Rebekah teljesen megzavarodva sétált ki a meccsről. A többiek nem érkeztek meg, ő meg nem értette, hogy mi történhetett. Biztosan ez volt az a nap, amikor elő kellett volna adniuk a koreográfiát és biztosan ebben az épületben. Erre sehol senki ! Már dühösen trappolt kifelé amikor a popcorn-üdítő és mindenféle csoki árús utána szólt.

- Hé, te kislány ! - intett felé a karjával is, mire Bekah pördült egyet és a pulthoz sétált. Csodálkozó szempárral találta szembe magát. - Te mégis hogy kerülsz ide? Hogy menekültél meg ? - a lány értetlenül rázta meg a fejét és a táskája pántját erősebben szorította. Ez a nap valamiért egyre furcsábbnak ígérkezik .. - gondolta magában, de a férfi a falra felszerelt kis tévére mutatott a pult felett.

- Az Arkham elmegyógyintézetből frissen megszökött négy rab ma délelőtt megtámadta a helyi gimnázium pom-pomcsapatának buszát. Fel akarták gyújtani, de a rendőrség szerencsére épp időben érkezett és James Gordon felügyelő vezetésével kiszabadították a túszul ejtett lányokat. Az egyik rab a helyszínen életét vesztette. - tudósított a riporternő izgatottan, s ezzel egyidőben a lány telefonja is zenélni kezdett.

- Kislányom, jól vagy? - hallotta édesanyja aggódó hangját. - Már többször próbáltalak elérni.. halálra aggódtam magam miattad.. - zokogott fel, Bekahnak meg átfutott az agyán, hogy mióta is húzzák már az új mobil vásárlását. Annyira ragaszkodott ehhez a régi készülékhez, mert neki elég az sms küldés vagy pár hívás indítása, amikor szükséges. Túl sokat nem szokott rajta lógni. De most már nagyon úgy tűnt, hogy ezekben sem számíthat rá.

- Jól vagyok anya.. elaludtam és.. nem voltam a buszon. - próbálta magyarázni a helyzetet.

- Jaj szívem.. csodás gyerek vagy.. - szakadt ki egy sírós nevetés az anyjából, ami melegséggel töltötte el a lány szívét.

- Ki gondolta volna, hogy egyszer ezért fogsz megdícsérni, mert hétalvó vagyok.. - ingatta a fejét Bekah, miközben kisétált az épületből. Az édesanyja még javasolta, hogy inkább menjen haza, fellépés úgysem lesz, iskolába ma nem kell mennie és a lányokat is hazavitték a rendőrök biztosan. Utóbbiban már nem volt olyan biztos, de édesanyja egyik fontos mottója az volt, hogy : higgy a legjobbakban és az teljesülni fog. Bekah sajnos tőle örökölte az álmodozó hajlamát, a rideg valóság csak néha zökkentette ki belőle. Mint például most is.

Útban hazafelé már az smseire is megérkeztek a válaszok a többiektől. Kihallgatták őket, mind meg voltak rémülve. Bekah jobbnak látta, ha előbb mégis Dorist látogatja meg és csak utána megy haza. A barátnője amúgy is pár utcányira lakott tőle. Doris kisírt szemekkel fogadta őt és azonnal a nyakába borult. A szobájában a rózsaszín, süppedős szőnyegre ledobta a táskáját majd mindketten leültek a lány ágyára. Doris még mindig a történtek hatása alatt volt. Elmondta, hogy állították meg őket a bűnözők, hogy láncolták le őket az ülésekhez, majd a fiatalabb, vörös hajú fiú egy kisebb szónoklatot tartott nekik, közben folyamatosan ördögien vigyorgott rájuk. Majd lelocsolták őket benzinnel és készültek felgyújtani a buszt.. Mindenki sírt, ordított, de semmi sem hatotta meg őket. Bekah beleborzongott ahogy barátnőjét hallgatta és inkább közelebb húzódott hozzá, hogy felkarjuk egymáshoz érjen. Mintha így nagyobb biztonságban lennének, de legalább mindkettőjüket megnyugtatta.

- Mindenkit egyenként kihallgattak, mert minden kis apróság számít tudod...de mégis mit mondhattam volna nekik? Nem képesek ilyen veszélyes, őrült embereket a rácsok mögött tartani? - fakadt ki Doris és megint a könnyeivel küszködött. - Apu értem jött, ő hozott el.. holnap oda tuti nem megyek vissza.. - húzta fel a lábait magához és átkarolta őket. Bekah csak megértően bólintott rá.

- Majd délután átjövök és elhozom neked a jegyzeteket. - szólt nyugtatóan, mire Doris váratlanul rákapta a tekintetét.

- Majdnem elfelejtettem neked mondani.. az a szemét Audrey Miller beköpött téged. - a lány ajkai elnyíltak, gyomra megremegett.

- Ezt.. ezt hogy érted? Hisz ott se voltam !

- Pont emiatt! Amikor kérdezték, hogy mind itt vagyunk -e, akkor benyögte, hogy te hiányzol és mi van, ha közöd van az egészhez?

- Nekem? Mégis hogy? Ugye ez csak egy rossz vicc ?!

- Nem baba.. Elhintette Gordon felügyelőnek, hogy mostanában sokszor késve érkezel iskolába és ma is hiába próbáltunk elérni többször is telefonon, nem vetted fel..

- Az a szemét ribanc.. - temette kezeibe az arcát és ujjai közül pislogott barátnőjére. - És akkor most mit tegyek?

- Szívem.. tudjuk, hogy semmi közöd hozzá, csak Audreynak jár a pofája feleslegesen. Mérges volt rád már reggel is, hogy miattad nem sikerül a fellépés..

- Jaj Doris.. annyira sajnálom. - vetett a barátnője felé egy kérlelő pillantást, aki szorosan megölelte.

- Nincs mit. - majd kicsit távolabb tartotta magától,de még átkarolta a vállát. - De holnap be kell menned a rendőrörsre, hogy tisztázd ezt az egészet. - Bekah erre kifújta magából a felgyülemlett levegőt. - De nem lesz semmi gond. Ha már meglátnak úgyis látni fogják, hogy csak ütődött vagy.. - majd Doris könyökével meglökte a barátnőjét, mire mindketten felnevettek.

Bekah egész este csak forgolódott az ágyában. Máskor szinte azonnal zuhant az álmok világába, de most nem ment neki. Csak a történteken tudott agyalni. Szerencséje volt, hogy nem került fel arra a buszra és a lányoknak is szerencséje volt, hogy végül kiért a rendőrség és nem lett ebből nagyobb baj. Ha a többiek meghaltak volna.. ha Doris meghalt volna.. De jobb ebbe nem is gondolni. Holnap majd szépen elmondja, hogy mi történt.. aztán meglátogatja Audrey Millert és kiüti a hófehér fogait.

Másnap az órák délután 14 óráig tartottak. Az egész szurkolói csapat hiányzott az osztályból, aki mégis reggel bejött azokat az osztályfőnök küldte haza. A történtek után jobb volt ez így. Bekahra ügyet sem vetettek, bár eddig se volt túl népszerű. Szépen meglapult a padjában és csöndben végigülte az órákat. Folyamatosan azon kattogott az agya, hogy majd mit mondjon a nyomozónak.. ami nem tűnik majd félreérthetőnek. Délután még maradhatott volna a menzán, de egy falatot sem tudott volna lenyelni, jobb volt ezen mielőbb túlesni. Talán elég lesz, ha önmagát adja. Édesanyja meg tegnap Doris is ezt tanácsolta is. Lépjen be azzal a kis megszeppent fejével és mondja el az igazságot. Az egyszerű volt és banális. Elaludt majd buszra szállt és a rendőrautók szirénáira ügyet sem vetve egy másik utcán szaladt végig, hogy elérje a meccset.. Hogy közben az utca másik végén a többiek a buszban hüppögtek..?! Bekah a sors kegyeltje volt.

Az eget komor felhők lepték el, az eső egész nap szitált szakadatlanul. A lány magára kanyarította gyorsan a sötétkék esőköpenyét majd a kapucnit a fejébe húzva kilépett az iskolából. Már csodás mondatokat kreált a fejében a vallomására vonatkozóan, amikor a rendőrség épületébe belépett. Kigombolta magán az esőkabátot majd levette és egy galancsinba gyúrta a kezei között. Egy csomó íróasztal sorakozott egymás mellett és a terem végén két lépcsősor futott végig felfelé a kapitány irodájához. James Gordon nyomozót kellett keresnie, de persze nem figyelte a hiradóban túlzottan. Fiatal volt, világos hajú.. talán ennyi derengett Bekah fejében a férfit illetően. Óvatosan belépett az ajtón és próbálta megszólítani a futkosó rendőröket. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenkinek épp valami fontos elintéznivalója akadt. Vagy Bekah nem volt túl határozott fellépésű lány.

- Elnézést, Gordon nyomozót keresném. - állt meg egy íróasztal felett görnyedő férfi mellett. Komoran felpillantott rá majd a terem vége felé bökött.

- Lépcsőn fel, az egyik asztalnál ül. - s vissza is fordult a papírjaihoz. Bekah lassan beszívta a levegőt, próbálta az összes energiáját összegyűjteni. Táskája pántját húzkodta a vállán, ahogy lassan oldalt masírozott előre az embereket kerülgetve. Aztán egy váratlan robbanás rázta meg az épületet, majd lövöldözés hangjai következtek. Morajlás, ordítás s Bekah máris a földön elterülve találta magát. Szerencsésen elvágódott a kövön majd bekúszott a homályba, az egyik tartó oszlop takarásába. Akármi is volt ez, jobb ha nem látják meg. Dobhártyája szinte beszakadt, mindenféle hangot sokkal tompábban hallott, mint máskor. Törmelékek, felborult íróasztalok, emberi testek mindenhol. Csak pár fegyveres ember állt még az ajtóknál, de ők is mereven figyeltek előre. Bekah próbált elhasalni a földön és halottnak tettetni magát, olyan halkan vette a levegőt ahogy csak tudta. Hátában szúró fájdalmat érzett, de legyűrte a késztetést, hogy sírjon miatta. Ha észreveszik, hogy él, biztosan lelövik őt is, ugyanúgy mint a többieket. Egy fiatal rendőr állt meg a parancsnok előtt, majd lassan lekerült róla a kalap és a kabát is. Bekah nem látott többet belőle, csak a hangját és a ruhadarab suhogó hangját ahogy a földre esnek. Majd a parancsnokkal hosszan beszélgetni kezdtek, de érezhető volt, hogy ez már a vég előtti kis csevely köztük. Egy újabb lövés dördült. A fiú továbbra is beszélt, a parancsnok asszony indulatos, makacs hangon válaszolt neki.. a fiú nevetni kezdett.. és csak nevetett.. vígan, hangosan. Nevetése betöltötte a termet.

Bekah egész testében megborzongott, félt, hogy mi fog következni. Még mindig félt, hogy rátalálnak, egészen addig amíg az egyik őr meg nem mozdult az ajtóban, majd a többiek is követték. Újabb füstgránát repült a magasba, végiggördült az asztalok romjain és a holttesteken át majd felrobbant. A fiú kacagása elhalt.

Bekah lassan felemelte a fejét és próbált levegőt venni, de tüdejét csak azzal a poros levegővel tudta teleszívni. Köhögni kezdett, újra levegőt vett, majd újra köhögni kezdett. Kabátját a szájához emelte és próbálta tompítani a tüdejéből feltörő fullasztó érzést, feje elvörösödött tőle. Amikor oldalra pillantott a bejárat irányába egy mozgó testre lett figyelmes. Próbált nem figyelni a karjába nyílalló fájdalomra és négykézlábra támaszkodott majd mászni kezdett a test felé. Úgy érezte, hogy torka kiszáradt és mintha a hátát egy nehéz kőtömb nyomná, de folytatta a csúszást előre. Talán nem ő az egyedüli, aki túlélte ezt az akciót. Észre sem vette, hogy szemeiből patakokban folynak a könnyek s halvány csíkokat képeznek a poros orcáján. Jelenleg nem számított neki semmi más, csakhogy a mozgó test mellé érjen. Egy rendőr volt az, fájdalmasan nyögdécselt a hasán elterülve. Bekah próbált mellette valamelyest felülni, hogy aztán kezeivel oldalra fordítsa a testet.

- Semmi gond.. itt vagyok.. - suttogta neki nyugtatólag. Csak ennyi telt tőle. Nem volt szakképzett ápoló, nem értett a sebekhez, azt sem tudta, hogy kell sebesült embereket nyugtatgatni. Így csak azt mondogatta neki, ami a szívéből jött. Amit akárkinek mondana. Akár kicsinek, akár idősnek, akár egy bekötözött lábú tengerimalacnak. És az előtte fekvő férfiban valóban volt egy kis hasonlatosság a kis állattal. Haja színe megkapóan vörös volt.

2018-04-21