"Vannak az életben pillanatok, melyekből csak egy emlék marad lelkünkben: az, hogy boldogok valánk."

/Eötvös József/

   Gwyneth szemszöge:

A nap fényesen sütött be az ablakomon, bár odakint a hűvös őszi időben a fák már küldözgették a földnek megsárgult leveleiket. Ez elnézve újra elmosolyodtam. Persze nekem is volt olyan, hogy nem mosolyogtam. De amikor volt miért, akkor állandóan. Emellett próbáltam együttérző lenni, és olykor még dühös is voltam. Ha valakit, vagy valamit azért bántottak, mert mondjuk más volt mint a többiek vagy unalomból, olyankor tudtam annyira dühös lenni, hogy aki ismert, jobban megijedett, mint aki nem. Hiszen általában nem volt jellemző rám. Ahogyan az sem, hogy szomorú legyek. Mások előtt sokszor palástoltam mosollyal a szomorúságomat is. És igyekeztem akkor sírni, mikor senki sem lát. Sokan úgy gondolják emiatt, hogy én mindig boldog vagyok. Igazából... boldog voltam...

Olyankor boldog voltam, amikor a múltamra gondoltam és a Nathaniellel való találkozásokra. Olyan emlékek voltak ezek, melyek a legtöbb esetben képesek voltak mosolygásra bírni. De egy ilyen őszi napon mint a mai, sokkal könnyebb volt boldognak lenni. Hiszen minden azért könyörgött, hogy mosolyt csaljon az arcomra. A fény, az utcazaj a motoszkáló mókusok a park fáin. A csiripelő madarak dala, mely, ahogy haladtam a város belseje felé haladva, lassan elhalt és egyre több másféle zaj vett körbe. A hatalmas épületek ablakain a fénysugarak egymást kergették. A legszebb mégis az volt, amikor egy ember visszamosolygott. Mintha minden nap ezernyi ajándékot kaptam volna. És ez volt az a dolog, melyet a legjobban szerettem. Mások arcára mosolyt csalni.

Az egyik zebrához érkeztem, majd az órámra pillantottam. 7:30. Egy idős vak férfi állt meg mellettem mosolyogva.

-Éppen időben, kisasszony.

-Jó reggelt Stephen! Hogy telt a tegnapi gitárest?

Stephent akkoriban ismertem meg, mikor először jöttem erre a munkahelyemre. Átkísértem a zebrán, pedig ő is tudta, mikor vált a lámpa, hisz az autók zajából érzékelte. Azután mindig felkaroltam és úgy sétáltunk át a zebrán. Emellett pontban 7:30-kor járt erre így én is igyekeztem pontosan ideérni. Szerettem vele beszélgetni és szívesen hallgattam, ahogyan mesélt a világról. Ő pedig rengeteget mesélt, legtöbbször a fiatalkoráról és a gitárjáról, mely egész életét elkísérte. Majd mikor elváltunk mindig azt mondta:

-Tudja kisasszony, egy napon biztosan talál valakit, akinek szüksége lesz az ön derűlátására.

-Talán igaza lesz Stpehen.

-És akkor mit fog tenni?

-Megnevettetem. -mondtam.

-Szóval még nem találta meg azt az embert.

-Ön szerint mit fogok tenni? Mondja el! -kértem, mert majdnem minden reggel ez volt a válasza, bármit mondtam is.

-Arra magának kell rájönnie. -fejezte be és elsétált.

Egy darabig még kíváncsian néztem utána. Majd továbbindultam. Megannyi hétköznapi csodával találkoztam. Gyermekek kacajával, édesanyák nevetésével, párokkal, akik kéz a kézben sétáltak, édes kiskutyákkal és doromboló cicákkal. Majd elérkeztem a munkahelyem épületének ajtajához. Az üvegen visszatükröződő önmagamra meredtem néhány pillanatig. A lány, aki visszamosolygott rám, mintha rejtegetett volna valamit a mosolya mögött. De ezt csak én tudhattam. Csak én és a tükörképem. Senki más.

Felsétáltam a lépcsőn, ahol az irodában a szokásos pörgés fogadott. Mindenki ide-oda ugrált rohangászott. Ki dobozokkal, ki papírokkal, mások pedig a kávéjukkal, vagy a mappahalmukkal egyensúlyozva. Gyorsan kikerülgettem az embereket és az asztalomhoz ültem. Az irodában nagy volt most a zsongás ás nem tudtam mire vélni az egészet így, hát barátnőm, Destiny felé fordultam.

-Tiny mi folyik itt? Mindenki úgy rohangászik, mint a mérgezett egér.

-Azt hallottam, hogy a főnök felvett egy hapsit az irodába a csajok pedig bezsongtak a hírtől.

-Akkor mindent értek- mosolyogtam.

-Jó reggelt! -hallottam meg Evan hangját a folyosó túlsó feléről.

-Jó reggelt Mr. Wright! -felelték kórusban a többiek.

Felugrottam a helyemről, Tiny követte a példámat. Majd meg is pillantottam Evant. Barna haját kissé bezselézte, szeme vidáman csillogott. Egyenesen hozzám jött és agy puszit adott az arcomra, míg Tiny csak mosolyogva biccentett.

-Lányok, szeretném nektek bemutatni Nathaniel Hussain-t. Nathaniel ők itt........

Egy pillanatra megdermedtem. Ő az. Itt áll velem szembe. Öt hosszú év után. Az idő megállt. Csak mi ketten. Ő és én.