sem tudtam. Alex megváltozott azalatt a két év alatt. Akit én ismertem és szerettem tiszta szívből, az már nem létezett. Idővel persze meggyászoltam az együtt töltött szép időket, de maga a szakítás és a fejemhez vágott dolgok nem fájtak. Ha nem költözök ki, lehet nem így alakulnak a dolgok, de ezen sosem szoktam agyalni. Elértem a céljaim. Boldog vagyok, vannak barátaim, akik mára a családom és sikeres vagyok abban, amit csinálok. Tudta, hogy ez volt a célom, ami mellől nem akartam tágítani, de ő nem akart mellettem lenni ebben az életben és sosem volt benne annyi gerinc, hogy ezt a szemembe is megmondja. Innentől kezdve egy könnycseppemet sem érdemli meg.