Évekkel később...

A tizenöt éves Harry Potter magányosan ült a hidegben, s közben a tó lágy hullámzását figyelte. Már órák óta dobálta a kavicsokat a vízbe, de valahogy nem tudta rávenni magát arra, hogy visszamenjen a barátaihoz. Maga sem tudta miért, de egyszerűen képtelen volt rá, holott éppen karácsony volt, s mindenki boldogan bontogatta a csomagjait. Talán ez volt a probléma. Persze, neki is küldtek jó páran ajándékokat, de az mégsem volt ugyanaz. Az ő szülei valahol messze voltak, s csak reménykedhetett benne, hogy fentről vigyázzák a lépteit és büszkék rá.

Az utóbbi időben egyre többször jutott eszébe Edevis tükre. Emlékezett rá, hogy annak idején megfogadta, hogy soha többet nem fogja keresni, de az is nagyon jól megmaradt az elméjében, hogy milyen jó volt látni a teljes családját. Perselussal sokat beszélgettek erről később, és akkor úgy tűnt, hogy a helyzet jobb lett. Harr azonban mostanra rájött, hogy a lelke legmélyén még mindig vágyakozott a tükör után.

Persze, Harry Potter tudta, hogy így is van családja. Ott volt neki Perselus, Remus, Sirius, meg Annis és Felix is. Bármikor számíthatott rájuk és mindig tudták, ha valami baj volt, de mindenét odaadta volna azért, ha csak egyszer beszélhetne a szüleivel. Ha csak egyszer megölelhetné az anyját és az apját. Ez a vágy az évek során egyre erősebb lett, Harry pedig úgy érezte, hogy a világ egyre szűkebb és sötétebb lett körülötte. Amikor már túlságosan elhatalmasodtak felette a gondolatai, olyankor mindig kiment a tóhoz, s csak órákig ült a partján, miközben kavicsokat dobált a lustán hullámzó vízbe.

– Ugye tudod, hogy nem vagy egyedül? – kérdezte egy vidám hang, mire a fiú ijedten kapta fel a fejét, de semmi oka nem volt a félelemre.

– Sylvia? Te el tudod hagyni a kastélyt? – Harry annyira döbbent volt, hogy a lány kérdését tulajdonképpen fel sem fogta.

– Láttam a Roxfort belsejét épp elégszer, idekint sokkal közelebb lehetek a természethez – vonta meg a vállát Syl. – De komolyra fordítva a szót, nem vagy egyedül, remélem ezt tudod.

– Tudom, csak néha nehéz elhinni – sóhajtott fel Harry. – Mindenki olyan boldog, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy az én ajándékaim nem a valós szüleimtől érkeztek. Hogy őket soha nem fogom majd látni.

– Tudom, hogy ez mennyire szörnyű – bólintott Sylvia szomorúan. – Én is sokszor kívánom azt, hogy bárcsak még mindig élhetnék. Nem, nem bántam meg a múltban tett döntésemet, de egyszerűen rossz látni, hogy mindig szenved.

– Egyszer majd jobb lesz?

– Nem tudom, Harry. Fogalmam sincs.

•••

Harry már a kastély folyosóit járta lassan egy órája, mikor Perselus Piton rátalált a pince környékén. Estére járt addigra az idő, s a bájitalmester kicsit aggódott, hiszen egész nap nem látta a fiút. Sejtette, hogy valami zavarta Harryt, de kivételesen nem tudta lebontani az ifjú varázsló védelmező falait. Erős ellenállásba ütközött, s erővel nem akarta megtudni az igazságot. Úgy vélte, hogy Harry majd úgyis elmondja neki, ha készen áll rá, hiszen a fiú sosem tartott magában sokáig ilyesfajta dolgokat.

– Hát itt vagy, Harry! – sóhajtott fel megnyugodva a férfi, mikor rálelt a griffendéles növendékre. – Valami baj van?

– Semmi, apa – felelte fáradtan Harry. Az évek során már olyan könnyen ejtette ki azt az apró szócskát, mint az összes többit, Perselus lelkét mégis minden egyes alkalommal valami megmagyarázhatatlan melegség járta át.

– Rendben – biccentett Perselus. – De ugye tudod, hogy hol találsz, ha gond van, igaz?

– Persze – felelte Harry, s még el is mosolyodott, ami végképp megnyugtatta a bájitalmester szívét. Ha Harry tudott mosolyogni, akkor túl nagy baj nem lehetett.

– Annis és Felix ajándéka hozzám érkezett meg egyébként, mert a bagoly eltévedt a kastélyban. Bármikor bejöhetsz érte, ha kíváncsi vagy rá.

Harry nem felelt, csak bólintott egyet. Annis és Felix visszatértek az erdei kúriába, s szépen rendbehozták a helyet, ami Voldemort annyi évvel ezelőtt lerombolt. Persze, Annis továbbra is visszajárt Siriushoz és Remushoz. (Azt mondják, kétszer ugyanazt a hibát nem követed el... DE! Siriushot és Remushot... Mondjuk van benne igazság... :3)

– Szerinted anya és apa látják, hogy mi lett belőlem? – kérdezte halkan és váratlanul Harry, Perselus azonban annyira nagyon nem lepődött meg. Számított erre, vagy valami hasonló kérdésre.

– Mindig melletted vannak, Harry – felelte egyszerűen a férfi. – Ezt elhiheted nekem.

– Nagyon rossz, ha minden nap csak azt kívánom, hogy bárcsak láthatnám őket legalább egyszer?

Perselus megállt, majd szembefordult Harryvel, s óvatosan megfogta a fiú vállát. – Ez természetes dolog. Nincs azzal semmi baj, ha hiányoznak neked, rendben?

– Rendben – bólintott Harry. – Perselus?

– Igen? – nézett rá várakozva a férfi.

– Nem bontjuk ki együtt az ajándékokat?

Perselus Piton arcára egy halvány mosoly szökött. – A legnagyobb örömmel.

•••
The End

Hey!

Nos igen, befejeztem ezt a történetet. Kissé elfuseráltnak érzem a végét, de már így is túl sok ideje ültem a rész fölött, szóval vegül csak ez lett belőle.

Remélem nektek is tetszett! :3 Ez volt az első, normális HP FF-em, s sosem hittem volna, hogy ennyi részt fog megérni.

Ha egyszer majd lesz időm, akkor ennek is adok egy javítást, esetleg átírást, most azonban lezárom Harry és Perselus törtenét.

Addig is...

A csíny letudva! /*