Tartalma: Jungkook és Taehyung legjobb barátok - bár kicsit különböznek egymástól. Amíg Jungkook egy kis nyuszi, visszahúzodó fiúcska, addig Taehyung egy menő, ami a szívén, az a száján srác. Egy napon pedig teljesen tönkre megy a kapcsolatuk. Vajon valaha újra barátok lesznek?
Figyelmeztetések: trágár szavak, homofóbia, yaoi, szereplők személyisége nem olyan mint a valóságban(!)
Hossz: 2/5
Szerepek:
Aoi - Jungkook
Kuti - Taehyung

Taehyung:

Nem megyek tőle messze, épp csak annyira hogy rálátásom legyen, ám ekkor észlelem, ahogy a vállai megrázkodnak. Bizonyára sír, miattam, ki más miatt tenné? Hiszen tudom, most én vagyok az a rohadék ludas, aki bántotta az apró kis érzékeny lelkét. Másodpercek sem telnek el és a közeli vécébe siet. Nem megyek utána! Nem, az a Taehyung már nincs, aki ilyenkor szaladt a kis Kookiehoz letörölni a könnyeit. Had sírjon csak... engem nem érdekel! Karba font kézzel szugerálom a vécé ajtaját, arra várva, hogy kijöjjön, de csak nem jön. A fenébe is már. Még várok egy percet, majd mit sem törődve a gyűlölködő énemmel szaporázom meg a lépteim utána. Halkan nyitok be, nem akarom megijeszteni. Épp ebben a pillanatban hallom meg, ahogy hangosan felsír... A szívem szakad meg. De nem puhulhatok meg! - rázom meg a fejem, keménynek kell lennem. De mégiscsak a barátom! Odalépve a piszoárokhoz dőlök nekik, hogy gondolkozhassak. A sírása alább hagyott, bizonyára visszatartsa, észre vehetett. Nem maradhatok a barátja, nem tudnék, mégis ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ezt a kis hülyét megvígasztaljam. Nem kéne, nagyon nem. Még a végén én is olyan leszek, mint ő. Ismételten megrázva fejem lököm el magam a piszoártól, kimennék, de keserves sírása kibuggyan ajka közül. Megállok, lehajtott fejjel hallgatni kezdem. Ő egy fiú, aki a saját nemét szereti, én meg egy rohadék, talán egában vagyunk... Na jó, talán most utoljára megvígasztalom, csak nem lesz belőle baj, majd utána örökre békén hagyom.
Megfordulva tengelyem körül sietek ahhoz a bizonyos fülke felé, feltépem az ajtaját. Arcáról - melyről még ma reggel is a boldogság jutott eszembe - pocsolyaként folynak a könnyei, szeme vérvörös a sok sírástól, és ahogy meglát, hallom, ahogy hüppögni is elkezd. Egy kicseszett baromarc vagyok. Közelebb lépve hozzá, megölelem az én legjobb barátomat, szorosan, hogy érezze a szívverésem, és ezáltal megnyugodhasson. Szegénykém, úgy ver a szíve, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Igazából magam sem értem, miért teszem amit, nem szabadna ilyen közel engednem magamhoz.

- Jungkookie - suttogom nyugtatóan a fülébe -, ne sírj kérlek, itt vagyok. - Bólint egyet, de hang nem jön ki a száján. Sírása egy aprót alábbhagy, és nem tudok eltekinteni attól a ténytől, hogy ujjai úgy vájnak a vállamba, mint egy keselyű karma.

Jungkook:

Kétségbeesten kapaszkodom Taehyungba, hiszen félek attól, hogyha nem tenném, akkor eltűnne innen, akár egy emlékfoszlány. El sem tudom mondani, hogy mennyire bolodog vagyok attól, hogy itt ölel, és nyugtat, de valahogy nem vagyok képes megszólalni, sem abbahagyni a bőgést. Mindig egy-egy újabb rám törik, amikor Tae már eleresztene vagy csak, ha olyan jut eszembe. Őszintén megmondom, foglalmam sincs mennyit időzünk a vécébe, amíg én sírdogálok, ő pedig engem nyugtat... Tényleg nem, hiszen így olyan kellemes, de mégis óráknak tűnik.

- Taehyung... - motyogom az elázott pólójának.

- Hm? - kérdez vissza. Már eltolna magától, hogy a szemembe tudjon nézni, de én csak jobban bújok belé. Nem szeretem az ilyen helyzetekben a szemkontaktust, őneki meg pont ez a mániája. Brrr, borzalmas.

- Köszönöm szépen. Tényleg, komolyan, mindent - mosolyodom el. Ekkor már sikerül magáról leválasztania, így láthatom, ahogyan halványan ő is mosolyog.

- Szívesen... vagy mi... - vesz elő a zsebéből egy zsebkendőt, amivel szépen letörölgeti a nedvességet az arcomról. Ezt kézségesen hagyom, hiszen ilyenkor teljesen kiváltságosnak érzem magam. Olyat is csinálhatna, hogy csak simán odaadja nekem, hogy ne, töröld meg magad, buzi gyerek, de nem. Ő most vígasztal engem, ami csak annyit jelenthet, hogy már nem utál engem.

- Annyira szeretleeeeek! - borulok rá ismét, amin szemmel láthatóan meglepődik. Szorosan ölelem, boldogan bújok a mellkasában, ő pedig nem mond, nem tesz erre semmit. Mégcsak vissza sem ölel, mégis olyan boldogságot okoz nekem az, hogy itt van, hogy csak na. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha valaki más jött volna ebbe a mocskos, kibírhatatlan szagú, ápolatlan mosdóba, hogy elvégezze a dolgát, majd itt is hagyjon iskolazárásig a gondolataimmal. Talán bele is őrültem volna.

- Ez ugye azt jelenti, hogy te is bírod a képemet? - engedem el, de csak épp annyira, hogy beletudjak nézni a mély, barna szemébe. Oldalra pillant, beharapja az alsó ajkát, majd tekergetni kezdi a pulcsijának a madzagját, csiga alakban.

Taehyung:

Mit kéne mondanom? Hogy szeretem, hogy bírom azt a buzi képét, hogy boldogabb vagyok, ha mosolyog, hogy imádom? Nem. Nem ezt kell mondanom, az kéne még, hogy ilyeneket kiejtsek a számon, de az ellenkezőjét sem mondhatom. Ha azt mondanám utálom őt, megint elkezdene sírni, ami nem lenne jó egyikünknek sem. Ő kiszáradna a sok folyadék vesztéstől, nekem pedig ismét szétszakadna a szívem. Nem akarok megint olyat érezni. Nem, egy olyan dolgot kéne mondanom, ahogy a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Talán egy ajánlatra... talán még nem késő, még megmenthetném. Nem tudom...

- Először válaszolj a kérdésemre! - köszörülöm meg a torkom. - És most ha kérhetem, őszintén! Meleg vagy?

Bólint. Remek. Most akkor még lehet menteni vagy örökre elveszett az én drága édes Kookiem?

- Mióta? - teszem fel a következő kérdést, amin először megrökönyödik.
- Hyung, ilyet nem kérdezünk... nincs olyan, hogy mióta, ez hülyeség.

Az is, ha elverlek - folytom vissza mondandóm.

- Mert miért nincs?

- Mert egy ember nem egyik pillanatról a másikra lesz homoszexuális! - mondja halkan, alig érthetően. Jaj, egyem meg.

- Te csak azt hiszed, én viszont tudom jól, hogy te magad döntöd el, ki kell neked, érted? - Nemet int fejével. - Én a nőket szeretem, de ha valaha is meginogna a véleményem egyszerűen felsorolnám, miért jobb egy nővel, mint egy pasival. És kész, máris visszatérnék a dudákhoz.

- Rosszul gondolod... - suttogja lehorgasztott fejjel. Ó, igen? Rosszul gondolom, na most figyelj barátocskám, mert megmutatom rajtad, hogyan lehet újra hetero az ember. Mert az leszel, ha szakad, ha tör, de az leszel.

Felállva előtte ragadóm meg az ő karját, felrántva magam elé. Megijedt, de nem igazán érdekel, ha ez kell, hogy a régi imádnivaló Jungkook visszatérjen, akkor ilyen leszek.

- Nem gondolom rosszul. Van egy ajánlatom számodra, ha egy héten belül szerzel magadnak egy nőt, akivel járhatsz, dughatsz, stb, akkor megbocsátom ezt az egészet. Újra szeretni foglak, nos, mit szólsz hozzá?

Jungkook:

Ajánlatán teljesen meglepődöm: nem gondolja ezt komolyan, igaz?!

- De Taehyung... Ilyet nem kérhetsz tőlem! - csattanok fel, és érzem, hogy az előbbi boldogságom azonnal szertefoszlik. Kis naiv módjára azt hittem, azért vígasztal meg, mert hogy szeret, miattam, mert hogy elfogad engemet úgy, amilyen vagyok. Hiszen ilyen volna egy igaz barát, nem? Legalábbis a filmekben...

- Akarod, hogy bírjalak vagy sem? - fonja össze mellkasa előtt a karjait, szigorúan nézve a szemembe. Erre a mondatára csak összeszorítom a fogaimat, visszatartva az előbukkanó könnyeimet. Lehajtom a fejemet, a kezem szorosan ökölbe szorítom. Sejthettem volna, hogy ez lesz. Nem ért meg, ahogyan senki sem. De valójában magamat sem értem: csak azt kéne tennem, amit Taehyung kért tőlem, és azonnal megváltozna az életem. Tae is a barátom lenne, és más sem nézne rám ferde szemmel.

- Persze, hogy akarom... csak... adj még egy kis időt. Egy hét alatt csak levegőt veszek - pillantok fel rá, egy mosolyt erőltetve magamra. Látom, hogy furcsán kezd méregetni, de végülis bólint.

- Rendben. Majd akkor két hét múlva beszélünk - mondja, majd ki is siet a mosdóból. Már nem is tudom kinek, de bólintok, letörlöm azt a kósza könnyet, ami végig gördült az arcomon, szipogok párat, megmosom az arcomat, majd én is kilépek a folyosóra. Mindenhol diákok hemzsegnek, nevetnek, boldogok. Táskám pántját erősen megszorítom, a földet pásztázva haladok végig mellettük. Nem akarom látni, hogy hogyan néznek rám. Nem, arra még nem vagyok felkészülve. Oldalról még látom, ahogyan Lila Szépség és Legjobb Barátom együtt nevetnek valamin, de nem állok meg. Nem. Majd két hét múlva.

Taehyung:

Az a két hét nagyon lassan telt el, a percek nehezen váltottak az egyik számról a másikra. Kínzó óráknak tűnt minden, ahogy az órák teltek, a délutánok és az esték is. Sose gondoltam volna, hogy a nagy Kim Taehyung ennyire le tud amortizálni, mint most. Nem beszéltem senkivel, hiába van több haverom, messziről elkerültem őket, nem akartam látni senkit. Az órák közti szünetet egyedül ülve a padon telefonozva töltöttem el. És ami a még hihetetlenebb volt számomra, hogy Namjoon barátkozni kezdett az én barátommal, ezáltal többen is, ezért is terjedt el az a pletyka, hogy Jeon kibaszott Jungkook jófej. Hihetetlen. Míg az én barátom volt, addig egy szürke kis egérkét játszott, most meg, ahogy Namjoon a szárnyai alá vette, mintha kinyílt volna a csippája. Rájuk se néztem inkább. Legyenek boldogak. Hazaérve anya mindig aggódott, állítása szerint, ramatyul néztem ki. Hát köszönöm anya, én is így foglak támogatni. Felmentem a szobába, és lefeküdtem. Így ment ez minden nap. Aztán megtörtént a várva várt csoda, az a bizonyos nap, mikor újra beszélhetünk.

Reggel boldogan kelek fel, az előző hétek szomorúsága azonnal letörlődik arcomról, és olyan gyorsan készülődök, amennyire csak tudok. Ma végre újra beszélhetünk, talán bemutatja nekem az új barátnőjét, ki tudja, majd együtt kivesézhetjük.

- Jungkookie - dalolászom a nevét boldogan, miközben ahhoz a csapat fiúhoz igyekszek, akikkel beszélgetett. Megdöbbenve tekint vissza rám, amit nem értek. Nem vagyok szellem, hogy meg kelljen rajtam lepődni. - Mi a helyzet? - nézek körbe a srácokra. Valami nagyon nem okés, mind úgy néznek rám, mint, akik haragudnak valami miatt. De miért? - Öhm... - harapom be az alsó ajkam kínosan. - Minden oké fiúk?

Jungkook:

Teahyung látván gombóc keletkezik a torkomban: a két hét alatt még csak le se szart, most pedig idetolja a képét. Heh... azután a nap után, miután Taehyung olyan ajánlatott tett nekem Namjoon megvárt az iskola után, és elhívott enni. Ott pedig mondta, hogy tudja, hogy meleg vagyok, de őt ezt nem érdekli, nem képes végig nézni a szenvedésem. Az ő szavaival mondva, az ő szeme láttára senki sem fog öngyilkos lenni, holmi gyökér homofóbok miatt. Azóta a szárnyai alá vett: elmondtam neki, hogy barátnőt szeretnék, mert... csak... Mondjuk nem mondtam el, hogy pont Tae miatt, de ő erre rájött, mégis szerzett nekem egy csajt. Kedves volt tőle. Lila Szépség.
A lány nevét a mai napig nem tudom, de már csókolóztunk, mitöbb, randiztunk is már párszor. De mégis végig Lila Szépségre tudtam gondolni, hogy micsoda gyönyörű - ebből pedig az következet, hogy Taehyung jutott eszembe, és szomorú lettem. Ő volt a legjobb barátom...

- Szia - mosolygok rá, nem is válaszolva a kérdésére. - Persze, minden a legnagyobb rendben... Veled miújság? - eresztek meg felé egy hamiskás mosolyt.

- Mit szeretnél, Tae? - áll közelebb hozzám Lila Szépség, felvonva a szemöldökét.

Taehyung:

- Hát, nem téged! - nevetek fel gúnyosan. - Jungkookhoz jöttem.

- Jungkookhoz? Komolyan? - lép hozzám közelebb Namjoon, komolyan néz rám, kissé ijesztő is. - Mondd csak, eddig hol a fészkes fenébe voltál? Ha? Mikor egyedül volt, mikor szüksége lett volna rád?!

- Neked ehhez semmi közöd! - nézek félre dühösen.- Kook, gyere, menjünk, hagyjuk itt ezeket a barmokat, látni szeretném a barátnőd - mosolygok rá kedvesen. - Ugye bemutatod?

- P..persze! - mosolyodik el ő is.

- Kook, nem megy sehová! - áll melléjük egy másik fiú a körből, ha jól tudom, Jinnek hívják. - Úgy gondolom,nem érdemled meg!

Miket beszélnek? Ki akarnak akasztani?! Megragadom Kookie kezét és elhurcolom tőlük. Ne játssza itt nekem a nagyfiút, akinek haverjai vannak.

- Mi a fészkes fenne van?! - emelem meg a hangom, miután ki érünk az épületből. - Barátaid lettek?

- Azt hiszem... - mosolyodik el.

- Hogy értette, hogy nem érdemellek meg? - Nem mondtam ki konkrétan, hogy Jinről beszélek, de biztos, hogy érti. Felvonom a szemöldököm, kezét nem engedem el, direkt egy kicsit meg is szorítom.

- Taehyung, ez fáj... - nyöszörög fájdalommal teli hanggal -, eressz el!

Kezét kitépi kezem közül, maszírozni kezdi csuklóját. Megsajnálnám, ha egyszer válaszolna a kérdésre, amit felteszek neki, egyszer komolyan megütöm.

- Nem vagy normális! - emeli meg ő is a hangját. Szóval veszekedni szeretne. - Most jöttem rá, a többieknek igazuk van, gyökér vagy. Mutassam be a barátnőm? Tudod mit? Volt, de direkt szakítani fogok vele! Mert nem szeretem! - lép eggyel közelebb hozzám, szinte már az arcomba mászik. - Bármennyire is fáj, én a saját nememet szeretem, és még valami; ez alatt a két hét alatt Namjoon rávilágított, hogy nem kell szégyellnem, vannak, akik így is elfogadnak! Ha te nem tartozol közéjük, akkor sajnálom, nem kell velem lógni!

- Hú, de kinyílt valakinek a csíppája! - lökök rajta egyet a mellkasától fogva. Ne másszon a képembe. - Akkor legyél egy rohadt kis buzi, leszarom! - lökök rajta még egyet. - Menj a drágalátos kis barátaidhoz, valaki biztos megdug majd.

Lehet bunkó vagyok, de pont, hogy nem érdekel. Elég volt. Én adtam neki egy esélyt, amivel nem élt, mi több, még be is olvas nekem. Nekem, aki mindig vígasztalta, aki jóba volt vele akkor, amikor más nem. Hálátlan kölyök!