"Ez a kettősség is szerelem: fáj, hogy fáradt vagyok, és örülsz, hogy miattad nem pihenek. És én is így vagyok, talán csak nagyobb méretekben: fáj, hogy vagy, hogy nélküled gondolkozni is boldogtalan, és örülök, hogy véled boldog lehetek. Fáj, hogy muszáj szeretnem téged, ha akarom, ha nem, és örülök, hogy téged szerethetlek."

/Vágó Márta/

Gwyn szemszöge:

  Amikor megmutattam a rajzot Nathnek ő tovább mosolygott.

-Azt hittem ez a fajta tudás az idővel elmúlik.

-Hát... úgy tűnik mégse. -mondtam, majd ásítottam egyet. Nagyon fáradt voltam és ezt Ő is észrevette.

-Jobb lenne, ha pihennél. -mondta és felállt.

-Elmész? -kérdeztem csalódottan.

-Maradjak?

-Maradj. Kérlek...

-Hát rendben. -mondta és visszaült a székre.

 Ahogy lehunytam a szemem magával ragadt az álom.

Nath szemszöge:

 Nem tudom meddig ültem és néztem őt. De úgy éreztem minél tovább nézem annál jobban rabul ejt. Szememet végigfuttattam még kissé sápadt arcán. Egészen az ajkáig, de muszáj volt elfordítanom a tekintetem, mielőtt valami őrültséget teszek. Fejemet az ágyra hajtottam és igyekeztem nem gondolkozni azon, hogy most mi lesz. Lassan engem is elnyelhetett az álom, mert mikor újra kinyitottam a szemem már reggel volt.

Gwyn szemszöge:

 Reggel arra ébredtem, hogy valaki a kezemet cirógatja. Majd kinyitottam a szemem. De velem szemben nem Nathaniel ült, hanem Evan. Kissé csalódtam. Reméltem, hogy itt lesz akkor is, ha felébredek.

-Jó reggelt, szépségem.

-Jó reggelt. -mosolyogtam rá.

-Jobban vagy? Annyira aggódtam miattad. De ezek az idióták nem tudták áttenni a megbeszélést. -tényleg dühös volt.

-Semmi gond. -mondtam egyszerűen. Ekkor anya és apa lépett be.

-Kislányom! Jobban vagy?

-Igen. -feleltem tömören. Megint ugyanazt az ürességet éreztem. Mintha elvettek volna tőlem valamit. Majd az orvos is belépett.

-Gwyneth Wyberg....

 Majd végighallgattam egy majdnem fél órás kiselőadást a dokitól, arról, hogy mik a kiszáradás tünetei, hogy igyak többet... stb. De a végén legalább elmondta a lényeget.

-Még néhány óra és hazamehet.

-Köszönöm. -mondtam, de igazából azt sem tudom mit köszöntem meg. Az eszem teljesen máshol járt.

 Néhány óra múlva viszont már a folyosón sétáltam, kéz a kézben Evannal. Örültem, hogy kiengedtek, mert holnap céges buli volt.

-Biztos jól vagy? -kérdezte Evan.

-Igen. Miért?

-Mert mintha máshol járnál.

-Nem, csak... nem is tudom...

Evan mélyet sóhajtott.

-Azt hiszem most hazasétálok. Kicsit szükségem van a levegőre és egyedüllétre is. -szólaltam meg végül.

-Ahogy gondolod. -fordult velem szembe. -Biztos rendben leszel?

 Bólintottam. Majd egy gyors puszit nyomtam az arcára. Úgy éreztem Evannel az utunk kétfelé ágazott. Most már tényleg. És ez valahol fájt. Nagyon. De az a szűnni nem akaró fájdalom még jobban, melyet az üresség miatt éreztem.

Másnap...

 Reggel korábban keltem és egy közeli kávézóba mentem. Épp a kezembe vettem egy újságot, mikor egy ismerős hang rám köszönt.

-Jó reggelt, Gwyn!

-Nathaniel! Jó reggelt! -mosolyogtam rá.

-Leülhetek?

-Persze. -feleltem és ő leült velem szembe.

-Van benne valami érdekes?

-Nincs. Csak átlapozgatom majd megyek a dolgomra. Gyakran jössz ide?

-Most először. Te?

-Néha. De jó hallani, hogy valaki újra Gwynnek szólít.

-Mert? A többiek nem így becéznek?

-Az irodában nem. Valamilyen oknál fogva Ruby utál engem és az elején azt terjesztette, hogy Wynynek szeretem, ha hívnak. -köztudott, hogy gyűlölöm, ha bárki így hív.

-Miért nem mondtad, hogy nem szereted?

-Mi értelme lett volna?

-Evan nem hívna biztos így.

 Most megfogott.

-Talán. Amúgy hova tűntél tegnap?

-Haza kellett mennem és már megérkeztek a többiek is. Így ott mertelek hagyni.

-Önnek mit hozhatok? -villantott egy bájos mosolyt Nath felé a pincérlány, aki épp a kávémat tette le elém.

-Egy hosszút kérek, sok cukorral. -vetette oda Nath, de a pincérlány nem vette fel.

-Látom még mindig szurkapiszka vagy.

-Most komolyan? Még mindig ezzel szekálsz?

-Igen, mert olyan a modorod.

-Csak akkor, ha valaki a kelleténél jobban teszi a fejét.

-Te is szoktad.

-Bocs. -vigyorodott el Nathaniel.

-Ahj. Nem sajnálod. És sose javulsz meg.

-Mint mondtam te sem sokat változtál, hát én se.

-Én úgy emlékszem azt mondtad megváltoztam. -szálltam vitába vele és kortyoltam egyet a kávéból. Ekkor jött vissza a pincérlány.

-Köszönöm. -mosolygott rá a lányra, aki zavarba jött. Én csak a szememet forgattam.

-Most meg mi van?

-Dinka. -mondtam és homlokon pöcköltem, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

-Ez is hiányzott.

-Mi?

-Hát a nevetésed.

-A tied is. Este jössz a buliba?

-Még nem tudom.

 Kicsivel később a zebra felé vettük az irányt. Stephen már várt.

-Jó reggelt Stephen! -köszönt hirtelen Nathaniel.

-Ácsi! Ti ismeritek egymást? -néztem, hol egyikre, hol másikra.

-Igen, akkor találkoztunk, amikor a kisasszony szabadságot vett ki. -válaszolt Stephen.

-Segíteni akartam, de nem hagyta. -nevetett Nath és Stephen is mosolygott.

-Ejnye, Stephen. -mosolyodtam el én is.

 A nap további része elég vidáman telt. És már azon gondolkoztam, hogyan is beszéljek Evannel...