Reggel hamar felrángattam Pierre-t, hogy mindenképpen vigyen ki a pályához és hadd nézhessem végig a legfiatalabb Leclerc első futamát a hétvégén. Egy piros blúzt vettem fel, amelynek a háta kivágott, nadrágnak pedig egy kék farmert választottam. A hajamba egy kék-piros kendőt kötöttem és így indultunk meg a korai órában.

– Az az egyetlen előnye ennek az egésznek, hogy ma nem késel el – szállok be mellé az autóba és vigyorogva ránézek.

– Simán aludhatnék még.

– Egyrészt, nem igazán, mert a boxkiállásokat fogjátok gyakorolni. Másrészt pedig nem érdekel. Az első futamán nem lehettem ott, amikor bemutatkozott, de most nem leszek rossz ember, és támogatni fogom – mondom neki eltökélten és amíg a pályához érünk csak zenéket hallgatunk a rádióban. A verseny helyszínére érve egyszerre szállunk ki az autóból és én megvárom, hogy összeszedje a cuccait és vele szemben megállok. – Majd valahogy megpróbálom kompenzálni, hogy ilyen korán felkeltél. – A hajával babrálok míg ő a csípőmet fogva az arcomat kémleli.

– Lehet tudok pár olyan tevékenységet, amivel kompenzálhatsz – széles mosolyt varázsol az arcára és a napszemüvegét a feje tetejére tolja.

– Gondolom alternatív stratégiák nélkül mindössze egy – röhögöm el magam, majd a szája elé teszi a mutatóujját és a nyakamba puszil.

A héten már sokadjára megyünk végig a csapatok hordozható mobilgarázsai előtt, és úgy, mint eddig minden nap először a csapat felé sétálunk. Először a boxutcához megyünk, hogy párszor elgyakorolják a szerelők a kerékcserét és nem sokkal később ismét a saját szobájában kötünk ki. Egy ideig beszélgetünk, de Pierre még egy kicsit lepihen én pedig a telefonomon próbálom elérni Arthurt, hogy hol tudok vele találkozni.

Arthur
Gyere a boxokhoz, már készülődünk

Piers fejére egy puszit nyomok és elindulok a Prema csapata felé, ahol a pilóták már mindannyian felöltözve várták a kezdést.

– Itt vagyok, bocsánat – lihegve állok meg a fiú előtt és a térdemre támaszkodva gyorsan veszem a levegőt. Ideje lenne mindent öt perccel előbb elkezdeni az ideálisnál, hogy bármire is időben odaérjek.

– Megvagy? – kérdezi, majd a kezemet az övébe helyezve segít felállni.

– Igen, azt hiszem. Most, hogy itt vagyok, hidd el, neked lesz a legjobb szurkolótáborod. –Még mindig hevesen veszem a levegőt de szélesen rámosolygok és átölelem.

– Van már egy tagja, csatlakozhatsz ha gondolod – mutat a barna fiúra és arrébb lépve azt várja, hogy elinduljak felé. Nemlegesen rázom a fejemet és Arthur keze felé kapok, hogy utolérjem. – Fifi, rossz irány – fordít meg és a bátyja felé tol. Próbálok ellenkezni, de hihetetlenül erős így inkább nem is próbálok ellenállni csak a monacói mellett sétálok a fiúhoz. – Tehát, Félicité, ő itt a bátyám, Charles. Charles, ő itt Félicité – mutat be minket egymásnak, én az alsó ajkamat harapdálva nézek rá ő pedig kacérul felém vigyorog és kezet rázunk. – Nem érdekel mi miatt van köztetek továbbra is ekkora cicaharc, de most ne az legyen a lényeg. Az utolsó helyről kezdek, szükségem van arra, hogy velem legyetek. Szóval most húsz körig fejezzétek be, és legyetek olyan barátok, akik bíztatják a másikat. Történetesen engem – magára mutat és kettőnk között tartja a tekintetét.

– Igazad van, bocsánat – borzolja össze a haját a bátyja én pedig végig simítok a karján.

– Szar arcok voltunk, de most hidd el csak rajtad van a szemünk!

– Én is így gondoltam – nyugtázza magában és a csapathoz megy, hogy felvegye a sisakját. Pár percen belül rajtolnak, mi pedig Charlessal a Premának kialakított garázshoz megyünk.

– Bocsánat a tegnapiért – karba tett kézzel bámulja az élő felvételeket és rám sem néz. Idegesen dobol az alkarján a tekintetét pedig le sem szakítja a monitorokról.

– Igazad volt, és megértem teljes mértékben miért úgy gondolod a dolgokat, ahogy. De most szerintem ez nem lényeg, Arthur miatt vagyunk itt és rohadt fontos neki a bíztatásunk – szünetet tartok, mert éppen egy kamerát nyomnak Charles arcába, amiatt tökéletesen kivehető lenne, hogy mit mondok neki. – Ezt pedig máskor átbeszéljük nyugodt körülmények között – pillantok felé és vissza is kapom a szemem a kijelzőre, mert a piros lámpák kialszanak és elindul a mezőny. Charles keze után kapok a másik, szabad kezemet pedig a szám elé kapva nézem az öccse elindulását. Egész jól elkapva a rajtot megindul és szépen lassan az élő közvetítésben is megjelenik a neve a tabellán. A fiú egyre jobban jön fel, már majdnem pontszerző helyre is kerül, de épphogy lecsúszik közülük és tizenkettedikként ér célba.

– Elbasztam. – Mérgesen jön felénk és a kesztyűit Charles kezébe nyomja.

– Na ide figyelj! – állok vele szembe és a mellkasának nyomom a tenyerem. Ezzel arra késztetem, hogy megálljon és mellettünk a testvére is érdeklődve nézi mit is csinálok éppen. A sisakja még mindig rajta van, de a rostélyt felhajtva a szemébe nézek. – Tizennyolc helyet javítottál. Nem egyet, nem kettőt, hanem tizennyolcat. Baromi ügyes voltál, mi tagadás. Mostantól csak előre nézz és jönnek szépen az eredmények – mind a két karjára ráteszem a kezemet és lábujjhegyen elérem, hogy egymagasak legyünk. – Végignéztük a legtöbb versenyed, te pedig mindegyiken csodásan mész egészen pici korod óta. Ott van a véredben és mi mindannyian nagyon büszkék vagyunk arra, amit idáig az asztalra tettél – átkarolom a fiút ő pedig hosszasan a kezei közt tart. Lassan lazít a tartásán és elenged.

– Meg amúgy is, így tiéd a pole – csapja háton Charles az öccsét, aki éppen a sisakot hámozza le magáról.

– Úristen, ezt teljesen elfelejtettem – csap a homlokára majd nevetve nézzük, ahogyan extázisba kerül az előkelő pozíció hallatán.

– Akkora hülye vagy – mosolyogva felnézek rá.

– Köszönöm, Fifi – fogja a hüvelykujja és a négy összeszorított ujja közé az arcom és puszit ad a homlokomra. Charlessal csak lepacsiznak, és így megyünk be hárman a pihenője felé, ahol Arthur egy kicsit szusszan.

– És így mik a mostani célok? – nézek végig a Ferrari pilótájának szobájában, ami teljesen máshogy néz ki amióta utoljára bent jártam. Éppen a szoba másik végében lévő felszereléseket nézem át, az overállt és a rajta lévő szponzorokat, majd a sisakot. Arthur felé fordulok, még mielőtt nagyon feltűnővé válna, hogy hogyan vizslatom végig a helységet.

– Nyilván jó lenne nyerni, de egy dobogóval is megelégszem. – A fiú az összecsukható ágyon dől hanyatt és a kezeit összekulcsolva a homlokára helyezi őket. – Még egy tíz perc és szerintem mennem kell, Enzo már biztos keres.

– Itt van Lorenzo is? – A testvérek között kapkodom a tekintetem és mind ketten úgy néznek rám, mintha a világ legbugyutább kérdését tettem volna fel.

– Természetes, hogy eljött, végig fogja nézni, ahogyan végig alázzák az öccsei a mezőnyt – feleli az idősebbik testvér.

– Az aztán igen, milyen szerény vagy – nevetem el magam és közelebb megyek hozzájuk.

– Készítenél rólunk egy képet? – kérdezi Charles és felém nyomja a telefonját, amin már előhívta a kamerát. Lassan felkászálódik a földről és Arthur vállát átölelve pózt áll a képhez. Pár fotót készítek a két fiúról majd pedig én megyek oda hozzájuk az én telefonommal. Szelfi módba állítom, s úgy helyezem el a kezeim között a készüléket, hogy mind a két Leclerc látszódjon. Én csukott szemmel kinyújtom a nyelvem, Arthur hasonlóan tesz, szinte majdnem megnyalja az arcom, Charles pedig széles mosollyal a fejünk felett feltartja a hüvelyujját.

– Szerintem ez lett életünk képe – nézzük mindhárman a telefonom képernyőjét. A megosztásra nyomva az Instagram-ikonra nyomok és "mes personnes préférées" [kedvenc embereim] aláírással kiposztolom a két fiút megjelölve a fotón.

Mind a ketten kiteszik a történetükbe a posztot és együtt indulunk kifelé, hogy Arthur átbeszélje a teljesítményét a csapattal, utána pedig mindenképp el kell mennie a konferenciára. Így egy kicsit sietve megyünk a pitwallnál ülő mérnökökhöz, akik pár adatot beszélnek át Arthurral, aki ezek után egyből szalad is tovább. Én abban reménykedem, hogy majd találkozok a bátyjukkal, de sajnos sehol nem találtam a legidősebb fivért így csak elköszönök a pirosba öltözött fiútól, s Pierre pihenője felé megyek. Piers továbbra is alszik, így csak a gépét az ölembe téve leülök a földre. Tegnap egész este, már amikor nem éppen Charles járt a fejemben azon izgultam, hogy vajon mikor válaszolnak az üzenetemre, amit tegnap küldtem a volt munkáltatómnak. Villámgyorsan hívtam be a fiókomat és görgettem át az e-mail-eket, amelyek közül egyből kiszúrtam az értesítőt. Ismét a csatornánál dolgozok, ráadásul a régi pozíciómban. Legszívesebben felsikítottam volna, de hagytam Pierre-t aludni, így csak hitetlenkedve olvastam újra és újra az üzenetet.

A lapnál az egyetemi tanulmányom után kezdtem el dolgozni, ami nem volt valami nagy hangvételű állás. Mármint, 2019 nyarán kezdtem el nálunk dolgozni, majd pedig az következő év elején jöttem össze Pierre-rel, ami pedig maga után sodorta a sok drámát és így ott kellett hagynom az állásom. Bárhová mentem, mindenki lenéző pillantásokkal áldott meg, néhányan pedig még a hűségről is papolni kezdtek, ami miatt nem bírtam tovább és kiléptem. Azóta pedig próbálok bármi használhatót csinálni, például könyvet írni, de leginkább a szüleim cégénél vagyok titkárnő.

– Te min vigyorogsz ennyire? – kérdezi Pierre és az egyik könyökére támaszkodva engem néz.

– Tegnap ezt nem mondtam – ülök mellé az ágyra –, de írtam a régi munkahelyemnek.
Jövő héten kezdek – mondom neki majd magára húzva hatalmas csókot ad.

– Büszke vagyok rád – tűri odébb az egyik kihulló tincsemet és végigsimítja az arcom.

– És képzeld el, Arthur mindjárt pole pozícióból indul!

– Azta, nagyon jó teljesítmény tőle – hunyja le a szemeit és mosolyogva válaszol.

– Igaz, fordított rajtrács miatt, de ha jól kezeli az abroncsokat végig elől tud maradni akkor jó pozícióban maradhat. Neked amúgy nem kellene kimenned? – nézem az órámon az időt mire kipattanak a szemei és én lovagló pózban a derekára ülök ő pedig felkel.

– Igazad van, Manó mennem kell – csókol meg és megvárja amíg lemászom róla és átveszi a pólóját. – De ezt megjegyeztem hol hagytuk abba – kinyitja az ajtót és kacsintva kilép a szobából.

────── ·  ·  ·  · ✦

Ezen a szabadedzésen kivételesen nem ültem a csapat garázsában, hanem Carmennel, George barátnőjével mentünk el egy kávét inni, de gyakran néztünk rá az alkalmazásban az addig elért eredményekre.

– Amúgy most bármennyire is mosolyogsz, tudom, hogy valami nincs rendben. Nekem mesélhetsz róla – néz rám és a pohara alján maradt kevés kávét a pohár szélére lötyköli. – Tudod én nem pasi vagyok, akikkel semmiről nem lehet beszélni...

– Igazából én sem tudom mi a bajom. Nem kellene, hogy bajom legyen, mert hamarosan megtörténik velem életem legfontosabb eseménye, amire már annyira készülök – nagyot sóhajtok és mind a két könyökömet az asztalra rakom. – A leghálátlanabb picsának érzem magam a világon. – Carmen visszaköpve a korty kávéját kicsit megtörli a száját.

– Igazán kedvesen bánsz magaddal.

– Carmen, most komolyan. Itt van életem legnehezebb döntése. Ami szinte meghozhatatlan, különös okokból nézve. Az egyikőjük megkérte a kezem – kezdem mutatni az ujjaimon –, a másik pedig miattam nem keres magának mást, mert rám vár. Ezek után mondd nekem azt, hogy nem vagyok egy picsa.

– Tényleg egy kicsit úgy hangzik, igen – neveti el magát. Vele bármikor tudok nevetni, leginkább akkor, amikor éppen egy komoly szituáció közepén vagyunk, akárcsak most. – De ők állítanak téged ilyen döntés közé. Pierre gondolom tudja, hogy nem olyan könnyű lemondani valakiről, aki egykoron a mindened volt. Charles pedig meg kell, hogy értse, hogy te túlléptél már a régi sérelmeken – csipkedi a pohara szélét. – Beszélned kell mind a kettőjükkel. Mert tudom, hogy nem akarod egyikőjüket sem bántani és nem is lennél rá képes. Mert szereted őket nagyon, csak te sem tudod melyekhez vonzódsz igazán.

– Egyszer már megtettem, Charlessal. – Az ő érzéseit teljesen felkavartam, aminek valószínűleg ő sem tudja a pontos hátterét. – Az ő életét elcsesztem ezzel az egésszel, és ki tudja, lehet miattam nem bízik senkiben. Szörnyeteg vagyok, tudom. Én jóvá szeretném tenni, de közben kezdek rájönni arra, hogy ezt nem felülmúlni akarom, hanem ugyan úgy szeretnék mindent, mint régen – nagy sóhajt veszek és a barna hajú nőre nézek.

– Igen, Charles már volt miattad a padlón, mert vonzott az új érzés tudata. Mások valószínűleg az egészet annyira toxikusnak tartják, ők biztosan jobban tudják a dolgokat. De senki nem tudja igazán, ami kettőtök között történt – a kezét az enyémre helyezi és mélyen a szemembe nézve folytatja. – Csakis ti tudjátok, hogy mi vezetett idáig. El kell döntened, hogy te mit akarsz és ezt beszéld meg velük is. Fontos vagy nekik és szeretnék, hogy jól érezd magad, de azt te fogod valahogy kiokoskodni, hogy ezt melyikőjük mellett tudod megtenni. – A fejemet az asztalra hajtva szaggatottan fújom ki a levegőt és azon gondolkozom miért kevertem saját magam ilyen helyzetbe. – Mindjárt vége a szabadedzésnek. Kinek a helyezését mondjam először? – Pár másodpercig gondolkozom, majd kimondom Pierre nevét és Carmen felém fordítja a telefonját. Pierre kilencedik, majd egy kicsit lejjebb csúsztatva a szememet megnéztem Charles eredményét is. – Mindkettőt megnézted ugye?

– Hát persze, hogy megnéztem – a homlokomra tapasztom a kezemet és mélyet sóhajtok.

– Mondanám, hogy segítek, de nem igazán tudok. Talán a kulcsa az az egésznek, hogyha leülsz és egymagad végiggondolod az egészet.

– Magamnak csináltam, úgyhogy majd kitalálok valamit.

– Most viszont ideje mennünk, szerintem lassan mindegyik fiúd beér a garázsba – áll fel a székről és a kukába hajítja a papírpoharat.

– Nagyon vicces vagy – én is így cselekszem és egymásba karolva megyünk vissza.

────── ·  ·  ·  · ✦

Arthur
Ugye megnézel? Nagyon eltűntél és nem tudom baj van-e. Tudok segíteni?

Félicité
Mindjárt ott vagyok, ne haragudj, sietek!!

Arthur
Fifi, nem válaszolsz a teljes üzenetemre!
Baj van??

Igen, saját magammal van baj. Próbálom mérlegelni a lehetőségeim amíg odaérek, de egyszerűen az agyam teljesen máshol jár. Azon gondolkozom, amit Carmen mondott, közben pedig az embereket kerülgetve próbálok odaérni a futam kezdésére. Szeretném elvonni a figyelmem arról, hogy most éppen mekkora hülyeséget csinálok az életemmel, és teljes mértékben Arthur versenyére szeretnék koncentrálni. Mostanában ez az egyetlen dolog, ami kiveri a két adoniszt a fejemből. Az hogy érte kell aggódnom az teljesen felszabadít. A fiú már az autóban ül és a szerelők pont most tolják ki a rajtrácsra én pedig már távolról a nevét kiabálom.

– Arthur! – pár embertől elnézést kérek, mert rajtuk átgázolva futok a pilóta autója felé. Látom, hogy a szerelőknek integet, hogy várjanak egy kicsit és gyorsan az autó mellé guggolok. – Utálom magam amiatt, hogy nem tudok jó barátod lenni, mostanában annyira szétszórt vagyok és ez mások kárára megy.

– A lényeg, hogy itt vagy és szurkolsz nekem. A fiúk a garázsban vannak oda tudsz menni hozzájuk – igazgatja a kesztyűjét én pedig a kezemre puszit adok és a sisakjára nyomom.

– Gyerünk, Arthurito – kászálódok fel az autó mellől és a szakemberek kifelé kezdenek futni az autóval.

– Szia, Enzo. – A garázsnál először a legidősebb Leclerc nyakát karolom át egyből a monitorra meredek. Charles már szólásra nyitná a száját, de nemlegesen rázom a fejem, hogy most erre nem igazán vagyok kíváncsi.

Arthur bravúrosan védte ki az összes támadást, amit mögötte próbáltak végrehajtani, végül elsőként lengették meg előtte a kockás zászlót. Mindannyian a boxutca kijáratához megyünk én a telefonomon a kamerával veszem ahogy Arthur behajt az első helyezetnek kialakított részre és az autó orrára lépve boldogan megrázza az ökölbe szorított kezeit. Először a testvéreihez fut oda majd pacsit ad a szerelőknek, akik bőszen hátba ütögetik a fiút és utoljára hozzám jön oda.

– Mondtam, hogy jó leszel – szorítom magamhoz és a kék szemeit rám vezetve halkan hallom, ahogy megköszöni. – Na húzzál oda felfelé! – mutatok a pódium irányába és ő izgatottan befut az épületbe. Pár perc múlva a kezeit a levegőbe tartva lép ki a balkonra, mi pedig mindannyian tapssal fogadjuk. A díjat az ég felé emeli és elkezdi spriccelni a pezsgőt, amiből természetesen mi is kapunk és a dobogósokkal koccintva elhagyja az erkélyt. – Nem érdekel, hogy pezsgős vagy, gyere ide – legyezek magam felé és várom, hogy megöleljen. – Annyira büszke vagyok rád! – A kezeim közé fogom az arcát és hosszasan vizsgálom, és a testvérei is elismerően gratulálnak neki.

– Jól elhúztál – veregeti hátba Enzo és megindul a karját az öccse vállán pihentetve Charles szobája felé.

– Várj egy kicsit – fogja meg a kezemet és magával szembe fordít.

– Először is ezt nem itt kellene megbeszélnünk, és nem most. Ünnepelnünk kellene Arthur győzelmét, nem akarom, hogy minden rólam szóljon. Vagy fogalmam sincs hogy mondjam. Rólunk? – a szemét vizsgálom ő pedig egy vonallá préseli ajkait és úgy hallgat tovább. – Utálom, hogy mostanában újra a múlttal kell foglalkoznom, csak azért, mert felbukkantál – mérgesen hadarok és kihúznom a csuklómat a szorításából. – Szeretnék veled erről beszélni, mert nem érdemes sokáig halogatni, de ennek nem most van itt az ideje. Ez Arthur nagy pillanata.

Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy nem tudok örülni annak, amim van és mindig valami mást keresek. Ezek szerint a szívem továbbra is szeret kínozni és olyan emberekért dobog, akikért már rég nem kellene. Felejtsük is el a többes számot, nem kellene, hogy Charles Leclerc ilyen szinten kimozdítson a komfortzónámból. Eddig mindent megtettem azért, hogy kiverjem a fejemből már csak a létezését is, próbáltam elfelejteni minden vele kapcsolatos emléket és kerülni mindazt, ami rá emlékeztet. A látványa felkavar, az egész tudat, hogy mekkora baromságot tettem... Az egész baromságot pedig majd egy 'Igen' szócskával fogom pecsételni, ami szó szerint ennél jobban is összekavar mindent.

────── ·  ·  ·  · ✦

Az egész időmérőt kedvetlenül néztem végig, nem tudtam figyelni a számokra. Ha éppen nem az volt a fejemben, hogy Pierre milyen színű öltönyt viseljen a nagy napunkon, akkor azon tanakodtam, hogy vajon Charles milyen színűben lett volna. Legszívesebben a homlokomra írnám, hogy bohóc és megkérnék valakit, hogy rúgjon bokán.

Charlessal sokszor kaptuk meg a kérdést, hogy szeretnénk-e majd összeházasodni. Én mindig csak hebegtem, ő viszont mindig azzal nyugtázta, hogy talán. Talán ha nem lett volna köztünk aznap feszültség, ma már az ujjamon egy karika díszelegne és a Leclerc nevet körmölném le, amikor aláírok valamit.
A szüleim szerint a sors egymásnak teremtett minket és amikor ez a meglátás romba dőlt, valahogy az ő szívük is megszakadt egy kicsit.

Félicité
megörűltem, ez már biztos

Lexa
én is láttam hol ért be Pierre, én is tök eufórikus hangulatban vagyok!!

Félicité
jobban örülsz a vőlegényem hatodik helyének, mint én

Lexa
baszki azt hittem erről fogunk beszélni
de akkor mi van veled?

Félicité
hogy olyan okom gondolkozom, amiért legszívesebben pofon vágnám magam

Lexa
na mondjad

Félicité
azt hiszem nem teljesen szerettem ki Charlesból

Lexa
mondj valami újat légyszi :D

Félicité
rohadtul nem vicces!! egy hónap múlva olyat fogok tenni, ami baromira megváltoztat mindent. mi van ha utána nem leszek boldog és csak azon gondolkozom, hogy basszus lett volna más utam is és én mégis ezt választottam

Lexa
mindig ha valami van Pierre-rel valahogy próbálsz törődni Charlessal. kislány, két fullos pasi próbál téged levenni a lábadról te pedig egyiknek sem mondasz semmit. helyetted nem tudom sajnos eldönteni mi legyen, de segíthetek. jövő héten elmegyek hozzád és pasimentes napot tartunk. megfelel?

Félicité
én szeretnék nekik ártani, csak nem tudom miért akarok két olyan ember közül választani, akik a mindenséget jelentik nekem

Lexa
pont azt teszed, ezzel bántod őket. mert nem vagy képes kimondani az egyikőjük nevét

Félicité
mert nem tudom melyik lenne a helyes

Lexa
mind tudjuk, csak nem akarod beismerni és megbántani vele a másikat. de hidd el nekem, ha ez így megy tovább nagyon nem lesz jó vége.

Félicité
tudom, hidd el próbálkozom

Lexa
tudod, hogy bármiben veled vagyok, ha kell viszek neked ásót, lapátot, nagyharangot meg minden szart. ha valamiben tudok segíteni szólj, és tudod, hogy jövök

Félicité
mindegyik jobbat érdemel nálam

Lexa
ebben lehet igazad van, de mind a ketten pont leszarják és téged akarnak. ne húzd sokáig, mert ahogy te kifogásolnál "egy hónap és lagzi"

Alexandra a legjobb barátnőm a gimnázium óta. Baromi őszinte és nagyon nyers személyisége van, amikor éppen valami hülyeséget készülök csinálni vagy belelök, vagy kihúz onnan. Most is talán erre volt szükségem és arra, hogy elszakadjak egy kicsit mindentől, ami most körülöttem van. Lexával sokáig beszélgettem még, beütemeztünk pár közös programot a következő hétre, ezért nem fogok Ausztriába utazni a következő nagydíjakra. Talán jót tesz majd, hogy egy kicsit elvonom a figyelmem a teher alól, ami rám nehezedik.

– Nagyon ügyes voltál! – Ahogy egyre közelebb sétál hozzám átöleli a derekamat és a nyakamba puszil.

– Igen, ez egész jó eredmény. Már csak meg kell tartanunk – rám mosolyog és ránéz az autóra. – Ha minden igaz még egy kicsit maradnom kell, de mindjárt mehetünk – egy csókot ad búcsúzóul és visszasiet a csapathoz.

────── ·  ·  ·  · ✦

– Nem hiszem, hogy mennem kellene, szétmegy a fejem. – Pierre már készülődik, hogy induljunk a pályához, de én pocsékul érzem magam. A verseny napjának reggelén természetesen szörnyű fejfájásra ébredtem. Nem jet-lag, semmi ilyesmiről nincs szó, egyszerűen most kezdek belefáradni a nagy mennyiségű impulzus-áradatba és próbálok minél helyesebben cselekedni.

– Manó, ha nem vagy jól ne gyere. Nehogy valami komolyabb bajod legyen – fölém hajol én pedig a hátamra fordulok. – Szurkolj – puszit nyom a számra, összekapja a cuccait, s mielőtt kimenne búcsúzásul integet.

Már tegnap is rosszul éreztem magam, a fejem majd' szétmegy és egy falat sem megy le a torkomon. Mikor a filmekben megjelenik a főszereplő vállán a jó és a rossz énje, akik folyamatosan egymással civakodnak azt hittem a valóságban nem történhet meg, egészen mostanáig. A jó énem éppen azzal győzködi a rosszat, hogy csak beteg vagyok, a kisördög pedig azt papolja, hogy ez mind az én hibám és a döntésképtelenség miatt van görcs a gyomromban. Szerintem mindkettőnek igaza van, így csak egy fájdalomcsillapítót veszek a számba és elhessegetem a képzelt személyiségeimet. Gondoltam az lesz a legjobb, ha egy kicsit visszapihenek, aminek persze egy jó hosszú alvás lett a vége és dél környékén keltem fel. Arthur versenyének már pár perce vége lett, az első dolgom pedig az volt, hogy megnézzem hányadik helyen futott be és minél előbb fel szerettem volna hívni a monacóit.

– Láttam az eredményt. – Mikor felveszi a telefont egyből neki is kezdek. – Sajnálom, hogy nem gyűjtöttél pontokat – nagyot sóhajtva várok választ a vonal másik végéről.

– Majd legközelebb. Te mondtad, hogy mostantól csak előre kell nézni – a hangján is észrevehető, hogy mindezt mosolyogva mondja.

– Bocsánat azért, hogy nem vagyok ott veled. Megígértem. – Felülök az ágyban és a minibárhoz sétálok, hogy egy üveg kólát vegyek ki.

– Legközelebb megnézel. Ott lesz az osztrák nagydíj – körülötte hatalmas hangzavar van, alig értem, amit mondd.

– Oda nem megyek, remélem a magyar nagydíjon találkozunk – befogom a másik fülemet, amihez nem a készüléket tartom és próbálom kivenni a válaszát. – Arthur, semmit nem értek. Este beszéljünk még! – bontom a vonalat és végigdőlök az ágyon.

Ha valaki kívülről látná az életem, biztosan nem értené mi a szenvedésem oka. Egy csodás ember a vőlegényem, a családtagjaimnak mondhatom a Leclerc testvéreket és a legtöbb pilótával jóban vagyok. Azt viszont mindenki teljes mértékben tudja, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, amiatt sokan megvetnek.
Okom sem lenne arra, hogy ennyire üresnek érezzem magam és ekkora árulónak – mondanák sokan. Talán nekik kellene hinnem. Azért emésszem saját magam, mert hogy éppen jól érzem magam a bőrömben?
De a közös múltam Charlessal, minden egyes alkalommal kísért, ha akarom, ha nem. Elgondolkozom Lexa szavain, hogy döntenem kéne, mert úgy ugráltatom a két fiút, mint a Marionette-bábut. Szörnyeteg vagyok, hogy nem tudom mikor kellene megnyomnom azt a stop-gombot, ami mindent megszakít, vagy mindent egy kicsit lelassítana. Az utolsó mentsváram az anyám, ezért a telefonjegyzékből kikeresem a számát és tárcsázom.

– Szia, kicsim. Mesélj, mi újság? – kedvesen szól bele a telefonba a háttérben pedig a tévé zaját hallom.

– Szia, anyu. Van egy perced? – idegesen a körmömet rágcsálom és a takarót simítgatom az ágyon.

– Rád bármikor. Baj van, Fel?

– Azt hiszem igen, valami olyasmi. De ne ijedj meg! – vágom rá, mert anyukám egyből egy idegesnek hangzó sóhajt vesz az első mondatom hallatán. Elmesélem neki az egész történetet, hogy mostanában mi történt a két fiú és köztem, amit anyu csendesen hallgat végig. Próbálok egy részletet sem kihagyni, mindent elújságolok, ami a szerdai nap óta történt. Anyu hümmögve hallgat, néha visszakérdez én pedig bőszen válaszolok neki.

– Édesem, meg kell mondani ezt jól megcsináltad magadnak.

A combomra teszem a könyököm és a tenyerembe temetem az arcom.
– Én is tudom. Itt vannak mind a ketten, nekem pedig döntenem kellene két ember között, akik a legfontosabbak nekem. Mármint érted – mély levegőt veszek –, Pascal szerintem mindig is nekem szánta az egyik fiát, történetesen Charlest. De hogyha mellette döntök, ott van annak az esélye, hogy Pierre fog teljesen megutálni. Amikor mi ketten összejöttünk akkor is hatalmas feszültség volt a két fiú közt, de majd ezután mi lesz... – A telefontokomat feszegetem miközben anyu a vonal másik végén keresi a megfelelő szavakat. – Miattam megy tönkre a barátságuk, és néha úgy érzem, hogy mindkettőjüktől búcsút kellene vennem, hogy ne csesszem el az életüket.

– Az tény és való, hogy Pascal titeket egymásnak szánt. Sőt talán a sors is... – hosszú percek telnek el mielőtt megszólal. – De mindannyian csak azt akarjuk, hogy önállósulj, hogy boldog legyél, élj át egy csomó olyan dolgot, amit eddig nem tapasztaltál. Én mindig ezt éreztem apáddal. Mindig mellette akartam kipróbálni minden újat, sosem gondoltam rá, hogy mással szerettem volna átélni, amit eddig elértem.

– Én szinte mindent, amit elértem, Charlessal tettem.

– Igen, kicsim, tudom – hangja nem lekezelő, inkább szomorú.

– Tudom mi lenne a helyes döntés, de magamnak sem akarom bevallani.

– Adj magadnak időt, hagyd őket hadd csináljanak pasis dolgokat, te pedig egy kicsit maradj ki. Gondolom az utóbbi időben nem sokat voltak együtt.

– Nem igazán, Charles mostanában mindenkire is haragszik. Pierre pedig kivár.

– Úristen, de jó jelöltjeid vannak! Az egyik zsémbes a másik pedig várakozik – mondja én pedig hatalmas röhögőrohamot kapok.

– Anyu! – próbálom leszidni, de nem igazán tudok komoly maradni ismét nevetni kezdek a megszólalásán és ő is kuncogni kezd.

– Tudod, hogy mi ebben nem tudunk neked segíteni – mondja, miután csillapodtak a kedélyek.

– Persze, hogy tudom csak szeretném tudni, hogy az emberek mit tennének a helyemben.

– Az emberek a helyedben egy szerelmi háromszöget választanának. Most komolyan Charles Leclerc és Pierre Gasly? – teszi fel a költői kérdést én pedig elgondolkozom.

– Te Charlest választanád, igaz?

– Szerintem igen. Tudom mennyire boldog voltál mellette mindvégig és csak a végén az a baklövés nem kellett volna. Az pedig, hogy ő ezek után is rád vár szerintem igazán becsülendő. – Vár rám. Vár arra, hogy észhez térjek és mindenkinek elmondjam mit szeretnék. De mi van ha én sem tudom? – Lehetetlen helyzetben nem vagy, csak kellemetlenben. Mély levegőt kell venned és elmondani nekik azt, amit te akarsz.

– A szerelmi életem maga a csőd és még döntenem is kellene róla?

– Tudod mit akarsz, csak mondd el Pierre-nek és szaladj Charleshoz!

A fenébe, hogy mindenki tudja mi lenne a legjobb döntés, csak a körítést nem mondja el senki. Hogy vágjak ennek neki?

────── ·  ·  ·  · ✦

Az utunk hazafelé csendes volt. Én próbáltam egy szót sem kimondani, Pierre pedig teljesen begőzölt az elért eredménye miatt, mert sokkal jobbra számított. Így mind a ketten haragudtunk saját magunkra, csak ő ezt nem tudta rólam. Tudtam, hogyha hazaérünk meg kell vele beszélnem, hogy mi a helyzet és együtt kell majd döntést hoznunk. Tudtam, hogy ez az utolsó olyan pillanat, amikor még ő is a legnagyobb mámorban vezet hazafelé, ahol majd mindent szétfoszlatok. A lakás elé érve leparkolja az autót és kiszedi a cuccainkat hátulról.

– Minden rendben? – kérdezi ahogyan beérünk a házba és behajtom magunk mögött az ajtót.

– Igen – rámosolygok és ő a szobába viszi a holmikat. – Vagyis, ami azt illeti, nem. Semmi nincs rendben. – A konyhapultra támaszkodom ő pedig velem szemben foglal helyet a bárszéken. – Nekem az az egész nem megy – a fejemet fogom és a plafonra meredek.

– Baj van? – Sokáig keresem a megfelelő szavakat ő pedig idegesen mered rám. – Mondj már valamit!

– Rohadt sokat gondolkoztam ezen, mert tudom, hogy meg kell tennem. Amikor megjelent Charles – nagyot nyelek és félve nézek rá –, megint úgy éreztem, hogy minden a régi. Mellette nőttem fel, ő a legjobb barátom. És minden elromlott, ahogy megcsókoltuk egymást. De én nem ezt akartam, tényleg. Nem akartam, mert ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége... – a tengerkék szemébe nézek, amiben most kivételesen nem szédülök meg és folytatom. – Mindig is éreztem irántad valamit, csak nem mertem saját magamnak sem bevallani. Azóta a nap óta pedig minden napom körülötted forog, amit egyeltalán nem bánok. De, hogyha hirtelen újra a színre lép a volt fiúm nem kellene, hogy ennyire bizonytalan legyek. – Érzem ahogyan a torkom egyre jobban száraz lesz és kapar a bűntudat. Szerettem volna tökéletesen kifejezni, amit érzek, de egyeltalán nem tudtam mindent belesűríteni ebbe a monológba.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Karba tett kézzel egyenesedik ki és egyenesen rám néz. A tekintete marja a lelkem én pedig fátyolos szemmel meredek rá.

– Hogy szerintem nem helyes, amit csinálunk. Legalábbis, amit én csinálok az biztos nem az – úgy állok vele szemben, ahogy ő a széken ül. Összefont kezekkel próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit gondol. – Dróton rángatlak titeket és az a legjobb mindenkinek, ha én most mindkettőtöknek megmondom, hogy vége. – Nehezen ejtem ki az utolsó szót, de hatalmas teher kerül le a vállamról attól a négy betűtől. – Ti csodásak vagytok, kívűl és belül. Nem olyan illik hozzátok, mint én – magamra mutatok és zsebkendőért megyek.

– Mi az, hogy vége? – utánam jön és szembe állít saját magával. Az izmai megfeszülnek és az ajkai megremegnek ahogy kifejti az utolsó szót. Úgy látszik ez mindkettőnket megrémíti.

– A legnagyobb hiba vagyok, amit szerintem eddig két lábon láttál – felnézek rá, ő pedig meg sem próbál közbeszólni. – Miattam nem beszéltek egymással. Egy lány miatt tettétek félre a barátságotokat és csodálkozol miért mondom, hogy ennyi volt. Én azon vagyok fennakadva, hogy ez nem előbb jutott eszembe. Előbb kellett volna figyelembe venni azt, hogy mi mindannyian barátok voltunk első soron és hirtelen egy valamit csináltunk máshogy, amit rohadtul nem kellett volna – erősen mutogatva beszélek neki ő pedig a lábfejével idegesen dobol a padlón.

– Szerinted én nem tudtam, hogy ezzel mit vállalok? – a hangját picit megemelve csípőre tett kézzel bámul. – Szerinted nem tudtam, hogy a legjobb barátom mellett nem tudok majd rólad beszélni vele? Hogy nem tudunk dupla randira menni? Hogy nem tudunk az ég világon semmit a barátnőinkről beszélni egymásnak? Tudtam, hogy kínos lesz, tudtam, hogy ez innentől soha nem lesz ugyanaz. Azt pedig mindig is tudtam, hogy a szerelmed nem szűnt meg felé létezni, csak zálogba adtad. És én örültem, hogy ott volt egy lehetőség, amikor végre magamnak sorsoltam ki a boldogságom.

– Piers, én is boldog vagyok melletted, de amit ezalatt a négy nap alatt éreztem elbizonytalanított. Helyes volt, hogy mi részegen csókolóztunk? Helyesen cselekedtünk, amikor mindezt élveztük is? – a mellkasára szegezem az ujjam ő pedig direkt nem néz a barna íriszeimbe és oldalra fordított fejjel hallgat. – Belőlem pár perc leforgása alatt egy lotyó lett, belőled pedig az a srác, akivel megcsaltam a páromat.

– Hidd el, tisztán emlékszem mi volt aznap.

– Melyik részére? Mielőtt kiütött vagy miután a kórházban keltél? – nagyot pislogva mered rám. – Ott kellett volna úgy döntenem, hogy ez nem maradhat így. Mind a kettőtök ez ott kellett volna hagynom nem csak őt.

"– Egy vodkát kérek – Pierre kísért el a pultig, mert Charles éppen mással beszélgetett a klub előtt. Szeret bulizni, de a mai nap inkább tisztán akarta tartani a fejét, így gyakran ment ki levegőzni, hogy ne érezze az alkohol szagát és a cigarettafüstöt. Mindig hárman jövünk szórakozóhelyekre, így valamelyikük mindig elkísér, nehogy egyedül maradjak és valaki leszólítson.

– Meg kellene találnunk, szerintem kezd nagyon sok lenni a pia – a fülébe üvöltök, mert a hangzavarban egyeltalán nem értené máshogy, hogy mit mondok.

– Várj, akkor ezt kifizetem és mehetünk – két eurót nyújt a férfi felé és elküldi másnak az italt, mi pedig a kijárat felé igyekszünk. Ő gyorsabban gázol át az embereken így engem valahol út közben elhagy. Egy fiatal társaság közelébe kerülök és lábujjhegyre állva nézegetem, hogy hol lehet a fiú. Az egyik srác a hangos csoportból táncolni kezd mellettem és engem is megpördít. Ledermedve nézem a kicsit sem szomjas ifjút és arrébb araszolok, de sajnos a táncmozdulatai engem követnek, s a karom után kap. Nagyon erőszakosan próbál magához vonni és nagyon nehezen ellenkezek a sokkal nagyobb testtömege miatt.

– Ne menj, szeretnék veled táncolni – egy üveg sört tart a kezében és a szájához emeli, hogy kiigya belőle az utolsó kortyot.

– Ne haragudj mennem kell – próbálom kicsavarni a csuklómat a szorításából, de egyre szorosabban tartja. – Ez már fáj, engedj el! – a mosdó felé kezdek lépkedni magammal húzva a nálam sokkal magasabb fiút, hátha ott segíthet valaki. Egyszer csak meghallom Pierre hangját és hangosan kiáltani kezdem a nevét és a szabad karomat a levegőbe emelem.

– Végre megvagy, ne haragudj – a hátamra teríti a kezét amikor meglátja a pasast. – Hát ez meg ki?

– Fogalmam sincs, csak segíts innen kijutni – ismét nagyot rántok a csuklómon és a srác ismét felém fordul.

– Remélem nem a pasid – gesztikulátlanul beszél én pedig Pierre-re sandítok. Amint meglátja a franciát elengedi a csuklómat és a piros felületet masszírozni kezdem.

– Ami azt illeti, de és jó lenne ha leszállnál róla. Gyere, Manó, menjünk – átkarolja a csípőmet és a mosdóknál lévő kijáratokhoz megyünk.

– Ne vedd el tőlem a csajt, tuti nem is vagytok együtt – az emberek között vág át és Pierre vállára teszi a kezét. Látszik, hogy nagyon részeg és valószínűleg a saját világát sem tudja. Szeretnék mihamarabb kimenni a klubból, de Pierre nem hagyja szó nélkül és a férfire mered.

– Mit akarsz? Smároljam le? – a könyökömet Pierre oldalába nyomom, de ő továbbra is a sziklát bámulja. Nem is válaszol csak nézi ahogyan Pierre felém fordul, a számra tapasztja az övét és lejjebb csúsztatja a kezeit. – Úgyis megérti – mondja a csók után és a férfira néz. – Szerintem megkaptad, amit akartál, mehetsz. És mi is pont ugyan ezt fogjuk tenni – mondja és összekulcsolja az ujjainkat.

– Ez mi az isten volt? – ismerős hang szól a közelből és Charlie lép ki Pierre háta mögül.

– Nem, nem, mi nem – magyarázkodni kezdek és a férfira mutatok mellettem.

– Megmagyarázzuk. Most menjünk, de gyorsan – mind a kettőnk vállát átöleli, de a fiú megtorpan a ballján.

– Nem megyek el, amíg meg nem tudom, hogy ez mi a fasz volt – makacsul néz ránk mi pedig kellemetlenül fordulunk felé.

– Szívem erre nincs idő, gyere kérlek – leveszem magamról a barátja karját és az arcát kezeim közé véve arra kényszerítem, hogy rám nézzen.

– Te akartad? – idegesen néz rám, én pedig csak a fejemet rázom.

– Haver, gyere már a fenébe is!

A másik férfi érdeklődve néz végig hármunkon, elröhögi magát, s odébb áll.

– Pierre, ő a barátnőm, miért csókoltad meg? – félre tol és a szőkésbarna fiú elé lép.

– Erre semmi szükség haver, menjünk innen – Charles türelme fogy, ökölbe szorítja a kezeit, amelyek közül az egyik hamarosan már Pierre arcán csattan.

– Te hülye vagy? – guggolok re a másik fiúhoz miközben a vállam felett ránézek. – Mutasd magad – magam felé emelem az ütést ért oldalát, mire ő nagyot szisszen. – Be kell vinnem a kórházba, szépen lefejelted a kilincset, ennek nem lesz jó vége. – Lassan felsegítem, de ő nem az ajtó felé megy, hanem ütést mér be a monacóinak, aki elhajol előle. – Charles, elég! – a két fiú közé állok, és felnézek rá. – Szerinted önszántamból csókolom meg a legjobb barátod?

– Fogalmam sincs mit akar tőled!

– Egy pasi teljesen rám mászott és erőszakos volt velem. Ha itt lettél volna nem mással kellett volna elhitetnem, hogy a barátom. Ha ő nincs itt valószínűleg valami olyasmibe keveredek, amibe nem akarok – a mellkasára bökök és erősen megtartom a mellettem dölöngélő fiút. – Menj haza, én meg elviszem őt a kórházba. Tuti van valami baja, nézd meg, mindjárt elhányja magát. Gratuláljak esetleg a szép jobb horoghoz?

– Szerintem nem gondolod még te sem komolyan, hogy ezt elhiszem – lesajnálóan néz a franciára majd az arcán csattan a kezem.

– Higgy, amit csak akarsz, de ha rólam azt gondolod, hogy képes lennék mással csókolózni és ezzel megcsalni téged, akkor rohadt hülye vagy – egy csepp könny folyik végig az arcomon és el is emelem róla az íriszeim. – Tudod mit, én nem megyek haza, te csak szépen döntsd el, hogy meddig akarsz még csalónak nevezni. Most pedig bocsáss meg elviszem őt innen – kivágom a hátsó ajtót és Pierre autóját keresem a parkolóban.

– Az én barátnőm nem ilyen – kiált utánam mire én csak szomorúan fordulok hátra.

– Akkor nem ismersz igazán.

– Lehet nem is kellene jobban megismernem téged."

Gondoltam csak az alkohol beszél belőle, de egy kortyot sem ivott mindaddig, amíg mi el nem mentünk. A düh teljesen átvette felette a hatalmat és nem hagyta érvényesülni az igazi énjét. Ez volt az utolsó szavam Charlessal, majd rá pár napja minden holmiját kipakolta a lakásomból és végleg megszakadt a kapcsolatunk. Legalábbis eddig azt hittem.

– Elvittelek abba a rohadt kórházba, ahol összevarrták a fejedet és tudod én eszméletlenül szomorú és feldúlt voltam. Te pedig teljesen ki voltál ütve. – Lekezelőnek érzem magamat, mert ugyan úgy érzem magam, mint abban a helyzetben. Az pedig teljesen előhozza belőlem az akkori feszültséget és a halántékom masszírozom, hogy ez egy kicsit elmúljon.

– Egy eszköz voltam a szemedben? – sértetten, az orrát felfújva vizslat.

– Dehogy! Csak akkor, abban a pillanatban rájöttem, hogy sokkal többet törődtél velem abban az időben, mint ő – szégyenkezem és csak a padlót vizsgálom. – Az pedig valahogy máshogy hatott az akkori körülmények között.

– És most ezt érzed vele is? Máshogy hat? – Elröhögi magát és hitetlenül néz körbe.

– Nem tudom! De nem akarlak felültetni – a szennyeskosárra ülök és onnan nézem a reakcióját. – Ezért mondom, hogy legalább szünetet tartsunk, amíg eldöntöm mi a francot akarok. Mert nem akarlak belehúzni valami olyanba, amit nem biztos hogy akarunk – bólogatva hallgat végig, néhányszor szólásra nyitná a száját, de inkább nem teszi. Csak sarkon fordul és elhagyja a házat, s hangos fékcsikorgással egyedül hagy a lakásban.

Biztos vagyok benne, hogy ma már nem jön haza, csak majd a cuccaiért ugrik be valamikor. Utálom magam amiatt, hogy ez csak most beszéltük át, hogy most jutottunk el odáig, hogy igazán őszinték legyünk egymással. Tabuk nélkül.