- Fee! - Annis remegve bújt a bátyja karjaiba. Sosem hitte volna, hogy fiú túlélte azt a szörnyű eseményt, melynek képei még most is kísértették az álmaiban. Azon a régi délutánon ugyanis Voldemort Nagyúr megtámadta az erdei kastélyt, s Annis azt hitte, hogy mindenkit megölt, aki kedves volt neki. Látta az anyját és az apját is a lángok mögött, a romokban pedig felismert jó pár barátot és rokont. A legjobban mégis Felix elvesztése fájt neki, s a tudat, hogy a fiú megígérte, hogy követni fogja.

- Annis - suttogta a fiú, s szorosan ölelte magához a halottnak hitt húgát. Felix sokat gondolkodott a rabságában. Mindig Annis körül, s a tényen, hogy vajon túlélte-e. Csak abban hitt és reménykedett, hogy Annis valahogy el tudott szökni a halálfalók ellen, s végül valamennyire mégis igaza volt.

- Azt hittem, hogy meghaltál - emelte fel a fejét Annis. Könnyes szemei csillogtak a fáklyák gyér fényében. - Azt hittem, hogy téged is elvesztettelek, Fee!

- Semmi baj, Manó - ölelte szorosabban Felix. - Itt vagyok, s most már nem lesz semmi gond, rendben? Vigyázni fogod rád, megígérem.

- És ha megint elválasztanak minket egymástól?

- Azt nem fogom megengedni - felelte komolyan Felix. Most, hogy visszakapta a húgát, azonnal el is határozta, hogy senkit nem enged majd a közelébe. Érezte, hogy Annis remegése lassan csillapodott, majd végül már csak a lány egyenletes szuszogását hallotta. Felix óvatosan nekidölt a falnak, s magához húzta Annist is vigyázva, nehogy véletlenül felébressze.

- Most már veled maradok - suttogta Felix a húga fülébe, majd ő is elaludt.

/|\••/|\

Harry a szobájában játszott Lilyvel – a macska –, mikor újabb fájdalmat érzékelt. Ez most tompább volt, mint a többi, viszont ugyanúgy megijesztette a kisfiút. Nem akarta, hogy Annist bántsák. Igaz, nem ismerte még olyan jól a tündért, de annyit már biztosan tudott, hogy egy igazán remek barátra lelt benne. A barátait pedig senki sem bánthatta.

Harry egy darabig nem nagyon törődött a fájdalommal. Az elmúlt napokban ez számára már megszokott volt, így egy idő után már senkinek nem szólt ezekről. Nem akart senkit sem zavarni.

- Tudod, Lily - suttogta halkan a macskának -, én szerintem szeretek itt lenni. Mindenki olyan kedves és támogató, és nem is bántanak, ha véletlenül elrontok valamit. Ráadásul Perselus annyira más lett azóta. Eleinte bevallom, féltem tőle. Ijesztő volt egy kicsit, de mostanra már tudom, hogy egyébként kedves, s sosem bántana. Azt hiszem, ő szeret engem, és én is őt. Talán úgy, mint egy apát, de ebben nem vagyok biztos.

A cica figyelmesen hallgatta a gazdáját. Harry már korábban is felfigyelt arra, hogy Lily sokkal értelmesebb volt, mint a többi macska. Mintha lettek volna rejtett képességei. Mondjuk, Harry ezen annyira nem lepődött meg. Elvégre Perselus is varázsló, vagy mi a szösz.

Egyszerre erős fáradtság ereszkedett az elméjére. Igaz, napok óta nem aludt már rendesen, de azért eddig sokkal kipihentebbnek érezte magát. Most azonban már azt vette észre, hogy összegömbölyödve feküdt a padlón, s szinte már az alvás határán volt. Harry félt elaludni, főleg egyedül, így próbált ébren maradni, ami azonban nem nagyon jött össze. Utoljára már csak annyit látott, hogy elmosódott fekete paca szaladt el előtte, majd elnyelték az álmok.

/|\••/|\

Hey.

Hmmm. Most reggelre hirtelen megjött az ihlet, meg még semmi kedvem nincs ahhoz, hogy kivegyem magam az ágyból, így elkezdtem írni, s itt is a következő rész! Azt hiszem a legjobb pillanatban hagytam abba, ugye? ^^