Tartalma: Történetünk a XIX. században játszódik, a Kim főnemesi család birtokján, ahol mindenki izgatottan készülődik a szöuli valentin-napi bálra, ahol is... Minden hajadon megismerheti a jövendőbelijét. Ki ne várná ezt az eseményt?

Akinek vaj van a füle mögött...

Figyelmeztetés: trágár beszéd, idegen nyelvi elemek, yaoi
Hossz: OS
Nyerte: k_lianna4
Szerepek:
Kuti - Taehyung
Aoi - Hoseok

1879.02.14.

Taehyung:

Egy ideje dörzsölgetem az orrom, várva, hogy elérje a kellő hatást. De csak nem akar bevállni a tervem.
Lerakva durva ruhából készült zsepkendőmet nyúlok a tükrös asztalomon lévő gyertyámért. Ez teszi lehetővé, hogy belátjam a szobám egy kis részét. Nem világít olyan hű de nagyot, de azért épp eleget.

Belenézve a tükörbe észlelem, hogy elég jól végeztem a munkám. Az orrom eléggé meggyötört lenne, mintha egész éjjel olyan erős nánthába szenvedtem volna, hogy egész éjjel orrot fújtam. Vörös, kissé sérült is. Hajam össze borzolva fokozom a hatást. Megnézném a végeredményt, de ajtómon kopogás hallatszik.

Ijedten állok fel és ugrok vissza az ágyamba, lehunyom a szemem és próbálom minimalizálni a légzésem. Nyugodtnak kell lennem, nehogy feltűnjön annak az egyénnek, hogy fent vagyok, aki bejött. Bár a cipők kopogása alapján ez az ember kedves számomra. Hogy is gondolhattam, hogy más lép be a szobába? Mindig ő kelt. Elmosolyodva várom, hogy dédelgetve simítson végig érdes ujjával az arcomon.

- Ho...Hoseok? - rebegtetem meg a szempillám, megjátszva, hogy csak most keltem fel.

Elmosolyodva kíván jó reggeltet, látom rajt, hogy magába tudja, nem most ébredtem fel. De nem teszi szóvá. Ezért is tisztelem annyira. Annak ellenére, hogy már egy ideje ő a komornyikom, nem gondolom annak.

Fáradtan ülök fel az ágyon, morcosan, felfújt arccal nézve rá. Megcsipve arcom húzza le rólam a takarót.

- Úrfi, elég betegnek látszik - simít homlokomra tenyerével, ezzel megnézve, hogy lázas vagyok e. Hallom, hogy hanglejtése gúnyos, emiatt fel is nevetek.

- Hagyd a formalitást! - emelem meg fejem, hogy szemébe nézhessek. Azokba a mélyenülő, gyönyörű barna szemekbe, amitől mindig jobb kedvem lesz. - Szóval azt mondod, jó munkát végeztem? - mutatok végig magamon kérdőn. - Hihető?

- Hihető.

Hoseok:

Bűszkén nézem végig a kis drágának a művét. Ennél hihetőbben meg se csinálhatta volna. Márcsak azt kell elérnünk, hogy itthon maradhasson, velem. Ma van Valentin-nap, amikor az édesapja bemutatná neki a leendő feleségét, de miért menne ilyen értelmetlen találkozókra? Lehet önző dolog, de nem is hagynám.

Még három évvel ezelőtt történt az, hogy idekerültem a Kim család birtokára, mint dolgozó. Legelőször felszolgáló voltam, aztán egy napon... Személyesen is találkozhattam a leendő házúrával, Kim Taehyunggal. Abban a pillanatban tudtam, hogy nekünk valami úton-módon kereszteződni fog az életünk. Ez vicces, nem? Hiszen úgymond a szolgálója voltam a sok közül, én mégis idiótaságokat kezdtem képzelegni éjszakánként. Csak lefeküdtem, lehunytam a szemem és már meg is jelentek azok a telt, rózsaszín ajkak, amelyek számomra nagyon hasonlítottak egy szívre. Mozogtak, elnyíltak egymástól, szinte hívtak magukhoz egy csókra. Engem. Egy férfit. Micsoda disznóság! Azon a héten vasárnap, amikor a misén vettünk részt még felnézni sem mertem, mert féltem. Rettegtem attól a gondolattól, hogy bárki megtudhatja a mocskos képzelgéseimet. Borzasztó volt úgy kelni, úgy feküdni, hogy ezen kattogott az agyam, paranóiás ember módjára vigyáztam minden szavamra, tettemre, mitöbb. Ha az Ifjú Úrfi jelent meg azonnal földnek szegeztem tekintetem, nehogy észrevegyen engem. De hogyan volna nekem ekkora szerencsém? Természetesen engemet választott maga mellé komornyikká, így hát képtelen voltam alkalmazkodni a dolgokhoz. De annyira nehéz volt! És én tényleg azt hittem azon az éjszakán, hogy alszik, azért mertem csak megcsókolni! Ám tévedtem: már félálomban volt, amikor megzavartam. De hogy visszacsókolt! Azt a legmerészebb álmaimban sem hittem volna!

- Nagyon ügyes volt, Úrfi - bicentek elismerően. - Feküdjék vissza, kötelességem része, hogy értesítsem szüleit arról, hogy semmiféleképpen nem tud jelen lenni a mai jeles alkalmon. Addig várjon itt, és lehetőleg nézzen ki még borzalmasabbul! - kuncogom a bajszom alatt.

Taehyung:

Elmosolyodva kostlálom, hogy bizony akárhányszor említem neki a bensőségesebb társalgást, ő elutasítja. Talán tudja, hogy bosszant és azért csinálja, ki tudja.

- Minden tőlem telhetőt megteszek! - futatom fel ujjaim mellkasán, nyakán, majd végül tarkóját megmarkolva húzom le magamhoz. Szeretem Hoseokot, mindennél jobban. És bár ő nem híve a birtokon lévő bármiféle tesi kontaktusnak, én igen. Most pedig meg akarom csókolni. Ajkaim szétnyitva hintek puszit övéire, aztán pedig mozgatni is kezdem őket, mindaddig, míg nyelvem nem veszhett össze az övéjével. - Végeztem - engedem el kurtizánokat megszégyenítő tekintettel nézve rá -, távozhat!

Direkt használom a formalitást beszédemben, hiszen ha ő nem hajlandó máshogy, akkor én sem.
Meghajolva teljesíti is kérésem. Ezek szerint megy anyámékhoz elmondani a szomorú hírt, miszerint lebetegedtem, ami egyet fog eredményezni; orvost hívat.

Valójában nem olyan rossz a helyzet, mi több, minden a terv szerint történik. Családunk doktorát már többször is átvertem, mikor nem akartam zongora, esetleg vívást gyakorolni. Jobban szeretem a pokert a bárokban. De ez a tény teljesen felesleges, a kelleténél is betegebbnek kell kinéznem. Két kezem közé véve arcom gyűrőm meg jó alaposan, majd erősen meg is "pofozom" magam. Elég piros lett.

Azonban mielőtt bármi másnak neki állhattam volna, bekopogott dr.Park. A legutóbbi találkozásunk óta még jobban megöregedett, haja lassan veszi át a hó színét, arca ráncosabb mint valaha, és a hangja, olyan mint a többi idős emberé.

Hoseok:

Kimenve a szobájából nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. Sokszor kis púp tud lenni, de néha napján, amikor igazán ki akarja mutatni az irántam érzett szerelmét akkor nagyon aranyos. Mitöbb, imádnivaló!

- Jaj, de jó hogy látom, Hoseok! - torpan meg előttem Mrs. Kim, még a teljesen átlagos ruhájában. - Kerítse elő nekem azonnal azt a semmirekellő bevándorló cselédet! Még mindig nem készítette elő nekem a hanbokomat! Valami borzasztó! - kap a fejéhez aggodalmasan, nem tudva, mi tévő legyen. Istenem már. Mi ez a nagy cicó egy idióta bál miatt? Vegyen fel egyet, aztán csókolom. Ahj. Meg amúgy is, nem vagyok a szolgálatában, hogy úgy ugráljak, ahogy neki tetszik. De nem fogok kötekedni: teljesítem a kötelességemet Taehyung miatt.

- Igenis, asszonyom! - hajolok meg tisztelettudóan. Hosszabb lesz ez a folyamat, mint hittem. - Addig is szeretném Önt értesíteni arról, bizonyos vagyok afelől, hogy fiuk, Kim Taehyung úrfi nem érzi jól magát. Ezért tisztelettel kérem, hadd értesítsem a doktor úrat, hogy megállapítsa, képes lesz- e elmenni a ma esti bálra.

- Ne mondja komolyan! - kezd hülledezni, majd a legyezőjével legyezni kezdi magát, nehogy összeesen. - Azonnal vizsgáltassa ki! És remélhetőleg minél hamarabb. Micsoda kavalkád! - mondja magas, női hangján. Ezután még nyavalyog valamiért, aztán távozik is körömből. Én lemegyek a személyzeti szobákhoz, ott megkeresem a külföldi cselédleányt. Szegényem, azt sem tudta, hogy Őnagyságának ő lett a személyi szolgálója. Ezt követően rögvest a család orvosához siettem, akit megkértem, hogy menjen, nézze meg az Ifjú Úrfit, él e még. Naná, hiszen rendithetetlen - de ezt nem kell tudnia senkinek.

Taehyung:

- Úrfi - biccent tisztelettudóan dr.Park, miközben az éjjeli szekrészemre tett fekete bőrtáskáját nyitja fel. Kivesz belőle egy hosszú fa pálcát, ezt utálom a legjobban a vizsgálatokban. Egy "A" hangot utánozva tarom szét ajkaim, amin azonnal lenyomja a pálcát. Hát... Mit ne mondjak? Nagy erőfeszítésre van szükségem, hogy ne adjam ki a gyomromnak a tartalmát.

- Mit lát, doktorúr? - kérdem meg. Jó ideje lesi a torkom, és csak remélni tudom, hogy nem veszi észre a csalást. Tegnap óta erőltetem a köhögést, de nem hiszem, hogy valami is látszana rajta.

- Semmit - veszi ki számból eszközét -, mondja csak kérem, fáj a torka?

- Igen! - bólintok határozottan, mire olyasmit kezd motyogni, hogy biztos kezdetleges.

Ezután a hálóruhám levéve a szívdobbanásokat ellenőrzi, a légzésem és a lázam. A láz mérésekor félni kezdek, ugyanis eléggé hitetlen az üggyel kapcsolatban. Ha most nem leszek lázas, kiállít egy egészség bizonyítást. Ám ekkor betoppan az én megmentőm, a hercegem, a szerelmem, a komornyikom: Hoseok.
Mosolyogva sétál felénk, majd a doktorúrtól kérdezősködni kezd, mindenféléről, köztük a hogylétemről is.

Itt az alkalom, tudom, hogy nem hagyhatom ki. Kivéve a számból a mérőt tartom a dr.Park által letett gyertya felé. Nem rakom hozzá közel, nem akarom, hogy megolvadjon, rosszabbik esetben felrobbanjon.

- Tehát akkor mi baja van? - tartja fel még az utolsó percekben is Hoseok dr. Parkot.

- Hát nem tudom... A torkát és a fejét fájdítja, náthás, de nem hiszem, hogy lázas - fordulna vissza, mikor is a lázmérőt gyorsan visszahelyezem az eredeti helyére. - Ehj ha! - kap az arcához. - Harminckilenc-öt! Idefigyeljen fiatalember! - intézi szavait Hoseoknak. - Írok fel neki egy kis orvosságot, minnél előbb küldjön el értük valakit.

Hoseok:

- Igenis, doktorúr! - hajolok meg előtte mélyen, tisztelettudóan. - Mindent megfogok tenni, hogy az úrfi a lehető legjobb füveket kapja. Köszönjük szépen a fáradozását!

- Nagyon szívesen! - mondja, miközben már megindul kifelé. Természetesen én is gyorsan észbe kapok, és kikísérem, így egyedül hagyva Taehyungot, Dél-Korea legtehetségesebb színészét a szobájába. El sem hiszem, hogy tényleg sikerül nekünk ez az egész. - Ne feledje: ilyen magas lázzal nem mehet sajnos sehová, így magának kell vigyáznia rá! Erről értesítem Őnagyságát is, ne aggódjon! - ereszt meg felém egy mosolyt, amit viszonzok is. Minden a legnagyobb rendben, ezt el sem hiszem!

***

Az ezt követő pár óra szinte teljes káosz: Kim asszony ruhája nem olyan, mint amilyent ő akart volna, ezért el kellett mennem hintóval a legközelebbi szabóhoz, hogy szabja át egy kicsit azt. Később Kim úr kezdett próblémázni azon, hogy Taehyung nem tud elmenni. Állítása szerint, direkt betegedett meg. Ekkor kicsit meg is dermedtem, hiszen azt hittem, lebuktunk, most aztán akasztófára küldenek minket, majd mágján el is égetnek minket.

Taehyung:

Mosolyogva figyelem az ablakból, ahogy Drága jó édesanyám és apám beszálnak a kocsijukba. Bár történt ma pár nézeteltérés, a lényeg az volt, hogy ez legyen a vége. Nem is értem, hogy gyanakodhatott apám a betegségem igazában. Kikérem magamnak, ha én egyszer direkt vagyok beteg, akkor tényleg az vagyok! Ugyanis ember nincs a talpán, aki átlátna a színjátékomon. És ez alól apám sem kivétel. Persze, értem én hogy fontos lett volna ez a bál. Hiszen a jövendőbeli feleségemmel most mutattak volna be egymásnak, de szerencsére ezt nem hagyom. Szüleim szerint egész csinos lány. Csakhogy nekem nem elég az egész csinos, nekem Hoseok kell.

A kengyel meglendül, ezzel a lovakat, amik irányítját a kocsit, elindítja. Nem mennek gyorsan, nem is tudnának. Akkora súllyal biztos nem.

- Mit néz annyira Úrfi? - simul nekem egy meleg mellkas, megfordulnom sem kell, hogy tudjam ki ő. Kezét levezeti felkaromon, majd meg is simítja.

- Végre elmentek! - sóhajtok fáradtan, hátra döntve fejem, az ő nyakhajlatába érve.

A későbbiekben kezd kényelmetlenné válni ez a testtartás, ezért is fordulok szembe vele, hogy ölelő karjaiba találhassam magam.

- Hoseok...? - bújok belé a kelleténél is jobban.

- Hmm? - kezdi cirógatni a hajam orrával. Kellemes érzés.

- Éhes vagyok! - mondom ki, ezzel megszakítva az idilli pillanatot. Felnevetve tol arrébb magától, majd húzza össze a sötétítőt.

- Jöjjön Úrfi, elkészítem a vacsoráját! - int egyet, jelezve, hogy kövessem.

- Taehyung, nem egyszer mondtam már, hogy így hívj! - dorgálom meg játékosan, a mutató ujjammal.

- Értettem, csak a megszokás szórakozik velem! - kacsint egyet, kitolva a nyelve hegyét. Gúnyolódik rajtam! Normális esetben kiakadnék, de ha Hoseok teszi, akkor vicces. Ő mindent sokkal jobbá tesz.

Hoseok:
- Ízlik? - ülök le mellé, amikor már nagyban falatozza az ételt, amit eléje raktam. Kis aranyom nem is fáradozott azzal, hogy megkérjen engemet, öltöztessem fel, inkább maradt hálóingben: az én szórakoztatásomra. Az anyag elég vékony ahhoz, hogy hidegebb időszakban -, mint most - teljesen kivegyem a megmerevedett mellbimbóját. És így, innen oldalról figyelve pedig igencsak kívánatos látványt nyújt.

- Igen, nagyon finom lett! - bólogat hevesen, majd a felém emeli a tálját. - Kóstold csak meg - vigyorog édesen. Felnevetve teljesítem neki a kérését, és rá kell jöjjek, hogy igaza van. Jobb vagyok lassan, mint egy szakács, amit nem is kell csodálni. Taehyungie olyan, akár egy kis hisztis, válógatos kislány: csak és kizárólag az én főztömből hajlandó enni.

- Na, mit tervezett a mai napon csinálni, Úrfi? Ma csak ketten vagyunk az egész birtokon: a szolgálók is szabadnapot kaptak - húzódik sejtelmes mosoly az arcomra, amire azonnal egy széles vigyorral reagál. Imádom, komolyan mondom. A már sok együtt töltött idő meghozta ama gyümölcsét, hogy mindenféle virágnyelvet megértünk, amit a másikunk használ. Ez pedig szerintem egy igenis komoly lépcsőfok a kapcsolatunkban.

- Hmmm... Elsősorban: mit szólnál ahhoz, ha Taehyungnak szólítanál? - áll fel, odajön hozzám és illegetve magát beleül az ölembe.

- Hát... Lehetséges, hogy képes leszek rá - vigyorgok pimaszul, miközben ő átkarolja a nyakamat. Huncutan vigyorog a szemembe, egyre közelebb és közelebb hajolva hozzám, hogy végül mézédes, dús ajkait az enyémekre tapaszthatja. Imádom, egyszerűen nem bírok soha megtelni vele. Azt hinné az ember, egy idő után megun egy dolgot, új felé vágyakozik, de nem. Akárhányszor megérezhetem azokat a puha ajkakat azok a nevezetes pillangók a gyomromban életre kelnek, arcom elvörösödik és a testem a folytatásért könyörög. Egy szóval: Kim Taehyung úrfinak sikerült elcsavarnia annyira a fejemet, hogy amikor a közelemben van nem látom sem a külvilágot, sem a társadalmi rétegződést és az előítéleteket, hanem csakis őt, ahogy itt van velem és szeret. A lehető legaranyosabban, ahogy ember csak tud szeretni.

- Mondtam már, hogy mennyire hiányoztál már? - kérdem halkan, amikor pár centiméterre eltávolódik a számtól, homlokát az enyémnek döntve.

- Nem, nem mondtad, szóval itt volna az ideje - kuncog fel, jobban belém bújva. - De tudod... Nekem nem hiányoztál, hiszen mindennap látlak. Ami hiányzott azaz, hogy szeress!

Taehyung:

Szeretem az ilyen pillanatokat, jól esik a törődése, a cirógató ujjai, az ahogyan rám néz és ő magát is. El nem hiszem, hogy tényleg sikerült a tervünk. Egy hete eszeltünk ki mindent, mi több, még csak nem is az én ötletem volt, hanem az övé. Részletesen megbeszéltük a történéseket a mai nappal kapcsolatban, ezért alig vártam, hogy elérkezzen. És most teljes szívvel büszke vagyok magunkra, hogy egyedül lehetünk. Csak mi ketten. Február tizennegyedikén, Valentin-napkor.

Ha már a Valentin-napnál tartunk, nem tudja, de vettem neki egy ajándékot. Nem a legszemélyesebb és nem is a leghasznosabb, de azért remélem, hogy örülni fog neki. Oda adom neki. Kiszállva az öléből, meglepődséget látok meg az arcán; hát nem aranyos? Ő tényleg az a fajta ember, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Régóta van itt a birtokon, és ő az egyetlen a dolgozók közül, aki játszani is szokott velem.

- Vettem neked valamit! - kacsintok rá. Meg sem várom a reakcióját, felszaladok a szobámba, ruhás szekrényemhez, onnan pedig egy műanyag táskát veszek elő. Azt hiszem, talán tetszeni fog neki.

- Igazán nem kellett volna - ingatja meg a fejét mosolyogva, kissé zavarba jödve, amikor visszaértem hozzá.

- Tessék - nyújtom felé a táskát -, úgy gondoltam, mi lenne, ha ennénk még egy picit, együtt lefürödnénk majd eltöltenénk egy csodálatos éjszakát. Mit szólsz hozzá?

- Egyetértek: a napnak tökéletes vég kell - bólint, elvéve tőlem az ajándékát. - Tudja, én is vettem ám Önnek valamit, itt lapul a zsebem aljában.
- Jó-jó, de nézd már meg, mit kaptál! Már tűkön ülök.

Belenyúlva a táskába húzza ki a piros bőr kötéssel ellátott ajándékát. Elmosolyodva nyitja ki a könyvet, majd miután elolvassa az első mondatot, kapok tőle a homlokomra egy mély, érzelmes csókot.

- Köszönöm, imádok olvasni és örülök, hogy megvetted ezt nekem. Bár tervben volt, hogy magam veszem meg, de legalább már nem kell.

- Valójában nem tudtam, mit vegyek neked, ezért lett ez a választás - kezdem a magyarázkodást zavartan -, tudtam, hogy szereted ezt a sorozatot és azt is, hogy ez a rész nem volt meg neked. Figyelj, nem a legszemélyesebb, még hasznosnak sem mondható, de...

- Tökéletes! - borzolja össze hajam. - És ha már ajándékozunk, itt van az enyém! - ragadja meg tenyerem. Érzem, hogy tesz bele valamit. Izgatottan pillantok le a tenyeremre, amin ott elterül egy kis fémkarika: egy férfi gyűrű. Úristen!

- Szeretlek! - csókolom meg rögvest. Olyan boldog vagyok! El sem hiszem! - próbálom visszafojtani az örömkönnyeimet. Tarkójára simítva ülök vissza az előbbi helyemre, az ölébe, és úgy kényeztetem tovább ajkait.

- Én is téged! - futatja végig kezét testélemen, miközben szemével is követi saját mozdulatát.

Hoseok:

Lágyan ízlelgetem tovább drága Taem ajkait, miközben nyakam átkarolva simul hozzám. Nyelve játékosan hívja bécsi keringőre az enyémet, csipőjét pedig úgy kezdi el rajtam ringatni, akár egy igazi kurtizán. Vagy még annál is jobban. Már sokszor gondolkodtam el azon, hogy Taehyung tuti, hogy az volt előző életében.

- Picim, nyugi már - válok el tőle nevetve. - Egyél szépen, addig én megcsinálom a fürdővizet, oké? - emelem meg, a feneke alá nyúlva, hogy áttegyem a másik székre. Ijedtében azonnal rámar a vállamra, hogy kapaszkodjon, és még belém is bújik.

- Rendben, újdonsült jegyesem - vigyorog azzal a doboz mosolyával rám, miközben leteszem, én pedig csak egy puszit nyomok az orrára.

***

Miután mind a ketten megfürödtünk - sajnos nem sikerült együtt a kicsi kád miatt, de megvártuk egymást, és így is teljesen elázott a fürdő az egymás locsolása miatt - ráadtam a hálóingjét, én pedig csak egy ágyékkötőt vettem magamra. Tél révén már rendkívül hideg volt a házban, ezért egy hirtelen mozdulattal a vállamra dobtam, mint egy zsákot, hogy úgy vigyem át a szobájába. Nem ám megfázik itt nekem ténylegesen.

- Úristen, mit művelsz?! Tegyél le, te idióta! - kezd el kapálózni, kicsit sikkongatni is. Na igen, fél a magasban.

- A feleségemet át kell emelnem a küszöbön - ugratom, közben pár gyors lépéssel már a szobájába is vagyok, ahol egyből lenyomom az ágyára. Arca azonnal elvörösödik, szaporábban kezdi venni a levegőt.

- Ugye tudod, hogy már nem hagyhatsz el soha? - néz mélyen a szemembe, komoly hangvétellel. Egy szelíd mosoly jelenik meg arcomon, majd cirógatva megsimítom arcélét.

- Tudom - csókolom meg lágyan. Kezével nyakamat karolja át, úgy húz közelebb magához, miközben én a szabad kezemmel a testét kezdem el simogatni, kényeztetni.

- Hoshseok... - pihegi, amikor rendesen eldöntöm az ágyon. Hideg van, nagyon. Talán be kellett volna rá gyújtanom. Mondjuk a teste éget, szóval nem hiszem, hogy fázik.

- Igen? - állok meg egy pillanatra mindennel.

- Esik a hó! - mosolyodik el szerelmesen. Oldalra pillantok az ablak felé: be van párásodva, kívülről már ellepte a jégvirág, de... De tisztán látszódik, ahogyan szállingózik az év első hava.

💜THE END💜

----------------------------------------------------

Sziasztok!:) Reméljük tetszett! Ezennel le is zárjuk a Lianna-trilógiát! :D reméljük, élveztétek!:3
Ui.: ki mit szól a comebackhez?*-*