"Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy találkozzanak. Bárhol legyenek is. Bárhova menjenek is. Egy napon találkoznak."

/Claudie Gallay/

Nathaniel szemszöge:

 Egyszerre futott át rajtam a félelem és a boldogság. Nem hittem volna, hogy valaha újra látom. Semmit nem változott. De öt év alatt annyi minden történt. A világ más lett körülöttünk és...

-Nathaniel, jól vagy? -kérdezte tőlem Evan.

-Persze. -mondtam igyekezve, hogy ne remegjen a hangom. Kezet fogtam Gwynnel és a másik lánnyal is, akinek a neve nem jutott el a tudatomig meglepettségemben. Gwyn is meglepődött. De ez nem tartott sokáig. Arcára visszatért a mosoly, melyet akkor láttam először, ott, a hóban.

 Attól a pillanattól kezdve Gwyn és én a középiskolában elválaszthatatlanok lettünk. Mindig együtt voltunk. De lassan eltávolodtunk egymástól. Ő tőlem, én meg tőle.

-Wyny, segítenél Nathanielnek? A többieknek dolga van.

 Mögöttem a lányok az asztaloknál felsóhajtottak. Evan csak mosolygott. Egy barátom, segíteni akart nekem munkához jutni. Történetesen ismerte Evan-t. És beajánlott. De azt sosem hittem volna, hogy valaha is viszont látom Gwyn-t. És, hogy éppen itt.

-Gyere velem. -mondta Gwyn, de nem nézett rám. -Itt lesz az asztalod. A nyomtató ott van...

 Gwyn ide-oda mutogatott mit hol találok, de nem bírtam levenni róla a tekintetem. Ő pedig nem nézett rám. Aztán kibukott belőlem a kérdés.

-Haragszol rám?

 Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem belé ütköztem.

Gwyneth szemszöge:

 Abban a pillanatban eltört bennem valami. Meg akartam fordulni, hogy a fejéhez vágjam, mennyire megbántott, mennyit sírtam miatta és hogy mennyi időmbe tellett, mire a mosolyom álarccá változott. Hogy kerestem. Hogy nem engem választott. És mostanra minden megváltozott.

-Gwyn...

 Szembe is fordultam vele. Azóta alig változott valamit. Gesztenyebarna haját ugyanabba a stílusba fésülte mint anno. Hajához illő sötétbarna szeme ugyanolyan mély volt mint régen. Sokszor olyan érzésem volt, hogy valamit rejtegetnek azok a szemek. Elrejtik előlem a valódi Nathaniel Hussain-t. Az arca is kifejezéstelen volt, mint utoljára. És hiába. Hiába volt a nyelvem hegyén az a sok minden, amit a fejéhez akartam vágni nem ment. Nem tudtam megtenni. Képtelen voltam rá.

-Nem. De most már mindent elmondtam. Ha bármiben segítenem kell csak szólj.

-Na de...

-Wyny! Telefonon keresnek! -kiáltott utánam Tiny.

-Mennem kell! -mondtam majd visszarohantam az asztalomhoz és felkaptam a telefont.

 Egy valami viszont nagyon megváltozott Nathanielben. Mintha nem igazán érdekelte volna mi van körülötte. Nem kellett neki sokat magyaráznom. Ráérzett a dolgokra és gyorsan tanult. De aztán... magába zárkózott. Megint. Nem szólt feleslegesen hozzám, ahogy én se. Viszont Tiny kíváncsian figyelgetett minket. Majd ki is bukott belőle a kérdés.

-Mi van köztetek?

-Ezt hogy érted? -néztem rá értetlenül.

-Mintha izzana köztetek a levegő. -bökött a fejével Nathaniel felé.

-Nincs semmi köztünk.

-Jajj, ne csináld! Nem vagyok vak! Azóta téged les amióta belépett ide. És a többiekre ügyet sem vet. Evan tutira ezért vette fel, mert nem csorgatja a nyálát a csajokra. Szóval mi van köztetek?

-Barátok voltunk.

-Voltatok? Kezdem azt hinni ez több volt, mint amiről most te beszélsz.

-Csak barátok voltunk. És semmi több. -a csak szót kissé megnyomtam.

-De mi történt? -kíváncsiskodott tovább Destiny

-Hát.. Középiskolában találkoztam vele először. Aztán jó barátok lettünk. Rengeteget voltunk együtt.. aztán...

-Wyny! -kiáltott ki Evan az irodából.

-Igen?

-Be tudnál jönni egy kicsit?

 Bocsánatkérően néztem Destinyre.

-Menj csak. -mondta ő.

-Megyek! -mondtam, majd felkaptam a mappámat.

 Amint beléptem Evan irodájába és becsuktam magam mögött az ajtót kissé megnyugodva fújtam ki a levegőt, melyet eddig észre se vettem, hogy bent tartottam.

-Gond van? -kérdezte mosolyogva.

Ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig. Halvány borostyánszín szemei rám ragyogtak. Igazából mindenki oda volt érte az irodában. Főként nők voltak előnyben, de néha normális férfiakat is felvett a cégébe. Ám a fő véleménye az volt, hogyha férfi nő mellett dolgozik, tutira nem végzi el rendesen a munkáját. Most felállt majd egyenesen hozzám jött és átölelt.

-Este vacsoráznál velem?

Nem haboztam sokat a válasszal.

-Igen.

Viszont ha azt kérdezte volna szeretem-e őt abban már nem lettem volna ilyen határozottan biztos. De szerettem volna szeretni. Azt hiszem.

Na hali ismét!

Fenti kép: Nathaniel

Lenti: Evan

Csak, hogy tuti legyen :D

Puszii!!