Azon az átkozott napon, mikor minden elkezdödött, egy átlagos nap volt. Az együtt élő nyolc, húszas éveik elején járó fiatal fiú a vacsorához készülődött. Felixen és Changbinon volt a sor, hogy főzzenek - Felix főzött, Changbin pedig mindent előkóstolt -, a többiek pedig már éhesen lézengtek a konyha környékén.

A konyhával egybenyitott nappali kanapéján Minho és Jisung fetrengett, néha nevettek valamin, amit egymásnak mutattak a telefonjaikon. Mint mindig, most is tökéletesen elvoltak a saját kis világunkban, ők nem is tűntek annyira türelmetlennek - nem úgy, mint Jeongin, aki az étkezőasztal lapján dobolt hosszú, vékony ujjaival.

- Éhes vagyok - nyöszörögte, mint egy hisztis gyerek.

- Mindjárt kész - szólt türelmesen a válla felett Felix, pedig a legfiatalabb nem először jelezte, hogy menten kilyukad a gyomra.

- A jó munkához idő kell, kedves Jeongin - oktatta ki tudálékosan Changbin, mindezt a konyhapultnak támaszkodva, a telefonjából fel sem nézve, amíg Felix megállás nélkül sürgött-forgott mellette.

- Te nem teszel hozzá sokat a munkához - jegyezte meg enyhén gúnyos hanglejtéssel Seungmin, aki az elmúlt öt percben harmadjára nyitotta ki a hűtőt, de ismét fancsali képpel csukta vissza annak ajtaját, mikor újfent rájött, hogy nincs benne semmi ínyére való.

- Hasznos tagja vagyok a csapatnak, oké? Csak Yongbok nem hagy kibontakozni - kelt maga védelmére, mire minden jelenlévő egymással tökéletes szinkronban forgatta meg a szemét.

- Hé! - csattant fel Seungmin, a Jeongin mellett ülő Bangchanra mutatva. - Láttam ám!

- Van még egy szelet csokim, ha te is kérsz - húzott elő a zsebéből egy ugyanolyan csokit, mint amilyet sunyiban az asztal alatt átnyújtott Jeonginnak.

- Így már más - mosolyodott el a fiú, miközben átvette az ínyére való édességet.

A jelenetet látva a Bangchannal szemben ülő Hyunjin az idősebb felé nyújtotta a kezét, de az csak szomorúan megrázta a fejét.

- Nincs több, bocsi - mondta, mire Hyunjin ráfintorgott a két legfiatalabbra.

- Elkényezteted őket. - A megjegyzésére a két említett csak győzelemittasan elmosolyodott és mindketten boldogan haraptak bele a csokikba.

Hyunjin még szeretett volna mondani valamit, de Felix asztalon hagyott telefonja megcsörrent.

- Nem veszed fel? - kérdezte a szőke fiút, aki nagyon elszántan kevergetett valamit a tűzhelyen.

- Le fog égni, ha itt hagyom. Fontos hívás?

Hyunjin felfordította a telefont és értetlenül felhúzta a jobb szemöldökét. Még sosem hallott a képernyőn olvasható név tulajdonosáról.

- Alex - olvasta fel a hívófél nevét, mire Felix olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem leverte az edényt a tűzhelyről.

- Chagbin, vedd át - nyomta a fakanalat a szakácstársa kezébe, aki tanácstalanul nézett hol a fakanálra, hol Felixre, aki már ki is kapta Hyunjin kezéből a telefont.

- De azt mondtad le fog égni - sápadt el hirtelen Changbin, mikor realizálta, hogy elronthatja a várva várt vacsorát.

- Kevergesd - adta a tömör utasítást és már fel is vette a telefont. - Alex - szólt bele meglepően komor hanggal a készülékbe.

- Yongbok! - nyüszített utána Changbin, mikor látta, hogy a szőkeség elindult kifelé a konyhából.

- Mit szeretnél? - kérdezte Felix angolul a vonal túlsó felén levőt, közben visszafordult, eltátogta Changbinnak, hogy kevergesse az ételt, majd hallótávolságon kívülre sietett.

Egy ideig mindenki értetlenül nézett Felix után - még a kanapén ülők is, akik eddig látszólag nem is a konyhában történtekre figyeltek -, de Changbin kétségbeesett hangja elterelte a figyelmüket Felixről.

- Honnan tudom, ha leégett?

Hyunjin gyorsan Changbin segítségére sietett, ezzel valószínűleg megmentve a vacsorát. Miközben precíz mozdulatokkal kevergette az ételt a válla fölött kérdőn ránézett Bangchanra.

- Ki az az Alex?

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát a legidősebb. - Gondolom egy barátja Ausztráliából. Én sem hallottam még róla.

- Felix reakciójából ítélve nem barátok - jegyezte meg Jisung a kanapéról.

- Szetintem sem - értett egyet Minho. - Felix túl komolynak és feszültnek tűnt.

Egy ideig még tanakodtak, vajon ki lehet Alex, aki iránt bár Felix elsőre lelkesnek tűnt, mégis ridegen vette fel neki a telefont. Még csak nem is köszönönt, ami Felixtől idegen volt.

Végül végre minden fogás elkészült, anélkül, hogy bármi is odaégett volna, így mindenki leült az asztalhoz és már csak a főszakácsot várták vissza, aki körülbelül húsz perce mehetett el telefonálni Alexszel - bárki is legyen is az.

Már olyan éhesek voltak, hogy beszélgetni sem volt kedvük, csak üveges tekintettel nézték az egyre kevésbé gőzölgő ételeket. Hosszú napjuk volt, fáradtak voltak és többen nem is tudtak ebédelni, Jeongin már szabályosan remegett az éhségtől, Minho gyomra pedig csak másodpercekre hagyta abba a hangos korgást.

Végül Seungmin volt az, aki először megszegte a ,,mindig együtt vacsorázunk" szabályt és bár Bangchan szúrósan nézett rá, végül még ő is elkezdte teliszedni a tányérját.

Végül Felix csak további húsz perc múlva jelent meg. Hyunjin éppen látta Felix arcát, amikor az belépett a konyhába, komor és gondterhelt volt, de mire mindenki más is ránézett, már a megszokott angyali mosoly ült az arcán.

- Bocsi, hogy nélküled kezdtünk el enni - mondta Jisung teli szájjal, mire a mellette ülő Minho enyhén tarkón csapta az illetlenség miatt.

- Semmi gond - felelte leülve a Hyunjin és Changbin közötti üres székre. - Finom lett minden? - kérdezte mosolyogva, mire mindenki heves bólogatásba és dicséretek szórásába kezdett, kivéve Hyunjint és Bangchant, akiknek értetlenül akadt össze a tekintetük.

Felix negyven perc telefonálás után jött vissza és érezhetően feszült volt. Nem mutatta ki, de ismerték már egymást jó pár éve ahhoz, hogy meg tudják mondani, mikor mosolyog őszintén a másik.

Végül Hyunjin tette fel az egyébként mindenkit foglalkoztató kérdést.

- Ki az az Alex? - Felix egy pillanatra megfeszült a kérdés hallatán. - Sosem meséltél róla.

- Ó, nos... - kezdett bele mély hangján, azonban mintha hirtelen nem tudta volna, hogy mit mondjon, megköszörülte a torkát. - Alex egy gyerekkori barátom. Már évek óta nem tartjuk a kapcsolatot - magyarázta, miközben az evőpálcáival lökdöste ide-oda az időközben kiszedett ételt a tányérján. Hyunjinnak továbbra is csak az ismétlődött a fejében, hogy még sosem hallott erről a személyről, pedig ők ketten mindent tudtak a másikról. - Azért hívott, mert elhunyt az anyukája. - Hiába nem akarta, megcsuklott a hangja. - Olyan volt nekem, mintha a második édesanyám lenne... Annak ellenére, hogy Alexszel már nem beszéltem, az anyukája rendszeresen keresett. - A mondat végét már szinte suttogta és minden erejével azon volt, hogy magába fojtsa a sírást.

Minden barátja aggódva nézett rá. A balján ülő Changbin az alkarját, míg a jobbján ülő Hyunjin a combját kezdte el vigasztalóan simogatni a könnyeit visszanyelő szőke fiúnak.

- Nem vagyok éhes - jelentette ki és azzal a lendülettel, könnyfátylas szemmel fel is állt az asztaltól.

Hyunjin sokáig nézett utána. Nem kételkedett a fiú szavaiban, de érezte, hogy az elmondottaknál többről volt szó. A halálhíren kívül még biztosan volt más is, ami felzaklatta a fiút.