"Akár egy jelentéktelen titok is végzetes félreértés alapjául szolgálhat, ha utóbb fény derül rá, nem pedig megvallják."

/Thomas Hardy/

Gwyn szemszöge:

 Amikor hazamentem majdnem két órát ültem a gardrób előtt, azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel. Ésfogalmam sem volt. Szerencsére a barátaimra, így Destinyre is mindig számíthatok. Sokan úgy gondolják, hogy az a gazdag, akinek vannak barátai. Hát akkor én mocskosul gazdag vagyok. Mások, meg úgy, hogy az embernek csak egy legjobb barátja lehet. Ez pedig a legnagyobb hazugság. Legjobb barátnak azt nevezzük, aki mindig mellettünk áll, aki akkor van ott amikor baj ér minket, és azt is, aki állandóan veszekszik velünk, vagy van olyan flegma, hogy kimondja mit csinálunk rosszul... stb. Általában ez nincs meg egy barátban. És mégis ott lehet az összesben. Én öt barátban találtam meg ezeket. Mind különbözünk, mégis jól kijövünk

 Nevetünk, ha az utcán megbámulnak minket, ahogy egymásba karolva próbálunk elférni hatan a járdán, cibáljuk egymást ide-oda, vagy épp hangosan veszekszünk valamin. És ezért szeretjük egymást.

 Így leltünk egymásra én, Destiny, Amy, Celya, Hazel és Harper (ikrek). Most az utóbbi három lány az ágyamon nyúlt végig, miután (és mi közbe) rengeteget beszélgettünk.

 Amy épp a sminkemmel foglalkozott, míg Destiny a gardróbot túrta fel.

-Mit szóltok ehhez. -mutatott fel egy full fekete és nagyon kivágott felsőt.

-Szivi, ezt akkor, ha azt akarja, hogy a szépfiú az ágyában kössön ki. -felelt flegmán Celya.

-Szerintem túl depresszív. -szálltam be én is.

-Annak nem mondanám. De te tudod. Ha egy temetésre felvennéd... -folytatta Celya.

-Oké, oké, ne is folytasd! -emeltem fel a kezem.

-Nincs képed Nath-ről? -kérdezte Hazel, lábat lógatva.

  Erre Celya szeme felcsillant. Még úgy is tudtam, hogy az én szemem csukva volt éppen.

-Van, de nem fotó.

-Hol!? -kiáltott fel kórusban a három lány az ágyamon, mire kuncogni kezdtem.

-A táskámban.

-Ne nevess, mert még a végén tusbajszot is kapsz. -szidott le Amy, de már ő is nevetett, mire a többiek is rákezdtek. És úgy pár percig abba se bírtuk hagyni. Élénk fantáziánk volt. Amikor megtalálták, Celya felsóhajtott.

-Evan helyesebb.

-Ízlések és pofonok, drágám. -mondta Harper. -Sztem Nath cukibb.

-Nah én meg kész vagyok. -mondta Amy.

-Enyém a frizura. -ugrott mellém Tiny.

-Akkor én keresem tovább a tökéletes ruhát. -vetette magát be a gardróbba Celya. Két perc múlva egy fekete fehér estélyivel tért vissza.

-Ez az! -kiáltottak fel mind, épp amikor Tiny a hajamat tűzte oldalra és jól megrántotta néhány tincsemet.

-Aucs!

-Ha még egyszer a frászt hozzátok rám, Gwynynek nem marad haja!

-Szerintem így se maradt. -mondtam még mindig a fejemet fogva.

 Mikor elém lóbálták a ruhát megráztam a fejem.

-Ez túl... alkalmi.

-Jajj ne legyél már ilyen!

 Sajna egyedül voltam ötükkel szembe, így hát nem is sokáig ellenkeztem. Majd amint a tükörbe néztem a szám is tátva maradt.

-Csajok! Fantasztikusak vagytok! -mondtam és mindannyiukat magamhoz öleltem.

 Kicsivel később...

-Szia... -mért végig kissé meglepetten Evan. Nem szokásom túl sokszor kicsípni magam.

-Szia. -feleltem mosolyogva.

-Te...

-Igen?

-.. gyönyörű vagy.

-Köszönöm.. -mondtam kissé zavartan, miközben felsegítette rám a kabátom.

 Ezzel beszálltunk a kocsiba és egyenesen az étteremhez hajtottunk, ahol már várakoztak a vendégek. Kissé úgy éreztem magam, mintha valami filmbemutatóra mennék. A csajok még összedobták Tiny sminkjét és frizuráját, majd hazamentek. Tudtam, többször össze kéne hoznunk ilyen találkát. És eldöntöttem, gyakrabban lesz ilyen.Kb tíz perccel azután, hogy odaértünk Tiny is betoppant.

-Nem úgy volt, hogy céges buli lesz? Ez inkább úgy néz ki mint egy vacsoraest.

-Hát inkább ahhoz is öltöztem.

 Tényleg rengeteg asztal vett minket körbe, de azért volt egy kis táncparkett is, illetve komolyzene szólt a hangfalakból. És tegyük hozzá rengetegen voltak. De azért a legtöbben az asztaloknál. Jó, a fiatalabbak nyilván inkább a táncparketten """ropták""", míg az idősebbek ücsörögtek és társalogtak.

-Te ismersz egyáltalán valakit?

-Hát... egy-kettőt. -nyögtem ki. Igazából, nem igazán. Csak a közeli munkatársaimat. De nyilván Destiny sem rájuk gondolt.

 Eleinte Evannel sétálgattam ide-oda, de igazán senki sem érdeklődött felőlem, így elnézést kértem a pártól, akivel partnerem épp bájcsevejt folytatott és tőle is, majd Destinyt keresve a tekintetemmel a táncparkett szélére sétáltam, ahol meg is találtam őt, de éppen nem volt zargatható állapotban. Szóval fogtam egy italt és addig kortyolgattam, amíg egy gesztenyebarna szempár, be nem furakodott a gondolataimba és a látóterembe.

-Nath, de jó, hogy itt vagy! -kissé megkönnyebbültem és ezt ő is észrevehette. Mivel azzal a csibészes mosolyával állt elő.

-Lélegzetelállítóan szép vagy... -mondta, majd megfogta a kezem. És csókot nyomott rá. Én meg éreztem, ahogy pír szökik az arcomra.

-Köszönöm..

-Szabad egy táncra? -kérdezte.

-Természetesen. -feleltem mosolyogva.

 Azt hiszem, akkor szűntek meg körülöttem a többiek. Éreztem, ahogy egyik keze a derekamra csúszik, a másikkal pedig megfogja a kezem. Majd megszólalt a Time of my Life keringő zene, ami az egyik kedvencem. És nem volt ott többé se Evan, se öreg diskurálgató öregemberek, se táncoló párok se senki. Csak én, Nath és a zene.

 De sajnos ez a pillanat sem tartott örökké. Épp miután Nathaniel összefűzte az ujjait az enyéimmel, megcsörrent a mobilja.

-Ne haragudj.. -mormolta Nath és elengedett. -Ahj.., ezt fel kell vennem.. -mondta és ezzel már ott sem volt. Gondoltam leülök egy kicsit, ám ekkor Evan állt elém.

-Nem láttad Destinyt? -kérdezte.

-Nem. Miért?

-Mert egy cégigazgató ismeri őt régről és szeretne vele beszélni.

-Megkeresem. -mondtam és el is indultam.

 Ám Destiny eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Keresgéltem egy darabig odabent, de nem volt ott, úgyhogy kimentem. Ott hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Nath ott állt még mindig a telefonnal a kezében.

-Akkor majd ha hazaérek..., jó beszélek vele.

 Ha hazaér? De kihez megy?  Lehet, hogy hazudott Melanieról? - a szívem azt súgta, most hülyeséget csinálok. És nem is teszem helyesen, amit teszek. Már épp sarkon fordultam volna, amikor...

-Sziaa drágám! Ühüm.. értem... ne haragudj.. Nemsoká otthon leszek... Jó rendben akkor azonnal indulok... Igen. Én is szeretlek, gyönyörűm.

 Nem! Ez nem történhet meg még egyszer. Alig bírtam visszafojtani a könnyeim. Azt hittem Nathaniel megváltozott. Hogy nem az a kicsapongó életet élő fiú, aki akkor volt. Vagy azelőtt. Úgy tűnik tévedtem. A szívembe mintha kést szúrtak volna. Visszasiettem az épületbe és bezárkóztam a mosdóba. Majd utat engedtem a könnyeimnek is....

Hali!

Nektek mennyire lett ez csalódás?

Kíváncsi vagyok^^

Pusz