Mi lenne akkor ha ez emberek nem félnének kimutatni az érzéseiket ha nem lenne előítélet a világban? Ha bátran kimondhatnánk azt, amit gondolunk következmények nélkül? Ha szerethetnénk azt, akit szívünk súg? Életünket félelmek szövik be mint pók a hálóját a sarokba. Éljük mindennapjainkat, úgy hogy közben nem is élünk igazán. Álmainkat elveszítjük ahogy felnövünk. Gyerekként hiszünk a szerelmes mesékben és hogy rossz elnyeri méltó jutalmát. Mégis felnőttként hová veszik ez az ártatlanság? Sokáig úgy gondoltam magamra mit örök gyerekre de évek során beszennyeződtem más emberek sarával. Hasonulok másokhoz, alkalmazkodok. Az alkalmazkodásnak jónak kellene lenni hiszen készen áll az ember kompromisszum kötésre is de mégsem így van. Védjük magunkat a világ káros behatásai ellen és magunkat védve néha másokat áldozunk fel. Úgy érzem darabokra szakadok és nem látom kiutat onnan ahová kerültem. Hogyan lehetnék az, aki vagyok? Felnőtt vagyok de kedvességek, emberiségem mint egy gyermeké. Ártatlan, viccelődő. Ám ez felnőtt embernek nem elfogadható, nem nevethetek önfeledten és viccelődhetek hisz korral komolyság is jár és ha már elmúltál 25 ezt nem teheted meg. Nos, azt hiszem talán előtte sem. Legyél komolyabb így semmire nem viszed. Hangoztak a szavak a felnőttektől.

Csapdába kerültem, sajátoméba. Elvesztem magamat. Mintha két világ közt ingadoznék. Köztes út nem létezik? Ha őszinte lehetnék mindez nem történik meg velem. Az életem nem siklik ki és bár lehet letargikus állapotba kerültem volna vallomásom után de később boldogabb. Most láncokat viselek amelyek nagyon nehezek, körbe fonják egész testem és nem tudok megmoccanni sem. Hibát hibára halmoztam és ennek következményeképpen olyanra sarkaltam valakit aki soha nem bántott volna másokat bele értve engem.

Ahogy hibáztatom a világot úgy hibáztatom magam. Azt hisszük egy ember nem tehet semmit de mégis minden egy emberrel kezdőik. Ha bevallom az érzéseim elindítottam volna valamit.

Ágyam sarkában ülök összekuporodva és gondoltban pörgetek végig mindent ami történt. Annyira sok a HA kezdető mondta. Kezemből infúzió csöve lóg ki, fájdalom szalad végig karomon ahogy megmozdítom. Jó pár napja ezen keresztül kapok minden féle gyógyszert, kérdésemre miért nem veszik ki válasz annyi így egyszerűbb és gyorsabb. Persze miért is ne? Végül is szaladni kell mindenhová, nincs idő semmire, ugye? Orvosok, nővérek megkérik hogy vagyok és válaszként egy „ Jól vagyok!" -ot várnak el, valóság nem érdekli őket. Szeretném elmondani hogy mit érzek hogy tényleg fáj e valahol? Igen! Fáj a karom hogy napok óta benne a branül, fáj a szám széle, ami szépen hegesedik, fáj a fenek mikor ráülök vagy épp úgy fekszek, fáj az egész testem mintha egy kamion hajtott volna át rajtam. De mi fáj a leginkább a szívem. Keresek vele meg egy erre szakosodott orvost? Nincs bajom, egyszerűen csak az érdektelenség zavar. Tudom hogy most érzékenyebb vagyok de úgy érzem másképp látok dolgokat most hogy ide bekerültem.

Pár órája ébredtem fel, Jimin az ágyam mellett ült és könnyei hullottak. Jól esett látni, és hogy velem van, szerettem volna vele rögtön őszinte lenni és mindent bevallni de vajon megtehetem ezt? Ha könnyitek lelkemen ezzel nem másra helyezem át azt a súlyt? Így hát nem mondtam neki semmit. Hosszú álomból ébredtem fel akkor remélve ami történt nem valóság de testem emlékeztet mindez a valóság. Csak néztem őt, kezét arcomra helyezte én készségesen belesimultam. Könnyeim hullani kezdtek az érintéstől. Egyfajta megnyugvással töltött el a közelsége és ettől könnyeim is kitörtek. „ Szeretlek" Mondta ki óvatosan, de hangja meggyötört volt. Nem válaszoltam csak becsuktam szemem még több könny kiszökött szememből. Ő óvatosan mellém feküdt és karjaiba vont. Így voltunk csendben egy órán át mikor az orvos bejött és kihívta.

Felkelek az ágyamból és kimegyek mosdóba mikor a kezemet mosom elszörnyedek a tükörképemtől. A számon lévő heg eszembe juttatja azt az éjszakát. Könnyeim hullani kezdenek. Tudom, egyszerűen tudom hogy Ő nem tenne ilyet. Ha aznap nem viselkedek vele olyan kétértelműen mindez nem történik meg. Minden tény ellenére szeretném őt látni, szeretném tudni hogy hogyan van. Jimin azon az éjszakán nagyon neki esett. Szeretnék bocsánat kérni viselkedésemért. Minden a te hibád! Mondogatom a tükörképemnek. Arcom meggyötört és tekintetem homályos, nem könnyektől hanem a fájdalomtól amit a szívemben érezek. Jimin nyit be. Mögém bújik és átöleli derekam. Egy csókot lehelt vállamra.

- Nem a te hibád. - hangja meggyötört és nem tudom csak nyugtatni akar vagy valójában így is gondolja, habár egyértelmű a hibám. Akaratlanul is megrázom a fejem. - Nem a te hibád. - tagolja el a mondatot minden szót erősen kihangsúlyozva. - Jin? - maga felé fordított. - Szeretnéd tudni mi történt? - jól ismer hisz a legjobb barátom. Kézen fog és az ágyamhoz vezet ahová leültet. - Elsőnek is szeretném, ha nem hibáztatnád magad. Honnan jön ez az agyszülemény hogy a te hibád amit tett veled? Ez egyedül az ő hibája. Nem normális dolog amit tett.

- De...- sorakoztatnám fel a dolgokat miért az én hibám. Legnagyobb hibámnak azt tartom hogy meleg vagyok és amit nem tud hogy érzéseket tápláltam Jungkook irányában. Egyoldalúan.

- Nincs de. Bármi is az oka amit tett az egyedül magában keresheti. - csendben figyelek rá hogy kifejtse mert az ok szerintem én vagyok. - Az oka ha ez lehet így mondani. Emlékszel arra lányra aki mindig körülötte ólálkodott de Jungkookot nem érdekelte? - bólogatok - Azon az estén mikor mi a pultnál italozgattunk elhívta a mosdóba de amit mi nem láttunk az az hogy előtte belecsempészett valamit az italába. Teljesen megbolondult a lány hogy nem akarja őt ezért ezzel akarta lekötelezni maga felé. Mikor elutasította a szer hatása ellenére is, otthagyta. Ekkor mentél te be. - Ahogy ez kimondta arca elkomorodott. - Visszamentem többiekhez és magadra hagytalak. - könnyei végig gördültek az arcán. Egyik kezemmel óvatosan letöröltem, majd megsimítottam.

- Csak mosdóba mentem, nem lányok vagyunk. - vigyorgok rá hogy oldjam a helyzetet.

- Ha akkor nem hagylak magadra...- magamhoz ölelem. Hátát paskoltam. Felemelkedik majd folyatni kezdi. - Később a lány odajött és elmondta mit tett és hogy milyen hatással van rá a szer. Ekkor esett le hogy te is oda mentél. - hangja elcsuklott ismét. - Mondtam többieknek hogy te is ott van. Mosódba szaladtunk és ... - hangja elcsuklott, nem tudta tovább folyatni. - Hyung, sajnálom hogy késtem- nyögte ki végül alig kapva levegőt zokogástól. Könnyeim önkénytelenül folytak. Emlékezve az éjszakára és mert szenved miattam Jimin. Ismét ölelésembe vontam, hosszú percekig így zokogtunk egymás vállán. Egy nővér szakította félbe zokogásunk, jött volna átkötözni de azt mondta később visszajön. Jimin zsebkendőt keresett hogy megtörüljük arcunkat. Néztem őt és azon gondolkoztam kérdezhetek e? De mivel ez minden baj forrása hogy félünk kimutatni az érzéseinket , félünk a következményektől és ez miatt hibát hibára halmozunk végül feltettem.

- Ő hogy van? - Jimin arca elsőnek megfeszült majd ellágyult.

- Tudtam hogy megfogod kérdezni de várhattál volna még vele. Miért érdekel ennyire? Ami tett megbocsáthatatlanan.

- Ne haragudj rá, nem tudta kontrollálni magát. Láttam tekintetébe hogy nem ő volt az.

- Akkor ki? - kérdezte ordítva. Megrettentem. - Ne haragudj. Nem tudok megbocsájtani neki. Nem megy. - hangja nyugodtabb lett.

- És ha én igen?

- JIN! - ismét rám ordított, láttam rajta hogy feldühítettem. - Jól van, jobban mint te. Pár monoklin kívül semmi baj a nincs. Kórházba kerültél erőszakos tett miatt és téged az érdekel ő hogy van? Miért Jin, miért? - nem tudtam válaszolni neki. - Elmegyek! - kapta fel kabátját. Majd ajtóból visszanézett. - Hozok neked epret. - puffogot még picit, annyira aranyos volt. Tudom hogy mérges rám de sosem hagyna el. Amint kilépett az ajtón eldöntöttem ha visszajön elfogok neki mindent mondani Jungkookról és az érzéseimről.

Bekuporodtam az ágyamba. Most sokkal nyugodtabb voltam hogy tudom ő jól van. Megfogom értetni Jiminnel és többiekkel hogy mindenről én tehetek. Picit megijesztett hogy ennyire könnyen megtudtam bocsájtani Jungkook tettét. Az ajtón halk kopás zavart meg a gondolatimba. Lassan lépett be rajta az akire legkevésbé számítottam.

- Szia Jin! - tördelte idegesen kezeit

- Jungkook...

Elakadt a lélegzetem a látványától. Jimin azt mondtavan pár monoklija de az arca tele volt piros kék zöld foltokkal és fel is volt puffadva,szemei véresek voltak. Nem tudtam megszólalni. Ezt Jimin tette vele? Emlékszemhaloványan hogy nem védekezett. Miért nem? Mégis tudta mit tesz és bűntudatavolt? Mivel sarkalhattam ilyen tettre? Felém lépett egyet, hirtelen közelségétől megijedtem. Könnyeim hullanikezdtek. Akaratlanul remegés fogott el. Pulzus számlálom hangos csipogásba kezdett.Jungkook hátrálni kezdett de ez sem nyugtatott meg. Mi történik miért lettemennyire feszült, ideges? Levegőért kezdtem kapkodni,Jungkook orvosért kiáltott.

Következő pillanatba már adtak is be valamit a kanülőn át. Testem remegése alább hagyott, pilláim elnehezedtek. Jungkook távolról figyelt. Az utolsó képem hogy egy könny csordul végig arcán ahogy elhagyja a kórtermemet.