Szeptember 12. (Szombat)

Csengetésre riadtam fel. Az órára pillantottak, ami negyed tizenegyet mutatott (szeretek hétvégén sokáig aludni, na). A csengő ismét megszólalt, de ezúttal hosszabban nyomta valaki. - Megyek! Ne nyomd már azt a tetves csengőt! - kiabáltak miközben felráncigáltam magamra a köntösömet, hogy lemenjek ajtót nyitni. Már a nappaliban voltam, amikor ismét rátehénkedtek a csengőre. - Ne csengess már, te süket elefántfóka! - tépték fel az ajtót, ami mögött Marci állt. - Neked is jó reggelt, Rebeka. Szép a rózsaszín egyszarvús köntösöd - vigyorodott el gonoszan.
- Mit szeretnél?
- Meg kellene beszélni az ének feladatot, nem gondolod?
- Van még rá egy hónapunk - feleltem és már épp rácsuktam volna az ajtót, de a lábával megtámasztotta azt.
- Akkor legalább próbáljuk meg megbeszélni, hogy mit adjunk elő. Oké?
- Ahj, oké! Gyere be - álltam félre, hogy be tudjon jönni a házba. Marci érdeklődve nézett szét a nappaliban.
- Mindjárt jövök, csak elmegyek felöltözni, ha nem bánod. Mondjuk édes mindegy mit mondasz, mert akkor is megyek átöltözni - feleltem és felmentem a szobámba, hogy viszonylag normális külsőt varázsoljak magamnak. Ahogy elkészültek visszamentem Marcihoz, aki a képeket nézte. - Misiről, hogyhogy nincs egy darab baba fotó? - kérdezte őszintén Marci. - Eltűntek, amikor költöztünk - hazudtam. Mondjuk én is szívesen láttam volna a bátyámat kisbabaként. - Aha, értem. Na, akkor! Mit adjunk elő és legyen-e hangszeres kíséret?
- A hangszeres kíséret jó ötlet. Mi lenne, ha én zenélnék, te pedig énekelenél? - vetettem fel, abban reménykedve, hogy belemegy.
- Azért neked is kéne vállalnod pár sort. Vagy legalább a refrént, ha olyan dalt választunk. Nem gondolod?
- Nem! - vágtam rá gyorsan.
- Pedig jó lenne, ha nem csak én énekelnék - nézett rám komolyan.
- Miért?
- Mert páros előadás?
- De fel lenének osztva a szerepek. Te énekelsz, én pedig kísérlet valamilyen hangszeren. Mondjuk trombitás vagy furulyán - vetettem fel az ötletet. Marci értetlenül nézett rám. - Először is, fogadjunk, hogy csak azért választottad ezeket a hangszereket, mert akkor nem tudsz énekelni. Másodszor, szerintem nem is tudsz azokon játszani.
- És ha igen?
- Akkor se, mert én gitárra vagy zongorára gondoltam kísérő hangszerek - mondta ellentmondást nem tűröen Marci. - Oké, de akkor sem fogok énekelni! - jelentettem ki elszántan. Marci fáradtan felsóhajtott.
- Nem könnyű veled dűlőre jutni.
- Mert nincs kocsink, hogy bármilyen dűlőre is eljussunk? - vigyorogtam rá pimaszul. Ekkor a fejére csapott.
- Jó, nem veszekszem veled tovább, mert már így is közel vagy ahhoz, hogy felidegesíts. Szóval zenélj és ne nyisd ki a szádat, csak zenélj - adta ki a feladatomat Marci, aminek örültem, habár kicsit szarul esett az a ne nyissam ki a számat rész. - Mit adjunk elő?
- Nem tudom, mit akar a művész úr?
- Hm... Háborgó mélység?
- Legyen - egyeztem bele, ám ekkor Marci gonosz mosolyra húzta a száját.
- De amiben Opitz Barbi is énekel, ergo neked is kell.
- Na azt már nem! - kezdtem el hevesen tiltakozni. - Megmondtam, hogy nem fogok énekelni! Főleg nem az osztály előtt!
- Miért is nem?
- Azért, mert nem vagyok rá hajlandó! Ez ellent mond az elveimnek - vágtam rá. Marci értetlenül nézett rám. - Mi van? Milyen elveidnek? - nevetett fel. Éreztem, hogy kezdek elvörösödni, de nem zavaromban, hanem dühömben.
- Azoknak az elveimnek, amik meggátolnak abban, hogy énekeljek!
- Nem nagy szám. Csak pár sort kell énekelned.
- Nem! Akkor se fogok énekelni, akár tetszik, akár nem! Ebből nem engedek!
- Biztos? Keresd elő a kottáját, ülj le a szintid mögé és énekelj madárka - utasított, mire dühösen leültem a szintetizátorom mögé és elökerestem a zenének a kottáját. Amint meglett elkezdtem játszani. - Rémálommá vált, szomorú véget ért, mi szépnek indult rég.
Túl sokszor karcolt szív, bonyolult harcot vív, semmi nem segít.
Túl sok mindent áldoztunk már fel, küzdöttünk egymásért,
Mondd, meddig lesz így még?
Most könnyes szemmel halványul a fény, nem nyúl értem kéz, egyre lejjebb húz a mély.
Háborgó mélység vissza húz
Lelkem lángra gyúlt rég
Még mindig ég
Nem bírok nem gondolni rá
Elvesztem, egy árnyék
Vagyok már rég - énekelte Marci az ő részét, majd mikor én jöttem volna, csak zongoráztam, de eszem ágában sem volt énekelni. - Énekelj! Mire vársz, tapsra?! - kérdezte kissé bosszankodva Marci, de én meg se szólaltak, csak játszottam tovább a dalt. - Hahó, Rebeka! Énekelj már! Ahh, hagyjuk! Kezd elölről és akkor csak én énekelek - túrt a hajába, mire egy győztes mosolyt villantottam rá. 1-0 ide barátocskám! Újra kezdtem a dalt és ezúttal Marci énekelt végig.

🎤🎤🎤

Egésznap zongoráztam, Marci meg énekelt. A gyakorlást olyan négy óra körül fejeztük be. - Holnap is jövök próbálni - mondta, mire én fájdalmasan felnyögtem. - Muszáj? Csak mert szerintem ínhüvely gyulladásom lett és rohadtul nem könnyű egy kézzel zongorázni!
Marci csak a szemét forgatta. - Jó, akkor hétfőn próbálunk.
- Rendben - motyogtam. - Akkor Leónál találkozunk - ezzel az ajtó felé vette az irányt és távozott. Megkönnyebbülten dőltem hátra a kanapén. Teljesen elfáradtam az egésznapos zongorázástól. Másfél órát pihentem utána elkezdtem készülődni a buliba. Kicsit megigazítottam a sminkemet, átöltöztem és már indultam is. Leóék olyan húsz percnyire laknak tőlünk, de én ráérősen sétáltam a lágy szeptemberi időben. Már az utca végén lehetett hallani a zenét. Sajnáltam a szomszédokat. Amikor odaértem a házukhoz egy mosolygó nőt láttam a kapuban állni. - Szia, te is Leó osztálytársa vagy?
- Jó estét, igen - feleltem kedvesen.
- Tegezz csak bátran. Enikő vagyok.
- Én meg Rebeka.
- A többiek már az udvaron vannak. Menj nyugodtan - mosolygott, mire megköszöntem és az udvarra mentem, ahol disco hangulat volt, annyi különbséggel, hogy nem azok a tipikus disco zenék mentek, hanem mulatósok. - Szia, Rebeka! - köszönt (vagy inkább üvöltött) Sanyi.
- Szia! - próbáltam túlkiabálni a Csepereg az eső-t. - Csepereg az eső! Lefolyik az arcomooon, régi barátok veletek vagyok! - énekelték többen köztük Sanyi is, aki mellettem állt és torkaszakadtából énekelte a dalt. Szerintem halláskárosodást szenvedtem tőle. - Jujj, szia Rebeka! - ölelt meg Gabriella, amit zavartan viszonoztam. - Szia.
- Hogy érzed magad?
- Most lettem részlegesen süket hála Sanyinak...
- MIVAAAN??! - üvöltötte túl a zenét az említett fiú. - Semmi! - kiabáltam vissza. Erre nem reagált csak elment táncolni, már ha táncnak lehet nevezni azt, amit ő csinált. Még pár szót váltottam Gabriellával aztán elmentem valamit inni. Töltöttem magamnak egy kis barackos cappy-t, majd mikor megittam visszamentem a bulizókhoz, akik épp a Bulibárót énekelték. - Még most se érzel késztetést arra, hogy énekelj? - kérdezte Marci. Magabiztos mosollyal feleltem. - Nem és ne is álmodj arról, hogy engem valaha is fogsz énekelni hallani - ezzel otthagytam őt. Olyan fél nyolc körül mindenkitől elköszöntem és eljöttem a buliból. Igazából nem volt olyan rossz, hogy így sulin kívül is együtt voltunk az osztállyal. Otthon vacsora közben elmeséltem anyuéknak, hogy milyen volt a buli utána elmentem letusolni, majd lefeküdtem aludni.

-----------------------------------------------------------

Sziasztok, remélem tetszett ez a rész! Mit gondoltok, vajon mi fog kisülni ebből az előadásból? És Marci tényleg nem fogja sohasem hallani Rebekát énekelni?😏

By: Mona❤️