Sziasztok! :) Úgy döntöttünk, továbbra is itt folytatjuk a szerepezéseket, amíg be nem telik itt a szabad tárhely. :) Szóval most újév első napján el is hoztuk nektek az új Jikookunkat. Jó olvasást és Boldog Új Évet! Mivel már régen volt itt bármi is, nagyon kíváncsiak lennénk a véleményetekre 🥺🥺

Cím: Csak te
Páros: Jimin x Jungkook
Ismertető: Jeon Jungkook introvertált személyiség, nem szeret a korosztályával beszélgetni, sem barátkozni. Legtöbb idejét csak a szobájában tölti videójátékozással, vagy képregények olvasásával, de minden egyes pillanatban csak arra vár, hogy újra együtt lehessen egyetlen barátjával, Park Jiminnel. 
Park Jimin egy igazi extrovertált egyéniség. Nagyon népszerű az iskolában, mindenki imádja, ő pedig szinte úszik a szórakozásban, élvezve a mások által nyújtott társaságot. Mindennek ellenére ott van neki Jungkook, akiért bármit képes lenne feláldozni, csakhogy ő boldog legyen. 
De vajon mi lesz akkor, ha egy iskolába kerülnek, ahol egyre jobban felszínre törnek a bennük felmerülő kérdések, és az eddig elfojtott problémák? 
Figyelmeztetések:  trágár szavak, idegen nyelvű elemek
Hossz: 1/?
Szerepek: 
Jimin - Kuti (én)
Jungkook - Suzuki Aoi 

Jungkook

– Jungkookie! – Úgy érzem, valaki böködi a vállamat, mi több, egyenesen rángat, mégsem kelek fel. Inkább az ellentétes irányba fordulok, és próbálok visszaaludni. – Kelj már fel, elkésünk!

Realizálom, hogy az éppen engem szidalmazó szavak az én egyetlen barátomtól származik.

– Nem kelek! – Ellenkezésem hiába való, a szemét a lábamtól fogva lehúz az ágyról. – Ne már, Jimin! – Mind a két kezemmel próbálok kapaszkodni a lepedőmbe, de ez sem érdekli, azzal együtt elrángat egészen az ablakomig, ahol egy határozott mozdulattal feltekeri a redőnyt. – Hihetetlen vagy! – kapok hirtelen a szemem elé a hirtelen ért éles fény miatt.

– Csak nem el akarsz késni az első napodon? – fordul felém csípőre tett kézzel.

– De igen! – szorítom össze a szememet, és úgy kezdenék el visszamászni az ágyba, de két vádli megakadályoz ebben. – Hyung! – nézek fel rá könyörögve.

– Nincs hiszti! Nézek rád ruhát! – Mosolyogva lehajol hozzám, hogy felsegítsen a padlóról. Kedves arcát elnézve megadom magam, majd az ágyamon helyet foglalva várom, hogy Jimin előkutassa az új egyenruhámat.

Park Jiminnel a kapcsolatom pont olyan meghitt, mint, ahogyan azt talán a külső szemlélők gondolhatják. Egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást az anyukáink barátságának hála, és szépen, lassan mi is legjobb barátokká nőttük ki magunkat. Ő két évvel idősebb nálam, ezért állandóan úgy érzi, hogy anyáskodnia kell felettem. Ezt mondjuk annyira nem is bánom.

Én nem vagyok valami szociális alkat, mi több, egyedül Jiminnel vagyok jóban a korosztályomból. Nem arról van szó, hogy félnék, csak... Egyszerűen nem kedvelem őket. Velük ellentétbe Jimin olyan volt, mint a kora hajnali első napsugarak. Minden szava és tette maga volt a kedvesség, az aranyosság. Ő az az ember, akit Isten küldött le hozzánk a Földre, hogy jobbá tegyen itt mindent, és megtisztítsa az emberek lelkét a negatív energiától.

– Na, gyere, felöltöztetlek – int a fejével pakolja le mellém a ruháimat. Végig nézve a kivasalt fekete zakón még jobban elmegy a kedvem az egész első napos dologtól, mégsem teszem szóvá. Jimin minden bizonnyal túl izgatott, hogy végre újra egy iskolába fogunk járni.

Ásítva egyet bólintok, és engedem, hogy rám aggassa a ruháimat. Édesen mosolyogva begombolja az ingemen az utolsó gombot is, majd rásimít az arcomra.

– Készen vagyunk!

– Köszönöm – biccentek. Apró kézfeje ezáltal az államra csúszik, az édes mosolya pedig átvált egyfajta pajkossággá.

– Jungkookie! Hát, te szőrösödsz? – húzogatja a tenyerét az államon fel-le, amin így már érezhetőek a pár miniméteres szőrszállaim. Ne már! Pedig tegnap előtt borotválkoztam! Érzem, ahogy kicsit kezd melegem lenni a kínos helyzettől, de egyelőre nem szólok, hagyom, hogy játszadozzon az állammal. – Vajon odalent se csak piheszőrökkel találkoznék? – Vigyora még szélesebbé húzódik, és azonnal kap is már a nadrágom korcához, hogy megnézze magának.

– Fejezd be! – kapok a keze után, és érzem, hogy az arcom vörösebb, mint kellene. Ezt az egyet soha nem szerettem benne: semmi szégyenérzet nem volt benne!

– Chh – csücsörít a szájával, játszva a megsértődöttet. – Milyen szégyenlős valaki – színészkedik tovább, ám látván szenvedő fejemet inkább ismét angyalian elmosolyodik, és elindulunk az iskolába.

Jimin

Az iskolába menet mosolyogva figyelem a mellettem sétáló fiúcskát, alig várom már azokat az időket, amikor végre az újonnan szerzett barátaival láthatom őt az iskolába. Már elterveztem mindent, mivel ő nem barátkozna, csak csendben ülne a székében, ezért első alkalommal elkísérem őt és megvillantom a szociális vonzerőmet. Bemutatom őt a többieknek és reményeim szerint legközelebb, amikor találkozni fogok velük, már barátok lesznek. Na meg, itt az alkalom, hogy Jungkook végre megismerje az én drága Taemet.

­­– Ne izgulj, jó lesz! – simítok rá a vállára gyengéden, éreztetni akarom vele, hogy én itt leszek neki. Szegényem, rendesen látszik rajta, hogy előre fél mindentől.

Pedig nem kellene, az iskola, ahová járok a világ legjobbja, nem ismerek bunkó diákot, se olyat aki egy kicsit is ellenszenves lenne a másikkal. Két éve járok ide, de eddig még semmi negatív dolgot nem észleltem.

A várva várt épület előtt hirtelen megtorpan, végig nézve rajta késztetést érzek rá, hogy magamhoz öleljem és talán egy két nyugtató puszikát adjak neki. Sose szerettem őt ilyennek látni, ha tehetem minden alkalmat megragadok, hogy jobb kedvre derítsem. Sajnos ő ilyen depresszív alkat.

Elmosolyodom és egy hirtelen ötlettől vezérelve összekulcsolom az ujjainkat és húzom magam után befele.

– Várj egy kicsit... – hallom elhaló hangját, de ez nem tartoztat meg attól, hogy az aulába érjek vele. Már jó sokan vagyunk, és ahogyan elnézem az új arcok kezdenek csoportosan beszélgetgetni egymással. Nagyon remélem, hogy ezek nem az ő osztálytársai, mert ha igen, akkor már most buktuk az évét. És ez mind az ő hibája lenne!

– Hol van a termed? Megmutatom hol van!

– Azt mondták, hogy az első A osztályt keressem...

Hmm. Én nem tudom, így kapásból, hogy hol van, de talán Taehyung tudni fogja. Szereti tudni, hogy kik az ujjak és végig járja őket egyesével. Legalábbis tavaly ezt csinálta. Előveszem a telefonom, gyorsan írok neki, hogy lent várom Kookie-val, hogy azonnal jöjjön mert szükségem van rá. Lehet, hogy kissé manipulatív vagyok, de tudom, hogyha ezt írom, akkor ő csapot-papot ott hagy.

– Meg várjuk egy barátomat, mindjárt itt lesz – tájékoztatom a kis zöld fülűt –, Ő tudni fogja, hogy hol van ez a terem.

– Nem lenne egyszerűbb, ha végig mennénk a folyosókon, minden terem felé ki kell hogy legyen írva, nem?

Lehet, hogy egyszerűbb lenne, de az túl unalmas is lenne egyszerre! Meg aztán ez a legjobb alkalom, hogy megismerjék egymást, már látom a közös jövőnket. Hárman megyünk mindenhova, lógunk a szünetekben és ebédelünk együtt, aztán később iskola után Tae játszhatna Jungkookkal, azon a játékon, amiről mindig is beszél, miközben én nézem őt. Kellene ennél több? Aligha hiszem!

Jungkook

Iskolatáskám pántját szorongatom. Nem értem, hogy pontosan, kit várunk, de, ha Jimin a barátjának nevezte, akkor biztos nem lehet olyan rossz ember. Bár, azt erősen kétlem, hogy tényleg barátok lennének. Jiminnek csak én vagyok.

– Jiminnie! – Egy ismeretlen, mély orgánumú férfihang csapja meg a fülemet, ami kellemetlenül ki is ráz. Ki ez, és miért beszél ilyen tiszteletlenül a hyungommal?
A hang irányába fordulok. Jimin már észrevétlenül oda is szaladt hozzá, egyenes a nyakába ugrott, és... Miért dörzsölik össze az orrukat? Mi folyik itt?

– Gyere – mosolyog rá olyan édesen, ahogy eddig csak rám szokott, majd kézen fogva elém húzza. – Nézd, ő Jungkook, akiről beszéltem. – Aprót biccentek köszönés gyanánt, mire a fiú szélesen elvigyorodik, és erőszakosan a kezemet kezdi el rázni.

– Szia! Én Taehyung vagyok! Jimin legjobb barátja! – Szinte egy szuszra darálja le, meg ezek után még valamit, amire már nem is figyelek. Hogy lenne már egy ilyesfajta fura alak Jimin legjobb barátja?! Az amúgy is én vagyok!

– Jajj, Tae, óvatosan! – szedi le rólam Jimin. – Mondtam, hogy nagyon félénk. – Szavait az idegennek szánja, mégis engem ajándékoz meg földöntúli, kedves mosolyával.
Bólintok egyet. Valamiért hyung kiskorunk óta azt hiszi, félek az idegenektől, ezért nem barátkozom másokkal, de ez nem így van. Egyszerűen nekem nincs szükségem másra, rajta kívül.

– Ó! – lepődik meg. – Ne haragudj! Nem akartalak bántani! – Szintén túl gyorsan formálja a szavakat egymás után, amit képtelen vagyok követni. Nem tetszik nekem ez a fiú. Miért viselkedik ennyire furán? Meg amúgy is, miért képzeli, hogy Jimin az ő legjobb barátja? Csak mert idehívta segíteni? Szegény, biztos nem hallott még a kihasználásról.

– Jól van már! – kuncog a barátom. – Inkább mutasd már meg, hol van az a terem!

Taehyung -, ha jól emlékszem – kíváncsi, nagy szemekkel néz Jiminre, aki elmondja neki, mi is lenne az uticélunk. Dobozmosolyából ítélve, nagyon jól tudja. Pechemre a második emeleten van, szóval lépcsőzhetek majd minden reggel. Nem elég, hogy korán kell kelni, de még ez is.

Már éppen azon kezdenék el agyalni, hogyan iratkozzak ki innen legálisan, amikor megcsapja a dobhártyámat egy angyali nevetés. Úgy tűnik, amíg azon voltam, hogy senkire se nézzek a folyosón, senki az útjába ne kerüljek a két „barát" elég jól elszórakozott mellettem.

– Itt vagyunk!

Az ajtóra nézve csak sóhajtok egyet. Persze, hogy ki van írva rá! Teljesen feleslegesen raboltuk a srácnak az idejét! És így mi is veszítettünk az értékes, együtt töltött, véges időnkből.

– Jungkookie – fordít hirtelen maga felé Jimin, bizalmas szemekkel. – Most menj be a terembe, és barátkozz, oké? Hyung is megy a saját termébe!

– Én nem mehetek? – Mondandója többi részét meg sem hallom. Nem értem, miért mennék be pont oda „barátkozni".

Jimin

Hiába magyarázom neki, hogy barátkoznia kell, olyan mintha nem is figyelne rám. Ezért ahogyan azt eredetileg is terveztem bemegyek vele a terembe, igaz, hogy idő közben meggondoltam magam, de úgy látszik, hogy még nem érett eléggé az önállóságra.

– Akkor bekísérlek, gyere!

Belépek vele a terembe, ahol láthatóan már majdnem mindenki elfoglalta a helyét. Nehéz lesz, de megoldható.

– Sziasztok! – köszönök hangosan mosolyogva, és ahogyan az várható volt, a legtöbben fel is figyeltek rám. Nem engedem el Kookie kezét, félek, hogy képes lenne elfutni a helyzet elől. – Ő itt Jeon Jungkook! – mutattam be, miközben egy padhoz húzom, ahol már egy fiú üldögél a telefonját nyomkodva. Odaérve hozzá, felnéz ránk, aminek nagyon megörülök. Potenciális barát jelölt!

– Ő itt Jungkook! – mutatom be ismételten. – Kérlek, vigyázz rá és légy vele kedves, kicsit félénk, de nagyon jó fej tud lenni – reklámozom az én drágámat. Már készülök elmondani a jó tulajdonságait, amikor az emlegetett szamár rám szólt, hogy hagyjam abba.

– Jól van! – engedem el a tenyerét. – Légy jó, és barátkozz sokat! Most megyek!

– Hova? – kap ijedten a kezem után. – Még nem csengettek be!

– A saját termembe! – hajolok hozzá közelebb, hogy összeérintsem az orrunkat, hogy egy biztató orrpusziba részesítsem. – Hagylak barátkozni! Hajrá!

Tudom jól, hogy most talán én vagyok az a személy, akit a legjobban utál, de mindez az ő jövőjét szolgálja. Itt az ideje kapcsolatokat építenie, nem lehetek én az egyetlen ember, akihez kötődik, nem igaz?

– Biztos jól lesz ez így? – kérdezi Tae, amikor már a saját termünkbe érünk.

– Igen – bólintok magabiztosan –, Jungkooknak barátkoznia kell! Ha sikerül neki, akkor nem lesz egyedül a suliba, miután leérettségizek.

Félek, hogy egyedül marad, éppen ahogyan az általános iskolába is megtörtént. Észrevettem, hogy mindennap alig várta, hogy átmenjek hozzá suli után. Sokszor láttam az ablakban leskelődni, amikor hazafelé mentem. El sem tudom képzelni, hogy milyen magányos lehetett akkoriban, éppen emiatt akarok barátot szerezni neki, hogy ne forduljon elő mégegyszer.

Ásítva eldőlök a padomon és kinézek az ablakon, szerencsére pont olyan helyen vagyok, ahonnan tökéletesen rálátok egy fára.

Jungkook vajon most beszélget? A lányok biztosan betámadhatták már, ebben biztos vagyok. Jól néz ki, mi több felettébb szexi megjelenése van, főleg amikor olyan kis morcos arckifejezése van. Érdekelne, hogy a lányok közül van-e olyan, aki tetszik neki.

Lehet, hogy a szünetbe meg kellene őt látogatnom, félni fog egyedül, ezért pár napig jó lenne mellette lennem. De még mielőtt odamegyek elmegyek neki a büfébe, és veszek neki egy banános tejet. Mióta csak ismerem, ezt az italt issza.

Csip... Csip... Csip...

A mellettem lévő fán egy madárka csiripel, szépen énekelget magának, ha nem lenne a tanárnő monoton hangja, még élvezném is. Picike, mégis olyan nagy hangja van, hogy még a falakon át is hallatszik. Nagy tüdő kapacitása lehet. Vajon mekkora tüdeje lehet egy kismadárnak?

– Park Jimin! – szól rám drága tanárnőm. – Ne aludj, komolyan ezt az évet is veszekedéssel kezdjük?

Sóhajtok egyet, én nem akarok veszekedni, ő köt belém minden adandó alkalommal, amikor pihentetem egy kicsit az agyam és nem rá figyelek. Felemelve a fejem kitámasztom azt a tenyeremmel és elmosolyodom, jelezve neki, hogy folytassa csak, „figyelek."

Jungkook

Legszívesebben csapot-papot itthagyva hazamennék. Nem értem, miért viselkedik így velem Jimin, azt pedig még jobban nem, hogy ez a fiú miért vigyorog ennyire eszelősen rám.
De inkább nem is teszem szóvá, csak leülök mellé, és mielőtt hozzám szólhatna, bedugom a fülemet. Még a gondolataimban sincs időm elveszni, a tanárnő megérkezik, és kezdi a szokásos, tök felesleges bemutatkozós órát.

– Jeon Jungkook. – Amikor rám kerül a sor felállok, és tisztelettudóan meghajolok. – Tizenhat éves – zárom rövidre, és le is ülök. Hallom, ahogy hátam mögött összesúgnak az emberek, a padtársam pedig csak a fejét ingatva áll fel, és mutatkozik be.

– Sziasztok! Choi Jisun vagyok, tizenhat éves, és imádok sportolni. Remélem, jóban leszünk! – hajol meg, az utolsó mondatnál kicsit felém sandítva. Na, azt lesheti. Tartsuk meg a tisztességes távolságot.

Az óra további részében a többiek is bemutatkoznak, illetve a tanárnő felvázolja nekünk a tanév menetét. Komolyan mondom, úgy csinál, mintha soha életünkben nem ültünk volna még iskolapadban.

Remélem, Jimin a szünetben visszajön. Eddig úgy gondoltam, ha ismét egy iskolába fogunk járni, akkor minden szabad percet együtt fogunk tölteni, de látva az a fiú mennyire ragaszkodik az én barátomhoz, már nem vagyok benne biztos, hogy ide fogja engedni. Szegény Jimin...

– Szia! – lép a padomhoz egy lány csoport miután kicsengettek.

Egy aprót biccentek. Mégsem mennek el.

Zagyvaságokról kezdenek el beszélni, összevissza faggatnak engem, azonban szóhoz már nem engednek jutni.

Miért nem lehetek magántanuló?

– Kopjatok már le! – szólal fel mellettem a padtársam.

– Fú, de bunkó vagy! – prüszköl az egyik festett hajú, és inkább vissza is trappolnak a helyükre.

– Ezt most miért csináltad ezt? – értetlenkedem. Biztos megsértődtek most. Nem értem, miért kell bántani a másikat.

– Téged is idegesítettek, valld csak be. – Széles mosoly kúszik vékony szájára, mire bólintok. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik.

– Köszönöm... Azt hiszem. – Tudom, hogy erre vágyik. Oktalanul senki se bunkó, ő meg csak így akar bevágódni nálam. De talán, ha megköszönöm, akkor továbbiakban már leszáll rólam. – Most viszont – pillantok a faliórára. – Mennem kell, mielőtt becsengetnek. – Reakcióját inkább meg sem várom, telefonomat a zsebembe dugva gyors léptekkel érek ki a folyosóra.

Vajon merre lehet Jiminék terme? Talán egy próbát megérhet...

– Szia – szólítok le egy alacsony lányt a folyosón. Arcára először az értetlenség, majd halvány pír ül ki. – Véletlenül nem ismered Park Jimint? Kb ilyen magas – mutatok a vállammal egy vonalban. Szerencsémre ismerte, és szívesen el is kísért a termükig, ami elég messze van az enyémtől. Egyedül meg se találtam volna!

A terem ajtajához állok, onnan nem merek beljebb menni. Innen is látom a nagy, röhögcsélő társaságot, középen Park Jiminnel, aki egyáltalán nem úgy fest, mint, aki szenved.