Taehyung:

Egy jó ideje már, hogy csak bámulok magam elé, egyenesen előre, pontosan arra,  ahol nemrégiben még Jungkook trappolt.  Ideges lett,  mérges és ezért elment. Talán nem kellett volna nevetnem, de nem tehetek róla, nem éreztem magam a legjobb paszban,  mi több elég kínosan, emiatt is nevettem fel. Amit persze ismét félreértett.  Még csak ez volt a második alkalom,  hogy beszéltem vele, és már kétszer kiröhögtem. Igazán moderálhatnám magam, legalább az ő közelébe. Azt hiszem, elnézést kéne kérnem.  Igen,  akkor indulok is. 

— Ne is törődj vele!  — állítja meg lendítő lábam Jimin,  hogy egyet előbbrébb lépjen. — Ő mindig ilyen, egy mormogi nyuszi. 

— Nyuszi?  — értetlenkedem. 

— Miért, szerinted nem hasonlítanak? 

— De igen,  de talán a kutyával is — gondolok vissza, pár általam ismert kutyafajra. 

— Hát ti meg,  hogyhogy ketten?  — jelenik meg a semmiből Sehun.  Mellettem áll, soha sem állna Jimin mellé, nincsenek jóban. Ha jól emlékszem, tizedik óta. Hogy miért azt nem tudom, ugyanis Sehun nem mesélt ilyen dologról. 

— Miért kérded? — szólal meg előttem Jimin. Gyors,  és már a karomba is belekarolva dől rám. Remek.  Biztos puha vagyok.  — Csak hogy tudd,  ismerkedem. 

— De ti már ismeritek egymást!  — néz rám barátom amolyan "Mi a francról hadobálsz itt össze? " Nos,  barátomocskám, azt hiszem, lesz mit mesélnem neked. 

— Mi közöd hozzá?! — bújik belém a kelleténél is jobban Jimin.  Kissé kellemetlen ez a helyzet,  szűkös. Ráadásul köztünk nincs is ilyen szoros kapcsolat.  Egy alig észrevehető fintort vágva szedem le magamról a kezeit,  nehéz, mintha hozzám ragadt volna. 

— Ne haragudj, de órára kell mennem!  — mosolyodom el bocsánatkérően,  majd a haveromnak biccentek,  hogy induljunk. Tényleg jó lenne már a terembe lenni,  meg kell még írnom az angol házim.  Sajnos elfelejtettem.

Jungkook:

— Na, mi az? Nála is benyaltad magad? — kérdem Jimintől a következő szünetben, kint cigizve a többiekkel az iskola mögött. A kis szőke egy fülig érő vigyorral az arcán álldogál mellettünk, büszkén kihúzva magát, hogy most ő bizony nagyon is jót cselekedett. Aha, persze, hogyne. Csak megint rányomta magát egy szerencsétlen srácra. Újabb áldozatot szerzett magának! 

- Csakhogy tudd, nem kellettem magamat benyalni nála - kuncog, miközben elfogadja a cigit Suga hyungtól, és egy eléggé ribancos mozdulattal rá is gyújt. - Oda volt értem már azelőtt is. Most csak örömöt okoztam a napjában. Tudod, foglalkoztam vele - magyarázza nagyképűen, mire csak unottan bólogatni kezdek. Hát hogyne Jimin, a társaságod elengedhetetlen az életben. Pontosan! Ha nem ismered Park Jimint sosem élhetsz normális életet. 

- Nézzenek oda, mit ettél reggelire, benéztem szeletet? - nevetek fel gúnyosan, ahogyan a többiek is ezen a jó kis beszólásomon. - Nem mindenki bír téged, és hogy tudj róla: Taehyung velem akart eredetileg barátkozni, nem pedig veled. Ugyanis összebarátkoztam vele tegnap a templomban  - vetek felé egy fölényeskedő pillantást. Egyetlen minitumra, mintha hyungom arca a vesztésnek a félelméről árulkodna, de hamar el is illan ez az illúzió. Harminckét fogas vigyor kúszik arra a szép arcára, majd a vállamnál fogva átkarol, miközben egy mélyet szív a cigijéből.

- Ez azt jelenti, hogy nekem is ott kell ma lennem a templomba - bólint inkább magának, mint nekem, majd mielőtt ellenkezhetnék a srácok is teljesen beindulnak az ötletre, és lelőhetetlenné változnak. Sajnos... 

***

Délután félve lépek be Isten házába, ám rá kell jöjjek, szokás szerint nincs itt senki. Hála Istennek! Már csak az hiányozna, hogy a fiúk itt rontsák a levegőt. 
Mosolyogva beljebb sétálok, vetek magamra keresztet, majd az első sorban le is ülök. Kihúzom magamat, úgy teszek, mintha jómagam is hívő volnék, és éppen hallgatnám a szent misét. A sok sületlen mesét... Ezt gondolva el is húzom a szám, és inkább felállva megközelítem a kedvencemet: az orgona. Imádok vele játszani! 

Taehyung:

Egy jó ideje,  hogy a templomba tartózkodóm.  Lehet, furcsa, de szeretek előtte ide érkezni, bár nem mindig szokott észrevenni — ahogy az előbb sem —, de vannak kivételes esetek.  Aztán az is megeshet,  hogy most direkt mellőz.  Kiröhögtem! 

Meghúzva magam figyelem tovább,  ahogyan a nagy Orgona mögé ül. Nem is tudtam,  hogy tud rajt játszani. 

— Mmmmmhmm... — kezd bele egyfajta dudolgatásba, miközben játszani kezd az előtte lévő hangszeren. Ilyenkor általában ámuldoznék,  hogy milyen angyali,  édes, lélegzetelállító hanglejtéssel rendelkezik,  de nem ezt teszem.  Helyette ismételten felnevetek,  az ember azt hinné,  hogy ütőképes, erre úgy játszik azon az Orgonán,  mint egy csimpánz.  Nagyon aranyos. 

Oda akarok menni hozzá, szeretném, ha megint hozzám szólna, ha láthatnám azt az édes mosolyát,  azokkal a nevető szemeivel.  És igen!  Meg is fogom tenni! Bólintva egyet támászkodnék fel,  mikoris mellettem hirtelen fut el Jimin.  Kezét oldalasan tárja szét, mintha egy repülőgép volna,  úgy fut oda Jungkookhoz és szinte minden figyelmeztetés nélkül rá is veti magát. Amin a másik meg sem lepődik, mi több nevetve húzza maga mellé és kéri, hogy énekeljen.  Most... Most mégis, hogy mehetnék oda...?  Milyen dolog volna mégis?  Az idilli romantikus pillanatukat megzavarva,  amit Jungkook csak egyedül vele oszt meg.  Hogyan is reménykedhetnék én is ilyenben? 

— Megsüketülök!  — hallok meg egy másik hangot,  majd még többet. Hátra nézve észlelem,  hogy ezek csak azok a fiúk, akikkel Kookie szokott együtt lenni az iskolából. 

Jungkook:

- Mitől süketülsz meg, he? - áll fel mellőlem Jimin hyung, kihívóan nézve a többiekre. Hoseok csak vihog ezen mint egy hülye gyerek, Namjoon pedig kezdi sorolni, hogy Jimin mennyire rosszul tud énekelni, Jin pedig... Ő pedig csak csodálkozik a templom szépségén. Közülük egyik sem hívő - mily meglepő -, így egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogyan is illene viselkedni egy ilyen helyen. De hát most nem mindegy? Csak mi hatan vagyunk itt, ez a bolondozás ideje. 

- Ez igazi? - ül le mellém Yoongi, végig simítva az orgona billentyűzetein. Rá emelem a tekintetem: egy fejbe húzhatós, fekete sapka van rajta, ami alól kikandikálnak ezüstös tincsei, körmei sötét lilára vannak festve, terepmintás kabátja pedig sokkal nagyobb, mint ő valaha lesz. Ám az arca komoly, mintha tényleg érdekelné a téma.

- Igen, miért? - érdeklődöm, amikor ő lenyom egy billentyűt. 

- Nem is tudtad? - jelenik meg mellettünk Hoseok. - Yoongi egészen kicsi kora óta játszik ilyen komoly hangszereken. Tudoood~ Zongora meg ilyenek - magyarázza hevesen, vállba csapva szegény hyungot. - Gyerünk, játssz nekünk valami kis nótát! 

- Idióta... - morogja, kipirosodott arccal. Talán fázik, amit meg is értek: a templomban rendkívül hideg van! Yoongi kihúzva magát játszani is kezd valami számomra ismeretlen darabot, amely elég rövid, mégis bámulatosan szép. És ahogyan elnézem a srácokat, nem csak szerintem. 

- Váó! - hallom meg a nővér hangját, aki tartja mindig a kórus próbát. - Micsoda nagyszerű volt! Tudja, hogy ritka ember tud orgonálni? - néz rá, felvont szemöldökkel, mégis a mosolyában valamicske kis hamisság csücsül. Tuti, hogy akar tőle valamit. 

- Nem! - válaszolja azonnal a mellettem ülő, a még fel sem tett kérdésre. - Tudom, hogy elment az orgonistájuk, és nem, nem fogok játszani - fonja össze maga előtt a karjait durcásan, akár egy nagy gyerek.

Taehyung:

Végül aztán a fiú, aki olyan hevesen reagált,  beleegyezett és ő játszott egész próba alatt az orgonán.  Bevallom,  tényleg jól játszik, de azért mégis furcsálom,  hogy pont ő és a barátai vannak itt.  A templomban.  Nem az,  hogy nem tehetnék meg,  ide bárki jöhet, még egy idióta is,  elő példa vagyok erre.  De azért na!  Mégis olyan furcsa érzés, elnézve őket, nem is olyan gonoszak és rossz fejek,  mint ahogy gondoltam. A próba alatt sokszor gondoltam, hogy én is oda akartam menni. De aztán mégsem tettem. Féltem. 

— Ahj...  — állok fel, hogy elhagyjam a helyet,  mielőtt ők is elindulnának. Jungkook a nővérrel diskurál valamiről. Nem akarom,  hogy észre vegyenek, még a végén valami beteg kukkolónak hinnének,  ami valljuk be,  nem volna jó dolog.  Így sincs Jungkooknak jó véleménye rólam. 

És ahogy tervezem,  nem is vesznek észre, elvannak ők a saját kis világukban.  Szerencsére.  Nos,  a mai után úgy gondolom,  hogy itt az ideje,  hogy holnap, ha egyedül lesz,  megkörnyékezzem.  Muszáj lesz,  mióta beszéltünk, nem bírom csak lesni.  Rájöttem, hogy nem elég, ha csak nézem, közelebbi kapcsolatot szeretnék vele.  És hát...  Miért is ne lehetne?  Nem vagyok egy beképzelt ember, de még így is tudom, hogy elég jó külsővel vagyok megáldva ahhoz, hogy valakinek megtetszek. 

— Megjöttem!  — kiáltom el magam,  miután beérek a házba.

— Hát te?  Már megint a templomba voltál?  — áll meg előttem anyám derékre tett kézzel,  majd bólintásomat meglátva ingatni kezdi fejét. — Taehyungie...  Biztos vagy te benne,  hogy azt a fiút szereted? 

Jungkookra céloz,  tudja hogy szeretem,  az elején támogatott is,  de mostanában azt hajtogatja,  hogy adjam fel. 

— Igen,  biztos vagyok benne — válaszolok sóhajtva egyet —, főztél valamit? Éhen hallok! 

— Udont,  rakjak? 

— Az jó lenne!  — ülök le az étkező asztalhoz. Az én anyukám a legjobb a világon. — Amúgy meg,  tegnap beszéltem vele és ma is. 

Jungkook:

Másnap a suliba sokkal hamarabb megérkezek, mint általában - így a társaságból én vagyok az első. Valahogy nem tudtam tovább aludni, mindig Jimin idegesítő kis hangját hallottam, ahogyan azzal kérkedik, hogy őérte mindenki oda meg vissza van. Ez pedig engem akármennyire is szar, meg izé, zavar. Nagyon zavar. Főleg Taehyung esete. Végre azt hittem, találtam egy olyan embert, akivel össze is tudnék barátkozni - egyedül - és mondjuk a templom meg ilyenekről beszélgethettem volna vele. Vagy a zenéről, hiszen neki eddig nagyon tetszett a hangom. Akkor miért is ne tettem volna?! De az, hogy szőke hyungom mindenbe beleavatkozik, már több mint pofátlanság. Pláne, ha Taehyung miatta nevet ki. 

Vagy lehet, hogy ő tényleg rajtam  nevet akkor és nem Jimin hatására? Hiszen amikor kettesben voltunk, akkor is azt tette. Talán nem is akarna velem barátkozni. Hát persze! Miért akarna bárki is egy olyan csitri kilencedikessel lógni, mint én? A srácok is azért viselnek el, mert Chim megtalált magának. Ahj... - ülök le a szokásos padunkhoz, amikor megpillantom a folyosóra bekanyarodni a Szent Fazekamat. Na, itt az idő! 

- Jó reggelt! - emelem fel a kezem intésképpen, egy széles vigyorral az arcomon. Látom, ahogyan erre megrökönyödik, körbe néz, hogy vajon ezt neki mondtam- e, majd amikor rájön, hogy igen egy kicsit kipirult arccal biccent egyet. Ennyi? Komolyan? Egy biccentésnél nem is érek többet?! - esek teljesen letargiába, a falba verve a fejemet. Egy kibaszott biccentős-ismerős vagyok csak! 

Taehyung:

Köszönt nekem!  Ráadásul teljesen egyedül!  Ez több, mint hihetetlen.  A falnak döntve hátam próbálom megnyugtatni magam.  Édes volt,  ahogy intett,  mintha egy kisgyerek lett volna. 

- Na mi van, Cserebogaram? - áll meg előttem Sehun, nem is tudtam, hogy itt van. - Mi ez a fura nézés? 

- Köszönt nekem, magától... - válaszolom még mindig megrökönyödve az emlékre. Oké, nem olyan nagy dolog, de azért  na. Nem minden nap köszön csak úgy random embereknek Jeon Jeong Guk. 

- És? - szalad össze a szemöldöke. - Most aztán leszakadt az ég, mondhatom! 

- Ne légy már ilyen! - csapok rá a vállára, meg vagyok sértődve, én sem beszélek ilyen bunkón az ő kiszemeltjeiről. Pedig aztán megtehetném, mindig ribiket választ magának. Mégsem szóltam eddig meg.  - Amíg nem ismered, addig ne beszélj róla így, igenis leszakadt az ég. Rendben? Mert ő túl aranyos és kedves, ahhoz, hogy ne olvadjak el ettől az egy dologtól. 

- Persze, annyira, de annyira kedves személyiséggel áldotta meg az Isten, hogy csak na! - gúnyolódik továbbra is. - Meg aztán biztos azért nem beszél egy osztálytársával sem, mert ő olyan kedves, nem? Nem. Egyszerűen csak lenéz mindenkit, mert egy nagyképű pöcs, ennyi és nem óhajtok ezen tovább vitatkozni. 

- Nem érdekel, amit mondasz! - fújom fel az arcom gyerekesen. 

- Akkor nem, de aztán ne gyere hozzám sírva, hogy igazam volt. 

- Miért nem örülsz annak, hogy jókedvem van? 

- Tudod miért? - kérdezi tőlem közelebb lépve, lejjebb véve a hangerején. Fejemmel biccentek, hogy nyugodtan mondja csak, hallgatom. - Azért mert kurvára nem ismered te sem, egy álomképed van róla, ami talán igaz. Mondom talán, de mi van ha nem? Gondolj csak bele, nem ő a megtestesült jóság. Meg aztán biztos vagy te benne, hogy érdeklődik a férfiak után is? 

- Nem...- ingatom meg a fejem. Igaza van, teljesen igaza...