- Szóval, mit csinálsz most? – érdeklődtem a kocsiban ülve. – Remélem, pszichológiát tanulsz.

- Nem éppen. Infóra járok.

Ha egy filmben lettünk volna, tuti nyomok egy padlógázt, majd feléfordulva hangosan és hitetlenkedve megismételném, amit mondott.

- És melyik egyetemre? – kérdeztem inkább.

- A Keystone-ra.

- Tehát nem csak egy egyetemre járunk, hanem egy szakra is – pillantottam rá és lerítt róla, hogy ő ez az infó csak számomra szolgált újdonságértékkel.

- Nagyon úgy fest. Talán azért nem találkoztunk soha, mert felteszem, nem sűrűn jársz be az épületbe.

- Nos, én inkább a melóba járok be sűrűn – értetettem egyet.

- És tervezel tovább tanulni?

- Beadtam a jelentkezésem, de hogy elkezdem-e a mesterszakot, az már más kérdés – tekertem a kormányt balra, a megfelelő utcánál lekanyarodva az útról.

Lake nem kommentálta a szilárd elképzeléseimet, csak vágott egy arcot, mely azt üzente: te tényleg semmit nem változtál.

- És... Jársz valakivel? – tereltem más vizekre a témát, hisz már három éve nem találkoztunk és jó volt, csak úgy csevegni.

- Van egy felsőbbéves srác, akivel alakul valami – sandított rám.

- Gondolom, fél másodperc elég volt, hogy elkapd a tökeit – jegyeztem meg, hisz Lake belevaló csaj volt már tininek is, úgyhogy kétség sem fért hozzá, hogy ha nővé érik, loholnak majd utána a csávók. Nevetve elfintorodott, de azért egyetértően biccentett.

- Megvolt az három is – vigyorgott rám.

- És ki ez a gyerek? Ha felsőbbéves, talán ismerem.

- Ja, persze, mert te annyira társasági ember vagy – vágta rá, alaposan megnyomva az „annyira" és a „társasági" szavakat. Bólogatva vettem tudomásul az igazát, de a piros lámpánál azért várakozásteljesen meredtem rá.

- Talán nem vagyok nagy társasági ember, de azért szemem meg fülem az van – céloztam arra, hogy nagy eséllyel életemben nem beszéltem a fiújával, de ettől még összefuthattam vele az egyetemen.

- Brayden Myers – vallotta be Lake és amint kimondta a nevet, egyértelművé vált számomra, miért próbálta kikerülni a válaszadást. Pontosan tudta, hogy Myers az én évfolyamomra járt és ebből kifolyólag minden kétséget kizáróan ismerem őt.

- Az a nyálas bájgúnár jön be neked? – horkantottam lesajnálóan.

- Egyáltalán nem nyálas – közölte Lake ellentmondást nem tűrő hangon.

- Még csak nem is diplomázott velem – folytattam. – Vagy egy évet csúszik.

- Nem mindenki akkora észlény, mint te – vágott vissza.

- A bátyád tudja, hogy egy nyálas és bukott bájgúnárral jársz? – tettem fel egy újabb kérdést, mire felemelte a hangját.

- Casey!

- Bocsi – túrtam a hajamba szórakozottan. – Megint átestem a ló túloldalára. Tudod, Luke túlságosan belém nevelte ezt az apai szigort, amit a jelenlétében felétek kell tanúsítanom.

Lake a fejét csóválta, de azért elmosolyodott.

- És veled mi a helyzet? – tért inkább át rám, hogy addig se kelljen a diplomázni képtelen nyalka barátjáról beszélni. – Jársz valakivel?

- Azt feltételeztem, tudsz róla, hogy nem is olyan régen szerelmet vallottam Sophie-nak – pillantottam rá.

- Hogyne – bólogatott. - Hét keserves év után rászántad magad.

- Akkor minek kérdezel ilyeneket? Még én se vagyok akkora seggfej, hogy járjak valakivel, miközben szerelmet vallok valaki másnak.

- De azért annyira vagy, hogy járj valakivel, miközben másba vagy szerelmes – mutatott rá. – Akár több mindenkivel is.

- De sose egyszerre! – tartottam fel a mutatóujjamat.

- Szerintem te nem is próbálsz túllépni Sophie-n. Úgy teszel és így kommunikálod a külvilág felé, de legbelül nem akarod elengedni – lapogatta meg a mellkasát, de nem feleltem, így hát folytatta. – Mégis mi a terved, mit csinálsz, mondjuk akkor, ha majd egyszer összehazásodnak? Elmész és mosolyogva gratulálsz, mi?

- Igen. Aztán leiszom magam és sírok az egyik sarokban – egészítettem ki. Ebben a minutumban nem igazán akartam belegondolni, hogy ez az esemény vélhetően hamarosan be fog következni.

- El se tudsz képzelni más jövőt, tudod? És ez a gond. Miért nem vagy képes mondjuk azt mondani, hogy igenis egy éven belül túlteszed magad ezen az egészen?

Jó lett volna azt mondani, hogy alaptalanul vágja mindezt a fejemhez, hisz nem is ismert az elmúlt három évben és fogalma nincs, mit csináltam, vagy mit gondoltam. Ám nagyon úgy festett, ennek ellenére is a vesémbe látott.

- Az is hét évedbe telt, hogy szerelmet vallj neki!

- Ezen logika mentén akkor kijelenthetjük, hogy újabb hét év és valószínűsíthetően kiszeretek belőle – biccentettem egyet, balomat kilógatva a leeresztett ablakon.

Lake nem vette zokon és nem kritizálta, amiért nem tudott belőlem komoly választ kicsikarni, hisz már jobban ismert annál, hogy ezt tegye.

- Pusztán nem értem, miért jó ez neked – fordította el a fejét és a mellettünk elsuhanó tájat figyelte, miközben a szél belekapott a hajába.

- Csak könyvelj el szánalmasnak és törődj bele – tanácsoltam, hisz többnyire én is ezt tettem. Mivel időközben megérkeztünk a Scott birtokhoz, leparkoltam a kocsit, Lake pedig szó nélkül kiszállt. Majd lehajolt és a kocsi ablakpárkányára könyökölt, a leengedett ablakon keresztül szólva hozzám.

- Én sosem tartottalak szánalmasnak. Akkoriban teljesen beléd voltam zúgva, tudod, úgy ahogy egy 14 éves tini bele tud esni a bátyja haverjába. Csodáltalak, hogy így tudod szeretni a barátod barátnőjét. Az én szememben nagyon menőnek tűntél – mondta, majd a választ meg sem várva bement a kapun.