A meleg későtavaszi nap cirógatta sápadt bőrömet, ahogy a langyos földön elterülve élveztem a friss fű, föld és vadvirágok illatát. Éreztem, ahogy felmelegszik a testem és lelkem egyaránt. Mély, fáradt levegőt vettem, majd ásítva és nyújtózkodva ültem fel, hisz nem lustálkodhattam egész nap. Ezzel egyidejűleg neszt is hallottam a zöldellő erdőből. Fejemet a hang irányába kaptam, de a léptek mellé már a nevemen is elhangzott.

- Emy - szólt, s erre önkéntelenül is mosolyra húzódott az ajkam. Ő az. Kezdett hevesebben dobogni a szívem. - Emy! - szólt újra. Gyorsan felpattantam, sietve leporoltam, s megigazgattam a nadrágomat és a pólómat.

- Itt vagyok! - kiabáltam vissza, de ekkorra kilépett a rétet körülölelő fák közül Brian. Magas, közepesen izmos testalkatát fehér póló és farmer kombináció emelte ki. Szőkésbarna félhosszú haja most is lágyan ölelte körbe karakteres arcát. Szemeiből szeretet sugárzott felém.

Egész fiatal korunk óta alkotunk egy párt a jégkorcsolya pályán. Ahogy lassan összeszoktunk, úgy szerettem meg őt. Hogyisne szeretném, hisz annyira kedves, törődő velem. Figyelmes és jóképű. Fülig beleestem titokban.

- Már mindenhol kerestelek - mondta, mikor már elég közel ért hozzám, majd folytatta - mindjárt kezdődik az edzésünk.

Igen, tudom, csak napoztam egy kicsit - feleltem mosolyogva.

- Kellemes hely, legközelebb szólj nekem is, ha jössz - felelte, majd mélyet szippantott a friss levegőből, szemét körbefuttatta a sík füves, vadvirágos területen. - Na gyere - nyújtotta a kezét, melyet elfogadtam. Tenyere csiklandozta a bőrömet, bizsergett minden pont, ahol összeért. Alig tudtam koncentrálni arra, hogy mit mond, annyira kellemes volt az érintése. Az edzések alatt olyan közel vagyunk egymáshoz, de ez most mégis más. Nem volt kötelező, mégis megtörtént. Mégis fogja a kezem.

- Föld hívja Emiliet! - torpant meg.

- Bocsánat, elgondolkoztam - jöttem zavarba egy kicsit. Mit mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy van-e kedved edzés után eljönni velem és a többiekkel egyet kávézni.

- Oh, kedvem lenne, de haza kell mennem. Még tanulnom kell, el vagyok maradva, és hamarosan vizsgáim lesznek az egyetemen. Nem nagyon tudtam haladni a nagyszüleimnél a tanulással.

- Kár, majd akkor legközelebb - felelte. Szemeiben furcsa fény csillant. Szomorúság és vágyakozás egyvelege. Hosszasan nézett rám, majd szó nélkül folytattuk utunkat kéz a kézben a jégpálya felé.

A hatalmas épületet mintha csak oda ejtették volna. Nem illet a csendes, kietlen táj közé. Úgy tűnhetett, bele rongáltak a környezetbe azzal, hogy ide építették. Az igazság viszont az, hogy a dombtetőn túlról az éledező város morajlása már megtörte az idilli környezetet.

A robosztus hátsó ajtón át a sötétségbe lépve már otthonosan mozogtam.

- Mindjárt jövök - vetettem oda, majd választ nem várva besiettem az öltözőbe.

Gyermekkorom óta szinte ez a hely a második otthonom. Pár lépés után meg is találtam a kilincset, amely a neonnal világított öltözőbe vezetett. Felkaptam a korcsolyám, vékony pólómat két réteg pulóverre cseréltem, majd igyekeztem a jégre. A sötét folyosó után erős reflektorfény tompította el a látásom, s mire kitisztult, megláttam újra őt. Szőkésbarna tincseit vastag sapka alá rejtette, hozzám hasonlóan már ő is pulóvert viselt. Ő is megpillantott, és azzal a lendülettel már felém is csúszott. Én is követtem a példáját, így végül boldogan, egymás karjaiban kötöttünk ki.

- Annyira hiányoztál amúgy, ezt az előbb nem is mondtam - búgta férfiasan erős hangján a fülembe.

- Te is nekem. Nagyon hosszú volt ez a három hét, míg a nagyszüleimnél voltam - gondoltam.

- Alig vártam, hogy visszaérj - lehelt puszit a homlokomra, majd folytatta az ölelést. Nem is tudja, nekem mennyire hiányzott. Csendült fel egy hang a fejemben.

Gyerekkorunk óta szeretem őt. Úgy érzem, a kapocs, ami köztünk van, örök. Kiegészítjük egymást a pályán, és szinkronban vagyunk az életben is, mint... legjobb barátok.

Sosem mertem elmondani, hogy szeretem őt. Féltem, ha nem viszonozza, akkor elveszítem őt, a jégkorcsolyát, elveszítem az életem. Így beértem a lopott ölelésekkel és puszikkal, amiket tőle kaptam.

Azonban ma valami más volt. Brian olyan furcsa volt, feszült. Tenyere szinte égette a bőröm, még a több réteg ruha alatt is. Nagyon furcsa kisugárzása volt, melyet nem tudtam hova tenni. Közben számtalanszor estem el, de valahogy Brian mindig ott volt, hogy tompítsa az eséseimet.

Sajgó tagokkal indultam az öltöző felé a pihenőidő alatt, és nagyon meglepődtem, amikor Brian nem a saját, hanem az én ajtómon lépett be, majd átfordította az ajtó zárját. Én leültem a padra és elkezdtem lefejteni lábamról a nehéz korcsolyát. Mikor végeztem, és ő addig egy szót sem szólt, ráemeltem a tekintetem.

Habozott, láttam, hisz ismertem már, mint a tenyerem. Állt ott, örlődött valamin.

- Jaj, mondd már! Olyan fura vagy! Vagy csak eltévesztetted, melyik a jobb és a bal kezed, és a nőibe tévedtél? - viccelődtem, miközben elkezdtem levenni a sok réteg pulcsim első darabját.

- Na jó... - sóhajtott idegesen, majd csak lépteket hallottam, ahogy a nehez korcsolyája dobbant a gumipadlón, s mire a pulóverből kiszabadítottam a fejem, számon édes csókja csattant. A megrökönyödésből észhez térve visszacsókoltam. Ott álltunk, gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott, miközben azok a fránya pillangók is rajzolni kezdtek odabent.

Csókunk hevesen indult, majd lelassult. Az első pillanatok szenvedélye fokozatosan átalakult egy mélyebb, szorosabb öleléssé. Brian kezei körém fonódtak, mintha meg akarta volna őrizni ezt a pillanatot, ezt a varázslatos csendet, amely csak a miénk volt. Az ajkaink között egyre inkább érződött a bizonytalanság, mintha mindketten próbálnánk megérteni, mi is történik valójában.

Ahogy eltávolodtunk egymástól, Brian szemei mélyen az enyémbe néztek. Az arca közel volt az enyémhez, éreztem a meleg leheletét, de a szavak most mintha megakadtak volna a torkunkban.

- Emy... - kezdte halkan, majd a szavak, amelyek ki akartak törni, mintha elakadtak volna. Az arca komoly lett, és a szemeiben láttam a zavarodottságot.

- Igen? - kérdeztem, a szívem hevesen dobogott. Különös feszültség ült a levegőben, ami szinte tapintható volt.

- Nem tudom, hogy ez... hogy mi... - akarta folytatni, de a hangja remegett, és az egész helyzet hirtelen olyan komollyá vált.

- Én sem tudom – válaszoltam, próbálva elfojtani a félelmeimet. – De valahogy... valahogy így éreztem mindig is.

Brian közelebb lépett, és újra megfogta a kezem. Az érintése most már nem csupán vágyakozó volt, hanem tele volt kérdésekkel, kételyekkel. A szívem szinte fájt a feszültségtől, ahogy megpróbáltam felfogni, hogy mit jelent ez számunkra. Az eddigi barátságunk, a közös élményeink, mindez most egy egészen új szintre lépett.

- Mi van, ha ez mindent megváltoztat? – suttogta, és a hangjában éreztem a félelmet.

- Talán éppen ez a cél – mondtam, és egy kis bátorságot merítettem a saját szavaimból. – Talán itt az idő, hogy kockáztassunk.

A csend, ami köztünk keletkezett, tele volt lehetőségekkel. A csókunk utáni pillanatban nem csupán a vágyunk, hanem a jövőről való gondolataink is összefonódtak. Az eddigi közelségünk most új értelmet nyert, és a jégpálya, amely eddig a sport és a barátság helyszíne volt, hirtelen a szenvedély és a felfedezés színhelyévé vált.

Brian arca közelebb került az enyémhez, és a szívverésem egyre gyorsabb ütembe kezdett verni. Az a pillanat, amelyben a világ körülöttünk eltűnt, és csak mi ketten léteztünk, egyre inkább elmélyült. Minden korábbi félelmem és kétségem úgy tűnt, hogy egy pillanat alatt elszállt, ahogy a tekintete mélyebbre hatolt a lelkembe.

- Ha kockáztatunk, akkor mi van, ha nem működik? – kérdezte, a hangja most már inkább aggodalommal, mint vággyal volt teli.

- De mi van, ha igen? – kérdeztem vissza, és a szavaimban ott rejlett a remény. – Mi van, ha ez csak a kezdete egy gyönyörű történetnek?

Brian elgondolkodott. A szemei egy pillanatra elkalandoztak, mintha a múltunkat keresnék, a közös emlékeket, amik összekötöttek minket. Az edzések, a nevetések, a versenyek, mind-mind olyan pillanatok, amik megerősítették a kötelékünket.

- Az elmúlt években mindig csak melletted akartam lenni, Emy – mondta végül, és a hangjában majdhogynem hallottam az őszinte vágyakozást. – De féltem, hogy ha túllépünk ezen a barátságon, elveszíthetjük azt is, ami már megvan.

- Én is féltem – vallottam be. – De most, hogy itt állunk, és ez történik, azt érzem, hogy valami különleges dolog bontakozik ki közöttünk.

A szavak hatására a feszültség, ami eddig a levegőben lógott, egyre inkább oldódni látszott. Brian egy lépést tett felém, és betakarta a kezem a sajátjával. Az érintése meleg volt és bizsergető, egyfajta ígéret minden egyes ujjának mozdulatánál.

- Mi lenne, ha egy lépést tennénk? – javasolta, és a szemeiben egy kis fény csillant meg. – Talán próbálkozhatnánk ezzel a dologgal, és megnézhetnénk, hova vezet.

- Igen, de lassan – mondtam, és láttam, hogy az arca megvilágosodik. – Ne akarjunk mindent egyszerre. Meg kell ismernünk ezt az új kapcsolatot.

Brian bólintott, és a mosolya végre visszatért az arcára. Az a mosoly, ami mindig is a legnagyobb erőforrásom volt.

- Akkor kezdjük azzal, hogy együtt edzünk, mint eddig, de talán egy kicsit több figyelemmel egymás iránt – javasolta.

- Tökéletes – feleltem, és a szívem újra megnyugodott. – És aztán talán elmehetünk együtt kávézni, mint ahogy eredetileg terveztük.

Brian szemeiben a vágy és az izgatottság keveredett, és láttam, hogy ő is megérti, hogy ez a kapcsolat most már más irányt vehet. A jégpályán, ahol eddig a sport és a barátság határozta meg a kapcsolatunkat, most egy új lehetőség bontakozott ki előttünk.

Ahogy elhagytuk az öltözőt, a jégpálya felé tartva, éreztem, hogy valami különleges dolog kezdődött el közöttünk. Az edzések során nem csupán a technikáinkat finomítjuk, hanem a kapcsolatunkat is, és ez az érzés mindkettőnk számára izgalmas kalandnak ígérkezett.

Ahogy a jégpálya felé haladtunk, hogy folytassuk az edzésünket, a szívem tele volt reménnyel és izgalommal. Az edzés során a mozdulataink egyre inkább összhangban voltak, mint korábban soha. Minden egyes kanyarban, ugrásban és forgásban éreztem, hogy a kapcsolatunk egy új dimenzióba lép. Brian és én nem csupán edzőtársak voltunk, hanem most már valami sokkal több is.

Az edzés végén, amikor a fáradtság már kezdett eluralkodni rajtunk, leültünk a jégpálya szélén, és együtt néztük, ahogy a nap lemegy a horizonton. A pálya hatalmas tetőablakain beszűrődő gyönyörű narancssárga és rózsaszín fény tükröződött a korcsolyáinktól összekarcolt jégen. Úgy éreztem, hogy ez a pillanat tökéletesen tükrözi, amit egymás iránt érzünk.

- Tudod, Emy – kezdte Brian, és a hangja tele volt érzelemmel –, eddig mindig is tudtam, hogy különleges vagy, de most, hogy együtt vagyunk, ez a kapcsolat egészen más, már most tudom.

- Igen, én is így érzem – válaszoltam, és a kezemet az övére helyeztem. – Ez a kezdet valami csodálatosnak, és úgy érzem, hogy képesek vagyunk együtt szembenézni bármivel.

- Talán sok kihívás vár ránk – mondta Brian, és a szemeiben egy kis fény csillant. – De együtt meg fogjuk találni az utat.

A jövő tele volt bizonytalansággal, de ez már nem ijesztett meg. Tudtam, hogy Brian mellettem áll, és ez a tudat erőt adott. Minden eddigi élmény, minden akadály, amit legyőztünk, most már egy új kezdet szilárd alapjává vált.

Ahogy felálltunk és elindultunk hazafelé, a szívem tele volt boldogsággal. Az eddigi barátságunk új színt kapott, és a köztünk lévő kötelék erősebbé vált, mint valaha. Az út, ami előttünk állt, tele volt várakozással, és a lehetőségek határtalanok voltak.

Egy új kaland kezdődött, amely nemcsak a jégpályán, hanem az életünk minden területén elkísér minket. Mert tudtuk, hogy együtt bármire képesek vagyunk, ugyanazt akarjuk, és ez a tudat mindennél erősebb volt.