Sziasztok! Amikor megjelent a Bangtan Flowers High School, igazából akkor jutott eszünkbe ez a történet :D reméljük, tetszeni fog nektek :3 Jó olvasást!^^

Tartalma: Kim Taehyung egy művészeti iskolába jár, zongorista tagozatra. Zongora tanára nem más, mint Min Yoongi tanár úr, akiért készségesen oda van, és tetőtől talpig szerelmes belé, így ő is akar lenni a kedvenc diákja. De mi van akkor, ha ennek ára van?
Figyelmeztetés: trágár szavak, férfiak közti szerelem
Hossz: 4/1
Szerepek:
Yoongi: Kuti
Taehyung: Aoi

Yoongi;

Az iskola csengő megszólal,  felállva a székről az asztalra csapom a bögrém. Gondterhelten szuszantok egyet, még egyszer utoljára számhoz emelem az italom. A kávé keserű íze erőt ad.
– Hát te még itt vagy?  – lép be a tanáriba az igazgató... Mint mindig, roszkor.

— Elnézést!  – hajolok meg egy cseppet – Már megyek is!

Elhaladok mellette, sietnem kell. Már így is késésben vagyok. A diákok nem fognak komolyan venni, nem mintha annak vennének. Egyedül akkor ijednek be, ha rájuk ordítok. Nem szeretek kiabálni, de ha a helyzet megkívánja, akkor nem tehetek mást. A terem előtt állva kihallatszik pár neveletlen kölyök nevetése. Bólintok egyet, majd a kilincset lenyomva belépek a terembe. Ahogy ez megtörténik, a nebulók a helyükre ülnek, fel a hosszú lépcső sorra, ami inkább hasonlít egyfajta lelátóra. Középre sétálok drága kis zongorám mellé.  Komoly arccal végighúzom mutató ujjam a billentyűzeten.  Leülök az előtte lévő székre, fehér ingujjam feljebb gyűröm és neki állok a szokásos kezdő játéknak. Minden óra kezdetén egy kis kedvcsinálónak teszem.

Miután lejátszok egy darabból egy részletet a diákjaimra tekintek, mosolyogva figyelnek. Akkor, kezdődjön a tanítás.

– Ki tudja, mit játszottam az imént? – támasztom meg magam kezemmel magam mellett.

– Én tudom! – ugrik fel az első sorból Taehyung, a hiperaktív diákom. Nem szólítom fel, hagyok lehetőséget a többieknek.
– Na, gyerekek, nem olyan nehéz ez. Ma kivételesen könnyű darabbal készültem, ezt fel kéne ismernetek!

– Én! – nyűszit fel továbbra is kitárva kezeit maga előtt össze vissza csapkodva – Tanár úr, én tudom!

– Rendben!  – adom be a derekam mosolyogva – Taehyung, gyerünk mond meg nekünk.

– Bach;  Toccata és fúga.

Taehyung; 

– Igen, ügyes vagy – ereszt meg magának Mr. Min egy édes mosolyt. Jó, neki mikor nem az? Nem elég, hogy tehetséges, jó képű és kedves a diákokkal, de még... Ő egy Isten. Valójában utálom a zongora elméletet, sőt a gyakorlatot is, de úgy hogy ő tanítja... Így képes vagyok akár órákig is tanulni, hogy amikor órán kérdez, csak én tudjam rá a választ, és ezáltal azt mondja nekem, hogy ügyes vagyok. Így legalább adok neki némi visszajelzést afelől, hogy ő nem egy béna tanár, aki nem tudja felkelteni egyik diákja érdeklődését. Dehogy is nem, az enyémet rohadtul felkeltette. Igaz, nem a tananyaggal, de az csak részletkérdés.

– Rendben, akkor lássunk még egy példát. De most figyeljetek jobban, ne feledjétek, ha még csak fel sem ismeritek, akkor nehezen tudjátok őket majd előadni a két hét múlvai vizsgán – mondja, majd királyi méltósággal helyet foglal a zongorájánál. Mögöttem az osztálytársaim súgdolózni kezdtek arról, hogy őket aztán nem érdekli, majd arra betanulják eljátszani, blablabla. Ch, ők könnyen vannak, legalább a zongorázás az erükben folyik. De nekem? Meglát a hangszer  és inkább lábat növesztve elszalad.
Mr. Min lehunyja a szemét, majd kellemes dallamat kezd játszani a szerelmén. Igen, sokszor említette, hogy az a szerelme. Elbüvölve nézem, ahogyan azok a hosszú, vékony, fehér ujjak játszi könnyedséggel bűvőlik a zongora billentyűit, ezzel varázslatos dallamot csempészve a terembe.

– Nos? – ér véget a részlet. Érdeklődve néz az osztály felé, igazi izgatottsággal, de ezek a rohadékok ismételten csak a vállukat húzógatják, "nem tudom"-ot hajtogatva. Legalább erőltetnék meg magukat.

– Zeneszerző: Vivaldi. Műcíme: A négy évszak. Részlet: Tavasz, első tétel – csapom fel a kezem, sorolva a jellemzőket a műről. – Ja, és versenymű – mosolyodom el zavartan. Hogyan felejtehettem el ezt mondani? Uh, most hibáztam. Nem hiszem el. NEM HISZEM EL! Nem fog megdicsérni... - pityergek magamban.

Yoongi:

– Ügyes vagy! – nézek eleven diákomra.

Kicsit azért sajnálom, a többiek mint mindig gyilkos pillantásokkal illetik. Talán nem kéne megdicsérnem, de jól esik, hogy legalább ő  tudja. Mindig megpróbálok a többieknek is esélyt adni, de ők még csak nem is akarják.  Ha választanom kéne közülük, Tae a kedvencem. És nem csak azért mert annyi mindent tud és jegyez meg az óráimon, hanem mert mindenhez hozzá tud szólni. Az meg mégjobb hogy egy aprót pimasz is. Neki elnézem, sőt! Mikor ő csinálja, tetszik.

– Köszönöm!  – vigyorodik el – Kérhetek valamit?

– Mit?

– Eljátszana nekünk egy egész darabot?

Olyan aranyos azok a nagy szemei, amivel kérlel. Ha nem az iskolában lennénk és nem tanár lennék még el is olvadnék cukiságán, de így csak egy mosollyal az arcomon bólintok és neki kezdek egy igencsak óravégéig elhúzódó műnek.
Miközben a billentyűzetet bűvölöm felnyitom a szemem, nem nézek másra csak őrá.  Neki játszom. Szemeibe nézve próbálom kiolvasni érzelmeit.  Úgy néz, mint mindig.
Mintha a hőse lennék, az élete, az a egyetlen egy éltető pohár víz, ami kell az életben maradáshoz. Jó érzés, hogy csupán a szemeiből ezt tudom kiolvasni. Mert bármennyire is félreértem, én teljesen így vélekedek iránta. Talán ha ő nem lenne, már abba hagytam volna a tanítást. A mostani diákjaim semmibe vesznek.

Taehyung; 

Csillogó szemmel figyelem tanáromat, ahogyan a billentyűket bűvöli, majd amikor rám pillant, teljesen elpirulok. Osztálytársaim unottan nézik az egészet, közben rajzolgatnak, tanulnak a következő órára, és le sem szarják Mr. Min erőfeszítést. Kis mocsadékok mind egytől egyig. Nem is értem, mit keresnek egyáltalán itt. Szegény tanár úr. Az óra vége nagyon hamar elkövetkezik - sajnos - így mennünk kell a következő órára.

– Viszontlátásra, Mr. Min! – hajolok meg, mielőtt kilépnék a teremből.

– Szervusz, Taehyung! – mosolyog rám aranyosan, mire nekem sajnálatos módon ott kell hagynom  hogy odaérjek zenetörire. Blah, a legutálatosabb tantárgy. A folyosón menve lebiggyesztett ajakkal ballagok, egyedül. Nem vagyok jóban az osztálytársaimmal, azt mondják, furcsa vagyok és idióta, ezért kerüljem el őket. Mondjuk nem is bánom, akik nem szeretik Mr. Min óráit azok mind haljanak meg! - morgok magamban, az alagsor felé menve, amikor neki megyek valakinek. Félve nézek osztálytársamra, BamBammre. Csak őt nem akartam... mindenbe beleköt és okoskodik. Ráadásul még rohadtul agresszív is.

– Szeva,Min gyerek!

– Tessék? – pislogok nagyokat a megszolítást hallva. Min gyerek?!
– Jaj, csak nem megbántottam az érzéseidet? Csak nem szakított veled? Egy dugásra kellettél neki, mi? – vigyorog gúnyosan, mire nekem több sem kell, behúzok neki egyet. Tudja kivel szórakozzon. Rohadt nyomorék! Itt osztja nekem azt, ami nincs neki. Nem tudja, miket beszélni. Nagyon nem... Erre ő azonnal visszaüt nekem, így verekedni kezdünk mindaddig, amíg két tanár meg nem jelenik azzal a céllal, hogy az igazgatóiba vigyék a két véresre vert gyereket.

***

Mindenesetre kaptunk egy beírást, és nem kell büntetésen részt vennünk. De egy baj van: ma a suliban mindenki súgdolózik, amint meglátnak engem. Talán a felszakadt szám és a lila szemem tehet róla.

Yoongi:

– Hihetetlenek ezek a kölykök!  – hallom meg másnap a hosszú  szünetben iskolánk pletykafészkét egy másik hozzá hasonló szófosó tanárnővel beszélgetni.

Nem akarok zavarni, ezért jó messze ülök le tőlük Hoseok helyére – végülis ha nincs itt akkor mért ne –, de még így is hallatszik károgásuk.

– A legrosszabb, hogy sose néztem volna ki Taehyungból, hogy bunyós lenne... – sóhajt lemondóan a másik nő.

Tae? Verekedett volna? Na de mért? Muszáj lesz megtudnom a részleteket. A biztonság kedvéért még fülem mögül is eltürtem pár hosszabbra hagyott tincsem. Már biztos, hogy hallani fogom. Az egész incidens tegnap délután, délelőtt történt. Pontosan nem értettem. Ha minden igaz, belekötöttek szegényembe és ő megvédte magát. Én csak egyet nem értek. Mért kell egyszerre az erőszakhoz folyamodnia?

***
Ismét vele, az osztályával van órám. Szokás szerint egy kis ismerd fel játékkal kezdek, amit persze megint senki nem tud, kivéve Ő. De nem hívom fel, arról ne is álmodjon. Haragszom rá és remélem ezzel elérem, hogy észrevegye. Rá sem nézek, be kell vallanom, fáj, hogy ennyire eltyepálták. Csak tudjam meg, hogy ki tette ezt vele...

– Na jó, Minah, gyere ki! – hívom ki az egyik unott lányt.

Bosszankodva, de kijön. Sóhajtok egyet és a zongorára mutatok. Már, majdnem belekezdenék egy jó hosszú magyarázkodásba a színműről, mikor a termet Taehyung hangja lepi be.

– Persze, engem hagyjon figyelmen kívül. Biztos azért őt választotta mert bejön neki! Chh... ha én is miniszoknyába lennék derékig érő sötét hajjal és fenékcsóválással járnék én is bejönnék neki!

Hogyan?! El sem tudom hinni, mit hallottam az imént,  ahogy látom a többi diákon ők sem. Féltékeny lenne? Szoval akkor mégis tetszem neki?  Letaglozva játszom le magamnak újra mondandóját. Ha ő is miniszoknyát hordana, baromság. Anélkül is tetszik. De ezt azonnal félre kell dobnom, ugyanis a fél terem a reakcióm várja.

– Taehyung, nem tennéd meg, hogy morgásod magadba tartod? – kérdezem felvéve mérges hangvételem – Az egész terem tőled zeng!

Taehyung;

Ijedten kapom fel afejem a szidásra. Nem! Ugye nem hallották, amiket az imént mormogtam magamnak?

– E-elnézést – sütöm le a szemem, majd olyan pillantásokat küldök a ribanc felé, amitől minimum porrá kellett volna égnie. De nem tette, inkább még kurvásabban illegeti magát. Pff, kinek akar tetszeni, csak nem Yoonginak? Borzalmas! Hát nem tudja, hogy tanárokkal tilos, ismétlem, TILOS kapcsolatot létesíteni. Heh... én beszélek. Érzem magamon osztálytársaim gúnyos, megvető pillantásit, amik arra késztetnek, hogy a padra hajtva a fejem, eltakarjam magam elől a világot. Muszáj befordulnom egy kicsit, most olyan, mintha több ezer japán katona támadott volna rám. Sőt rosszabb. Alig várom, hogy a mai nap ismét elverjenek. Csak azért, mert más vagyok. A csengetés most a megváltást hozza el nekem, és kivételesen én vagyok az első ember, aki távozik a teremből. Pontosabban akarnék, ha Mr. Min nem mondaná, hogy maradjak bent. Megvárom, amíg a többiek kimennek, undorodó nézéssel végig mérve engem, elítélve.

Yoongi:

Egy jókora szidást szántam neki, de mikor látom, osztálytársai miként tekintenek rá szívem összeszorul... Olyan itéletesek az emberek. Megvárom, míg az összes kis nebuló távozik rajta kívül.  Szomorú, nem elég hogy a szép arca el van színeződve a veréstől pár részen, de még a mosoly sincs rajta. Pedig aztán olyan ártatlan néha az a vigyor. Nem tudom, mit tegyek. Szidjam meg vagy mi? Végül először érdeklődni kezdek a tegnapiról.

– Mért verekedtél tegnap? 

Nem válaszol, tekintetét a földre vezeti. Zavart és olyan, mintha elszégyelte volna magát.

– Semmi érdekes, belémkötöttek. – rántja meg vállát nemtörödve – Nem fontos.

– Dehogynem! – ellenkezek kapásból közvetlenül elé árva. Kezemmel megsimitom talán fájó sebét. Ki fogom nyirni azt a férget, aki ezt tette.

– A tanárúr miatt. – mondja ki, amire eddig gondoltam.

Szemetek az emberek. Talán észrevették, amit én. Szeret engem, legfeljebb tetszem neki. A lényeg ugyan az: kedvel. Bárcsak én is kedvelhetném minden kötötség nélkül.
Körül nézek, az ajtó becsukva van, mi ketten vagyunk egyedül ebben a teremben. Talán ez az utolsó lehetsőségem, hogy jelezek neki. Kezem alatt érzem, ahogy megremeg, felnézek rá egyenesen a szemébe, majd egy apró pipiskedéssel arcon puszilom, pontosabban sebes, lila szemét.

– Ha még egyszer valaki bántani mer, szólj nekem és agyonverem!

Taehyung;

Szívem heves verdesésbe kezd, nem tudok mégcsak ránézni sem zavartságom miatt. Mégis mit gondol, ez nekem nem esik rosszul? Szólnék neki, balhézna és utána megint én lennék a rossz. Köszönöm, ebből nem kérek.

– Tanár úr! – lépek el tőle, hiszen az sincs rendben, hogy engem itten puszilgat. Pontosabban nekem tetszik, sőt minden vágyam, hogy máshova is kapjak tőle csókot, ne csak a szememre. De ez nem lehet... Mr. Minnek biztos van egy szép, kedves, okos és tehetséges barátnője, aki megbecsüli. Velem most azért ilyen, mert sajnál. Milyen érdekes, órán még csak le sem szart.

– Köszönöm a kedvességét, de nem kell. Megtudom oldani magam! – makacskodom, felfújva az arcom. Ám hamar rá kell jönnöm, hogy ez rossz ötlet, mert a fájdalomtól felszisszenek.

Yoongi:

– A fenéket! – rántom vissza kezénél fogva – Ne hazudj, tudom, hogy nem tudod megoldani. Fiatal vagy még hozzá, kérlek, hagyd rám a probléma megoldását! 

Idegesítő!  Ne legyen már ilyen magacs! Meg mi az hogy saját maga elintézi? Ugyan kérlek,  kettőnk közül én vagyok az idősebb. Rám kéne hallgatnia, bár az a három év nem olyan sok, de az is számít.

– Nem kell megoldania semmit! – emeli meg hangját velem szembe, cseppet megdöbbente – Meg mégis, miért érdekli? Hagyjon békén, az órán fura módon még csak rám se nézett. Tudja mit? Ugyan úgy, mint akkor, hagyjon figyelmen kívül! 

Nem akarom...  Szemöldök összehúzva figyelem, annyira akaratos. Tudja, mikor teszem meg, amire kért. Értem én, megsértődött. De azt is meg lehet érteni, hogy haragudtam rá. Mégis hogy juthat ilyen dolog az eszébe...?  Egy dolgot kell most meggondolnom. Mérlegelnem kell, mit is csináljak. Cselekedjek most vagy pár hónap múlva a vizsgák után. Végülis az eredeti tervem az volt, hogy miután sikeresen levizsgázik -ami pár hónap márcsak –, elhívom egy randevúra. De nem birok addig várni, nincs annyi türelmem.

– Azért érdekel – engedem el kezét, kezem máshová téve, derekára. Látom, ahogy elpirul. Biztos sikerem lesz –, mert ha még nem jöttél volna rá, szeretlek. És nem hagyom, hogy bárki bántja a szeretteim.