Cím: Csak te
Páros: Jimin x Jungkook
Ismertető: Jeon Jungkook introvertált személyiség, nem szeret a korosztályával beszélgetni, sem barátkozni. Legtöbb idejét csak a szobájában tölti videójátékozással, vagy képregények olvasásával, de minden egyes pillanatban csak arra vár, hogy újra együtt lehessen egyetlen barátjával, Park Jiminnel.
Park Jimin egy igazi extrovertált egyéniség. Nagyon népszerű az iskolában, mindenki imádja, ő pedig szinte úszik a szórakozásban, élvezve a mások által nyújtott társaságot. Mindennek ellenére ott van neki Jungkook, akiért bármit képes lenne feláldozni, csakhogy ő boldog legyen.
De vajon mi lesz akkor, ha egy iskolába kerülnek, ahol egyre jobban felszínre törnek a bennük felmerülő kérdések, és az eddig elfojtott problémák?
Figyelmeztetések: trágár szavak, idegen nyelvű elemek
Hossz: 6 /6
Szerepek:
Jimin - Kuti (én)
Jungkook - Suzuki Aoi 

Jimin

– Az anyja azt mondja, nem akar veled beszélni – teszi le anyám a telefont, a mai napon talán ötödjére.

Jungkook nem akar velem beszélni; haragszik rám, utál engem. Talán megértem, hogy miért. Iskola után elmehettem volna egy olyan randira, amire már régóta vágyakozom, ám ekkor megjelent Kookie, aki jönni akart velünk. Talán csak engednem kellett volna neki... De most az egyszer nem az ő érdekeit néztem, amit így visszagondolva meg is bántam. Nem tudom, pontosan mi történt velem, kifordultam magamból, és mindenféle csúnya dolgot a fejéhez vágtam.

– Értem – bólintok, és indulok vissza a szobámba, talán megpróbálom anyával újra felhívatni egy kicsit később. Az én telefonomat fel sem veszi. Beérve a szobámba azt sem tudom, mit csinálhatnék. Egyáltalán ilyenkor mit kellene csinálnom? Mi még soha nem vesztünk ilyen szinten össze.

– Hogy mondhattam azt neki? – fekszem el a hasamon a matracba fúrva az arcom.

„Rám akaszkodsz."

Őszintén soha életemben nem éreztem azt, hogy zavarna bármikor is, szeretek vele lenni, beszélgetni vele. Ő annyira kedves, szeret játszani és még főzni is szokott velem. És én erre mit tettem? A fejéhez vágtam szó szerint, hogy szálljon le rólam... Legalábbis így visszagondolva, az lehetett a jelentése. Mi járhatott a fejemben?!

„Na, megbeszéltétek?" – kapok egy üzenetet JungHyuntól. Igaz is, talán ő az egyik oka, amiért olyan hárpiává változtam. Annyira örültem annak, hogy elhívott randizni, hogy nem akartam hogy jöjjön velünk.

„Nem, utál" – firkantom neki vissza, jelenleg nem tud érdekelni a válasza, ezért a telefont jó messzire hajítom a szobába.

Ő egy nagyon érzékeny fiú, egy bébi, az én bébim. A mindenem, és én mégis képes voltam azokat a szavakat a fejéhez vágni. Tényleg ennyire hülye vagyok? És miért is? Csakhogy randira mehessek...? Esküszöm, ha valaha ezt megbocsátja nekem, akkor is magammal fogom vinni mindenhová, ha ő nem akarja. De vajon lesz ilyen?

Külsőleg hiába néz ki férfiasan, ha belsőleg olyan, mint egy éppen kibúvó kisvirág. Sok kedvességre és törődésre van szüksége. Muszáj minden nap megölelgetni és megpuszilgatni, ahhoz, hogy szépen tudjon nőni. Egyengetni kell az útját, hogy a szép virágból, még szebb lehessen. De ha ellenkezőleg egyszer is elfelejtjük megsimogatni a leveleit vagy jól megszidjuk, attól félek képes akár halálig kiszáradni.

Távolba hallom a telefonom csengőhangját, amire azonnal felugrok. Talán Kookie az! Sietve megyek a hang irányába, és veszem fel a padlóról. Ez Sunbae. Lesütöm a szemem, és a zsebem mélyére engedem a mobilom. Nincs hozzá kedvem, jelenleg egy ember van, akivel beszélni szeretnék.

Leülök az íróasztalomhoz. Most biztos nagyon sír. Csak át kellene mennem, és könyörögnöm a bocsánatáért, de nincs hozzá képem.

Kedvemen nem segít az sem, hogy az íróasztalomon foglal helyet a közös képünk. Hogy lehet az, hogy egyik pillanatban még odavagyunk a másikért, a másikba pedig leordítjuk őt, úgy téve, mintha minden az ő hibája lenne ezen a földön? Vajon, ha ez egy történet lenne, a kedves mellékszereplőből, aki eddig a főszereplő legjobb barátját alakította, titokba a főgonosz válna? Ahj! – gyűröm össze az arcom kínomban. Nem bírom már tovább!

– Anya! – tolom ki magam alól a széket, majd rohanok ki hozzá, ismét.

– Hívom, hívom.

Jungkook

– Nem! Anya, nem akarok vele beszélni! – kiáltok ki a szobámból, ma már talán századjára, mióta itthon vagyok. Jimin szavai folyamatosan visszhangzanak a fejemben, úgy, mint egy beakadt lemez. Ahogy csak tudtam úgy siettem haza, szinte már futottam, csakhogy ne kelljen hyunggal együtt sétálnom haza.

– Miért nem? – jön be a szobámba. Én a takaróm alatt fekszem, és igen, sírok, mert egy kis pisis vagyok.

– Most... csak egyedül akarok lenni – motyogom, mire hallom, hogy sóhajt, és magamra hagy. Nem haragszom igazából Jiminre, pedig tudom, hogy most azt hiszi. Biztos vagyok benne, hogy anyukája ezerszer leszidta, amiért megbántott, ő pedig elképzelni sem tudja, mennyire haragszom rá. Biztos azt hiszi, sírok is. Mondjuk abban igaza van, de nem azért, mert megsértődtem volna. Csak valahogy úgy érzem, minden kezd megváltozni körülöttem, ami megijeszt.

Hyung egész délután próbál elérni telefonon, de nem reagálok egyikre sem. Tényleg szükségem van egy kis időre, hogy újra őszintén tudjak vele beszélni, úgy, ahogy régen is. Egészen eddig úgy éreztem, mi ketten a legfontosabbak vagyunk egymásnak, de úgy tűnik, hyung vágyik egy kis szabadságra. Megértem. Tényleg.

Másnap reggel sokkal korábban elmegyek az iskolába, mielőtt hyung még átjött volna, hogy együtt menjünk. Talán ugyanúgy kéne viselkednünk, mint az elmúlt időkben. Iskolai időkben felejtsük el egymást. Meg délután is csak egy-két órát kéne egymásnál lógnunk

– Mi a baj? – kérdi mindenféle köszönés nélkül Jisung, amikor leülök mellé.

– Semmi – ingatom meg a fejem, majd rádőlök a padomra. Ne lásson belém!

– Dehogy nem. Látom rajtad. Gyerünk, bennem megbízhatsz. – Hangja túl kellemes és kedves ahhoz, hogy most bunkózzak vele. Talán, ha elmondom neki, tud valami tanácsot is adni.

– Na, jó – sóhajtok fel, és felé fordulok. – Szóval kicsit rosszul érzem magam. Azt hiszem, összevesztünk Jiminnel. Vagyis, ő azt hiszi, hogy haragszom rá. Tudod... Ez bonyolult – sóhajtok fel gondterhelten. – Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, mivel anyukáink nagyon jó barátnők.

– Mégis mit mondott neked, amiért ennyire összevissza pofázol?

– Tegnap randija lett volna egy fiúval, én pedig rá akartam akaszkodni. Ezért kiakadt, és elszaladt a nyelve. Azt mondta, mindenhol ott vagyok, meg hogy ráakaszkodom. És ahj! Nem vagyok megsértődve, csak rosszul esik! Tudod, egészen eddig folyton azt hittem, legjobb barátok vagyunk, imádjuk egymást, és nem zavarjuk egymást soha, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem! És, hiába hívogat engem tegnap óta, akkor se akarok vele beszélni. Kiskorunk óta folyton azt mondogatják neki, hogy „vigyázz, Jungkookie–ra, ő még pici", „kedvesen beszélj vele, mert túl érzékeny". Nem! Nem vagyok túl érzékeny! Nem vagyok már gyerek, és főleg nem kell azért velem lógnia, mert ez a kötelessége! Csak... Csak azt akarom, hogy őszinte legyen velem... – halkulok el a végére, beharapva az alsó ajkamat. Sose beszéltem még ennyit az érzéseimről.

Jimin

– Olyan furcsa vagy ma – bök meg ma már sokadjára Taehyung.

– Mondtam már neked, hogy miért. Ne zaklass, kérlek.

Lehajtom a fejem a padra. Tegnap óta próbálok beszélni Jungkookkal, reggel direkt előbb át is megyek hozzájuk, de előbb lelécelt. Ezek szerint látni sem akar. El kellene mennem hozzá, vennem kellene neki valamit, és bocsánatot kérnem tőle. Talán ezt kellene tennem, mégsem merem megtenni.

– Ne haragudj – áll fel mellőlem Taehyung –, de ez nevetséges! Gyere velem! – Megfogja a kezem, és húzni kezd maga után.

Valójában nem nagyon van kedvem a hülyeségekre, amitől szerinte majd jobb kedvem lesz, se arra, hogy elvigyen egy titkos helyre, ahol papolhat nekem mindenféléről, most egyedül csak ő kellene nekem.

– Itt is vagyunk! – hallom a hangján az önelégültséget, ezért érdeklődve nézek fel a lábam orráról. Miért vagyunk itt? Ez a hülye Kookie terméhez hozott engem. Nem, én nem akarok bemenni oda!

– Miért hoztál ide? – pillantok be a nyitott ajtón. Láthatóan jobban van, mint gondoltam, a padtársával beszélget. Ezek szerint sikerült neki egy kicsit barátkoznia, annyira örülök. Elharapom az alsó ajkam, ezzel is megpróbálva visszafojtani a kibuggyanó érzéseim. Talán csak hagynom kéne érvényesülni, és nem ezzel a dologgal nyüstölni.

– Beszélj vele!

Nem, jobb lenne, ha most elmennék. Ahogy ez a gondolat a fejembe szökik Jungkook tekintete találkozik az enyémmel vagy csak beképzelem, és a mögöttem lévő levegőt nézi. Látom, ahogy újdonsült barátja súg neki valamit, és még oldalba is böki egy kicsit.

– Hyung...?

Megszólítására testem automatikusan mozogni kezd, és meg sem állok addig, amíg az ölébe nem ülve a karjai közt nem találom magam. Nem érdekel, ha furcsának gondolja, az meg pláne nem, hogy kínos neki az új barátja előtt, szükségem van erre. Annyira hiányzott már a hangja, az érintése, ő maga.

– Sajnálom – suttogom a fülébe –, egy szót sem gondoltam komolyan. Nagyon fontos vagy nekem!

Érzem, ahogyan a mellkasa fel-le mozog, és hogy... Ez tényleg a szíve verdesése lenne? Nagyon gyors. Az üteme hasonlít az enyémhez. Elmosolyodok a gondolatra, még ez a részünk is kiegészíti egymást.

– Soha többet nem leszek ilyen – puszilom meg a nyakhajlatát. Hallom, hogy körülöttünk összesusmognak valamit, de teszek rá. – Hiányoztál – beszélek megállás, gondolkodás nélkül. – Tegnap nem tudtam másra gondolni, csak rád. Pedig próbáltam elterelni a figyelmem, de mindenről eszembe jutottál. De tényleg. Arról nem is beszélve, hogy tehetetlennek éreztem magam. Én nem tudok mást csinálni délutánonként, minthogy veled vagyok, ezt szeretem.

Minden szavam őszinte, ahogyan a gondolataim is. Ha ő nincs, nekem ötletem sincs, mit tehetnék, nélküle olyan üresnek érzem magam. Elég volt egyetlen egy délutánt eltöltenem nélküle, hogy tudjam. Igaz, hogy eredetileg én terveztem, azt, hogy randizni megyek, ráadásul nélküle, de rá kellett jönnöm. Nélküle nem lenne ugyanolyan...

A tegnapi nap folyamán JungHyun hívogatni kezdett, egyik alkalommal még fel is vettem neki, hátha el tudja terelni a gondolataim. Kamerát is bekapcsoltam, hátha a tökéletes külseje segít, de sajnos nem. Mi több, rájöttem, hogy nagyon unalmas dolgokról tud beszélni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem kedvelem a személyiségét. Ha befogná és csak nézhetném akkor rendben lenne... De Jungkookkal teljesen más a helyzet, őt túlontúl kedvelem.

Mindenével együtt. Az érzékenységével, azzal, hogy mennyire törődő személyiség, hogy képes játék közben is figyelni és beszélgetni velem. A humorát felettébb kedvelem, azt hiszem, ez a legjobb tulajdonsága, a legrosszabb talán az, hogy félénk. De nála még ez is aranyosnak számít.

Kedvelem őt, és csak ez számít.

– Szeretlek – mondom ki mosolyogva, a vállára hajtva a fejem, miközben a nyakával szemezek.

Jungkook

A szó hallatára érzem, hogy égni kezd az arcom. Hogy viselkedhet így mindenki szeme láttára?

– Hyung... Én... Én is szeretlek – motyogom, a fejét megsimogatva. El sem hiszem, hogy mit művel! Itt ül az ölembe, belém bújik, és édes szavakat suttog nekem. Annyira szeretem, Istenem. Ez tényleg nem szerelem lenne? Hát, én tényleg nem hiszem ezt el. Ha az, amit mi érzünk egymás iránt nem szerelem, akkor a világon nem is létezik ilyen érzelem. Hiszen imádom minden egyes kis apró porcikáját; a hangját, a nevetését, a kedvességét, a pici ujjait, a törhetetlen energiáját, azt, ahogy anyáskodik felettem, és azt, ahogy rám néz, amikor már az agyamra megy. Hihetetlen még mindig számomra, hogy két ember, hogy lehet ennyire fontos egymásnak, ha nincs köztük semmiféle vérkötelék. Ennek a szerelemnek kell lennie, ugye? Talán... Talán, ha kipróbálnám, hogy vonzódom- e Jiminhez, akkor mindenre választ kapnék?

Egészen a becsengetésig az ölemben ül, becézget és puszilgat, majd sajnos el kell mennie órára.

– Ti tényleg nem jártok? – nevet fel jóízűen Jisung, mire nekem is zavart mosoly csúszik a számra.

– Még nem.

A további szünetekben is ő jön át. Annak ellenére, hogy kibékültünk, még mindig rosszul érezném magam, ha megint én mennék utána, és ne adj isten, éppen zavarnám. Így jó, hogy ő jön, ilyenkor biztos, hogy a kedve szerint cselekszik.

Órák után pedig szokás szerint megint együtt megyünk haza.

– Bejössz? – kérdem, a bejárati ajtónkban állva.

– Már azt hittem, meg se kérdezed! – vigyorog szélesen, és már én sem bírom elrejteni a mosolyomat.

Ahogy felérünk a szobába az első dolgom, hogy elkezdem kigombolni az ingemet, abból a célból, hogy átöltözzek otthoniba. Ám, amikor megpillantom a saját V-vonalamat eszembe jut Jimin perverz vicce pár nappal ezelőttről.

– Hyung!

– Egen? – kérdi csücsörítve, már nagyban kiterülve az ágyamon.

– Öhm... Esetleg... – lépdelek hozzá közelebb, majd felé mászok. Gombócot érzek a torkomban, a homlokom gyöngyözni kezd. Miért ver ilyen hevesen most a szívem?

– Mit csinálsz? – Nagy szemekkel néz az enyémekbe, harapja az alsó ajkát, és nyel egy nagyot. Vajon ő is annyira izgul most, mint én?

– Megcsókolhatlak? – Hangom komoly, ezt pedig ő is érzékeli. Most nem nevet ki, mint a korábbi próbálkozásaimnál. Ehelyett felnyúl, átkarolja a nyakamat, úgy húz lejjebb magához egészen addig, míg az ajkaim nem találkoznak a puha párnácskáival. Ez életem első csókja, de biztos vagyok benne, hogy a legcsodálatosabb is. Lassan kezdjük mozgatni az ajkainkat, szinte elmerülve egymásban. Olyan finom. Olyan ízletes. Észre sem veszem, de egyre jobban kezdek belejönni, egyre hevesebben falom az ajkait, miközben derekánál fogva határozottan közelebb vonom magamhoz.

Bassza meg... Akarom őt.

– Jungkookie – tol el magától Jimin pihegve, amikor belemarkolok a fenekébe. – Ez már nem csak csók!

– Ajj... Tudom! – gurulok le inkább mellé, mielőtt elveszítem a fejemet. – De ez is csak azt bizonyítja, hogy tényleg, komolyan szeretlek téged – dörmögöm a bajszom alatt.

– Tudom – kuncog fel, és a mellkasomba bújik. – És én is téged – lehel ismét egy epres mochihoz hasonlító csókot az ajkaimra, amit muszáj vagyok viszonozni.

– Akkor ez azt jelenti, hogy...

– Hogy szerelmesek vagyunk – böki meg az orromat az ujjával, mire mind a ketten felnevetünk. Imádom!

– VÉGE –