"A csodák elférnek apróságokban is. Egy el nem csókolt csókban... egy simogatásban. Egyetlen anyai tekintetben. A szerelmünk két csepp szavában, amikor azt mondjuk: szeretlek."

/Babay József/

Nathaniel szemszöge:

 Ahogy összeesett és nem reagált semmire, mentőt hívtam. Néhány percen belül ki is jöttek.

-Maga rokon? -kérdezte az egyik mentős.

-Egy barátja vagyok.

 Ezzel intett, hogy ugorjak be és nem tétováztam. Próbáltam nem útban lenni, több, kevesebb sikerrel. Állandóan kérdezgettek, amire pedig tudtam válaszoltam. Utána mindenkit felhívtam, akit kellett. Még Evant is, bármennyire nem fűlt hozzá a fogam. De Evan azt mondta, nem tud eljönni és megkért, hogy maradjak vele. A szüleit nem értem el szóval üzenetet hagytam. Kissé csalódott és dühös voltam. Egyrészt mindenkire, mert nem tudtak eljönni. Másrészt magamra, mert nem vettem észre mennyire rosszul van.

 Sokáig járkáltam fel  s alá. De egy idő után szörnyű fáradság tört rám és egy széken helyet foglalva próbáltam pihenni. De ez nem ment. Orvosok mászkáltak és váltogatták az infúziót. Azt mondták súlyosan kiszáradt. Nem értettem, hogy történhetett ez vele úgy, hogy ő nem vette észre. Majd figyeltem egy darabig Gwynt. Mit mondjak, ha felébredt? Később már csak a gondolataimba mélyedtem...

Gwyneth szemszöge:

 Kinyitottam a szemem. Hófehér szoba. Túlontúl fehér volt minden. Kórházban lennék? De.. miért? Majd eszembe jutott minden. A karomba infúzió volt kötve. Nathaniel.. vajon hol van most? Lassan elfordítottam a fejem és megláttam. Egy széken ült. Egyik kezén félig meddig támaszkodott, mintha gondolkodna valamin. Biztosan így is volt.

-Nath... -suttogtam. -Mi..?

 Ő felkapta a fejét és közelebb jött hozzám.

-Semmi baj. -ő is suttogott. -Elájultál. Az orvosok azt mondták, hogy kiszáradtál. És hogy pihenned kell.

-Na de...

 De ő folytatta.

-Szóltam mindenkinek, akinek csak tudtam. Sajnos nem tudtak eljönni. Így hát itt maradtam.

-Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. -nyögtem ki a szavakat.

-Ugyan.

-Nem. Komolyan gondoltam. Nem igaz, hogy nem érdekel mi történt veled, vagy hogy nem számít. De ezt hiszem, nagyon meglepett, hogy felbukkantál. Na meg.. -torkomon akadt a szó és köhögés tört rám.. Kissé feljebb ültem és a víz után nyúltam, melyet végül Nath nyújtott oda.

-Köszönöm. Azt is, hogy itt vagy.

Nathaniel tekintete kissé ellágyult.

-Nekem is bocsánatot kell kérnem. Mert.. Sok mindenért.

-Már megbocsátottam.

-Szóval.. mi történt veled? Mármint ez alatt az öt év alatt.

-Emlékszel, hogy egyetemre akartam menni?

 Nath bólintott. Rengeteget álmodoztunk a jövőről.

-Elkezdtem, de abbahagytam. Úgy éreztem az a fejvesztett rohanás, ami ott van nem nekem való. Én nem voltam olyan jó tanuló mint például te. Aztán vett fel Evan. Szóval sok minden nem történt.

-Haha. Jó tanuló. Én? Ugyan... -tette a fejét. Pedig mindketten tudtuk, hogy kiváló is lehetett volna, ha nem lettek volna gondjai.

-És veled mi történt?

-Hát.. öhm... sok minden. Nem mentem végül továbbtanulni, mert kiderült, hogy az apám rám hagyott egy céget. Amit akkor vehettem birtokba, mikor befejeztem a sulit. Legalábbis a végrendeletben ez állt. Sajnos a cég hamar tönkrement.

-Hogyhogy? -kérdeztem meglepetten.

-Őszintén, magam sem tudom, hogy történt. Valaki nagyot hibázott. És négy év alatt tönkrement. Majd Mac barátom, beajánlott Evanhez... -kissé elakadt a hangja. -Tényleg, te és Evan... most..

 Értettem, mit akar kérdezni és a szavába vágtam.

-Még nem mondtam igent.

-De hát hallottam. -vonta fel kissé idegesen a szemöldökét. Amire igazából nem tudtam mit reagáljak. Sejtettem, hogy zavarta. Nyilván miután úgy elrohant. Azonban még mindig nem tudom, mit érez most, vagy én mit érzek. Így, amit ezután mondtam, legalább igaz volt.

-Azt mondtam meggondolom. De... nem tudom. Fogalmam sincs mi lenne a helyes döntés.

Nath szemszöge:

 Ugrálni tudtam volna örömömben, de ezt nem mutathattam ki. Viszont így megint felcsillant egy apró reménysugár.

-Na és te meg Melanie?

-Melanie... ő két éve elhagyott. -gyűlöltem róla beszélni. Ő volt mindennek az oka.

-Oh, sajnálom. -sütötte le a szemét.

-Én nem. Jobb ez így. Igazából sosem illettünk össze. Ha nem találkozok vele... Másképp alakult volna az életem. De beszéljünk valami másról.

-Rendben. -hangja lágy volt. -Hiányoztál.

-Te is nekem. Örültem, hogy újra láthatlak.

Gwyn szemszöge:

 Elmosolyodtam. Újból boldog voltam. Úgy ültünk most egymással szembe mint régen. Csak a könyvtárban és nem egy kórházban. De ez most nem számított. Úgy éreztem visszakaptam valakit, aki nagyon közel állt hozzám. Akire szükségem volt.

-Na és? Még mindig rajzolsz? -jött a váratlan kérdés.

-Hát igazából csak mostanában kezdtem újra.. -sütöttem le a szemem.

-Tényleg? Megnézhetem? -nézett a táskámra.

-Nincsenek itt. -hazudtam. A füzet ott volt a táskámban. Az asztalon. Reméltem, hogy nem nézett bele, mert akkor most egy sánta kutya leszek.

-De papírod biztos van. - indult meg a táskám felé.

-Sajna mikor utánad rohantam, nem raktam be semmit a táskámba. -ó hogy csapna belém helyben egy villám. Nem szoktam hazudni, de úgy tűnik jól csináltam. Nath a táskájában kutakodni kezdett. Majd előszedett egy lapot és egy ceruzát majd felém nyújtotta.

-De mégis mit rajzoljak?

-Akármit.

-Így nem megy. Mondj valamit, nincs ötletem.

-Hmm... Leszek a modelled.

-Hogy? -értetlenkedtem

-Rajzolj le engem. -vigyorgott rám pimaszul.

 Ez a régi Nathaniel volt. Az én Nathanielem.