Tartalom:  Kim NamJoon egy elég szórakozott fiúcska, aki tudja, hogy kell élni és nem is fél megmutatni az embereknek ezt az énjét. Egy napon édesapja annyira lebetegedett, hogy őt küldi el maga helyett dolgozni. Nem akarja, hogy kirúgják és mivel NamJoon amúgy sem tanul már, úgy gondolja, jó helye lesz ott. De még milyen helye! Annál a bizonyos háznál találkozik egy gyönyörű, rosszaságra éhes férfival, aki azon nyomban megtetszik neki.   
Hossz:1/?

Nyerte: Szonjaca
Szerepek: 
Kuti – SeokJin
Aoi – NamJoon

SeokJin:   

Becsapva magam után az autó ajtaját viharzok a bejárathoz. Nem hiszem el, annyira elegem van már ebből az egész sofőrösdiből. Ezerszer megmondtam a szüleimnek, hogy nem kell küldeniük értem kocsit, de csak azért is. És ki jár rosszul? Hát persze, hogy a drága kis Jinie... Ez az első évem az egyetemen, de emiatt a külön bánásmód miatt kinéznek az emberek. Nincs egy barátom se, ami nem kissé idegesít.

– Hol van a kulcsom? – keresgélek a zsebem mélyén, de csak nem találom. Még ez is! Ahj már!  Bosszankodva nézek körül hátha találok valami dugi kulcsot. De sajnos nincs, egy sem. Hogyan is lenne?  Mi nem vagyunk ahhoz hétköznapiak. Dühösen fordulok hátra a bokrokat gyomláló emberkéhez, akit bár eddig még sosem láttam, de most pont, hogy nem érdekel.  – Ki tudod nekem nyitni az ajtót?

– Én? – kérdez vissza meglepődve, majd egy bólintás után előhalássza kulcscsomóját, kinyitva nekem az ajtót.

– Köszönöm – megyek be a házba. Ezek szerint itt dolgozik vagy mi,  máskülönben miért lenne nála kulcs? Nyújtózkodva viszem fel a szobámba a táskám, aztán át sem öltözve indulok meg lefelé. A konyhába. Éhezem. Reggel ettem utoljára. Így hát összedobva magamnak valami kaját tömöm magamba az egészet és csak most jut el a tudatomig, hogy akivel találkoztam, nem tudom kicsoda. Egy idegen. Nekem kéne köszöntenem az új alkalmazottakat, ha más nincs itt, igaz? 

– Ki vagy te?  — szegezem neki a kérdést, mikorra már a ház előtt vagyok.

— Ilyenkor kell megkérdezni? – nevet fel, ezzel megmutatva arcán két kis benyomódást. Édes, szeretem a gödröcskéket. – Kim NamJoon, itt dolgozom, persze csak az apám helyett. Te?

– Én is Kim vagyok – mosolyodok el lágyan, sokáig elnézném a mosolyát. – Kim SeokJin. Miért kell helyettesítened?

– Mert beteg és nem akarja, hogy kirúgják!

– Senkit nem rúgnak ki azért mert beteg! – dorgolom meg a vállát.

— Mint mondtam én helyettesítem – ránt vállat, majd levezetve tekintetét rajtam végigméri testem. Ez annyira zavarbaejtő.

NamJoon:

Na, tessék, apámnak is a legjobbkor kell lebetegednie. Ahj! De azért sajnálom is az öreget, hiszen annyira szeret annál a családnál kertészkedni, hogy szinte az az élete, erre meg egy kis influenza ágyhoz köti. Remélem, hogy hamar meggyógyul, két okból is: rossz a fatert ilyen helyzetben látni, néha már a könnyeimmel küzdök, de miatta erős vagyok, a második ok pedig az, hogy a "kedves" főnöke azt mondta neki, hogy valakit keressen maga helyett, különben kirúgja. Hogy lehet ekkora köcsög?! – morgom, miközben nyesem le a bokrokat a ház előtti kis kertben, már annál a háznál. Elegem van ebből! Apa, gyógyulj meg, de most!

***

Végig vezetve a szemem SeokJin testén kiszárad a szám. Férfi létére annyira tökéletes és egyben gyönyörű, akár egy mesebeli hercegnő. Bámulatos. Ráadásul annak a köcsögnek a fia is.

– Ettél ma már? – ereszt meg egy mosolyt, mire megingatom a fejemet.

– Nem, nem volt időm. Ezt a sok szart kell befejeznem – mutatok a bokrokra, amik arra várnak, hogy szép formát adjak nekik. Istenem! Nem kertész vagyok, hanem kőműves! Ahol ott kéne lennem, de mindegy... Faterért mindent!

– Mára fejezd be. Holnap nem lesz mit csinálnod – nevet fel, intve a fejével a nagy villa felé. – Bejössz? Igyál valamit.

– Ha te mondod – emelem fel a kezem védekezően, követve őt. Olyan kecsesen jár, akár egy macska. Egy vadmacska. Amint belépünk az üveges teraszajtón egyből a nappaliba jutunk be, ahol a kis drága  már parancsolón el is kiáltja magát.

– Hozzatok ebédet, két főre! – Hangjára még én is meglepődöm, annyira élessé vált hirtelen. Nem semmi, az biztos. Kicsit feszengve ülök le vele együtt az étkezőasztalhoz, majd rögvest meg is kapjuk az ételünket.

– Üümm, ez isteni! – kezdem el falni az első falat után.

SeokJin:

– Szerintem is – mosolygok rá –,mikor a falatot a pálcikádról a számba helyezem, olyan mintha egy nyári tikkasztó melegben egy pohár hűsítő, jéggel megpakolt frissítőt innál. Legalább is nekem olyan – rántok vállat, ugyanis érdekesen mered rám. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de akkor hasonlíthatjuk máshoz. Még talán az ember kedvenc sorozatára hasonlít, belekóstol az elejébe, majd már nem lehet megállni, hogy addig fel nem álljunk, míg nem végeztünk.

– Furcsa vagy! – nevet fel. – De azért aranyos. 

– Köszi – eszem tovább csendben, miközben titokban végigmérem az újonc fickót. Karjára vezetve tekintetem látom, hogy formában van, nem túlzottan, csak épp amennyire kell. Talán ha nem ujjatlanba lenne, fel sem tűnne. Édesen elmosolyodik, mikor tekintetünk találkozik, mire elkapom a fejemet róla. Bevallom, kissé zavarba ejtő az a kisfiús mosolya.

– Ez finom volt!  – áll fel az asztaltól mikorra végzett már. – Köszönöm.

– Öhmm... – gondolkodom el rajta, hogyan is tudnám még marasztalni, szívesen méregetném még egy ideig. Megvan!  – Te dohányzol?

– Igen, miért?

– Nem akarsz rágyújtani?  – kérdezek rá reménykedve.

– Nem hiszem, hogy ebbe a házba lehetne – kacag fel csilingelő hangján.

– A ház mögött lehet, ott senki nem lát!  – szeretek tilosban járni, és ez egy tökéletes alkalom rá.

Bólint, aztán el is indulunk. Előre menve mutatom neki az utat, próbálom feltűnés mentesen, nehogy valamelyik itthoni dolgozó eláruljon apámnak. Sokszor teszik, azt hiszik, ezzel majd jobban szereti őket.

– Itt is vagyunk! – érek a ház mögé, itt tényleg csak az lát meg, aki direkt keres. Elővesz egy szál cigarettát, ajkai közé szorítja azt, majd zsebéből kihalászva egy lila öngyújtót, gyújtja meg. Nem vagyok őrült, vagy hasonló,  de mikor beleszív, majd kiengedi száján a füstöt, lélegzetelállító. Hívogató, mi több, szexi. 

– Kérsz egy kicsit? – biccent felém, bizonyára feltűnt neki, hogy úgy bámulok rá, mint borjú az új kapura.

Namjoon:

Látom, ahogyan méregetni kezdi az ajánlatom, majd egy határozott mozdulattal elfogadja. Nocsak-nocsak, rossz fiú volna apuci pici hercegnője? Ez tetszik. Zsebem mélyéről előhalászom a mentolos cigimet, kihúzok belőle egy szálat, majd átnyújtom neki.

– Köszi – mondja. Félénken a dús ajkai közé helyezi, én pedig meggyújtom neki. Szinte rutinosan két ujja közé fogja, megszívja és kiereszti a füstöt. Mindenféle köhögés nélkül. Hm, szóval nem ez volt számára az első. Nem gondoltam volna, hogy titokban rosszalkodik. Vagyis, a külseje egy kis hercegnőt mutat a külvilágnak, erre meg...

– Ez finom! – bólogat elismerősen, egy újabbat beleszíva. Ah, hogy állhat ennyire jól neki ez a mozdulat? Nem vallom magamat buzinak, de ha jó pasi van előttem, azt megmondom. Meg talán meg is dugom. Ki tudja.

– Bizony!  Mentolos, imádom – vigyorgom, miközben elnyomom a csikkemet. Megvárom, amíg ő is elszívja, közben elkotyogja, hogy aranyosnak tartja a gödröcskéimet. Én pedig a hangját, szóval kvittek vagyunk.

– Na, és mondták már micsoda csinos vagy? – vonogatom a szemöldököm, játékosan flörtölve vele.

– Jajaja, mintha már úgy százan említették volna – int le, játszva, hogy ez a téma számára már unalmas, de a figyelmemet nem tudja elkerülni az a halvány pír az arcán, ami a szavaimra keletkezett.

– Hűha, akkor valami újat kell kitalálnom – vigyorgom, felnézve, azt tettetve, hogy gondolkodom. – Akkor azt mondom, hogy a kisugárzásod magával ragadó. Egyben gyönyörű, kedves és aranyos.

– Uhm... – esik teljesen zavarba, elnyomva a csikket, közben a lábával  kaparássza a földet. – Köszi, ez új.

Ezen muszáj hangosan felnevetnem, majd meg is simítom gyengéden a felkarját.

– Ennek örülök. Esetleg volna kedved délután lógni velem?

– Hmm? – pillant rám először megszeppenve, de másodpercek alatt határozottá válik. – Csak nem randira szeretne hívni engem az új fiú?

– Hátö... – hökkölök meg egy kicsit a hirtelen keletkezett bátorságán. – De. Miért is ne?

Jin:

– Várj meg a ház előtt!  – kacsintok rá. – Átöltözök.

Vissza sietek a házba és a lehető legjobban álló ruhámba bújok. Nem mondta, hogy bejövök neki, de szavaival azt utalta. És hát nekem sem közömbös. Édesnek tartom. Miután felöltözök ismételten megszököm otthonról – tanulnom kéne –, a ház elé megyek, ahol már ott vár rám az újdonsült hercegem. Az én kis kertészkém.

– És amúgy mivel foglalkozol? – pillantok rá út közben, elmegyünk hozzá, ő is szeretne átöltözni.

– Kőműves vagyok – ránt vállán unottan, mintha ez olyan minden napos dolog volna. Lehet, hogy az, de én még nem találkoztam olyannal, aki házakkal foglalkozik.

– Akkor te fel tudsz építeni egy házat?  – kérdezem izgatottan, arra várva, hogy kezdjen mesélésbe, de csak kinevet. Megingatja fejét, rám mosolyog, majd már csak azt érzem, ahogy az ujjbegye érintkezik az enyémmel.  Érzékelem arcom melegséget, ámbár nem törődök vele, összekulcsolva ujjaink várom válaszát továbbra is.

– Egyedül nem – kacag fel megint –, vannak munkatársaim, velük igen. De ha nagyon érdekel, akkor lépcsőt meg hasonló dolgokat is készítünk. Igazán különleges dolgokat.

– Például?

– Hát... – mered maga elé gondolkozóba –, a múltkor például egy két  méter széles, négy méter magas kemencét kellett építenünk.

– De miért pont olyan nagyot? – érdeklődöm, bevallom, szívesen elhallgatnám, miket, hogyan készítgetnek. Érdekel.

– Ekkorát rendelt a megbízó,  nem volt az olyan nagy, jól mutat annak a háznak az udvarában. Ráadásul szórakoztató volt, mivel muszáj kisütni a kemencét, ezért hát begyújtottuk.

– Hmm... – képzelem el magam előtt ezt a képet. – Biztos nagyon jó lehetett.

– Igen, és te? Mit tevékenykedsz? – engedi el tenyerem, kezét átveti a vállam felett, aztán magához húz. Nagyon közvetlen. Tetszik. 

– Sajnos én nem vagyok olyan hasznos, mint egyesek – tolom ki rá a nyelvem kekeckedve. –  Egyetemre járok. Közgazdaság karon. Nagyon unalmas.