/Tami/

- Öhm, köszi - mondtam meglepetten. Anya kivette a srác kezéből a csokrot.
- Kicsim, ő itt Varga Olivér - mutatott a srácra anya.
- Szia - köszöntem, de közben erősen agyaltam. Nem ugrott be, hogy ismerném.
- Magatokra hagylak, rendben? - indult ki. Olivér leült a székre.
- Hogy vagy?
- Jól. Mi ismertük egymást a balesetem előtt? - morzsoltam a kezeim közt a takarómat.
- Hát, látásból igen. A szüleid összeakartak minket hozni.
- A szüleim? - kaptam fel a fejem hirtelen.
- Igen, mert az ő kiadójukhoz vagyok leszerződtetve. Apukád megkért, hogy ismerjük meg egymást jobban, csak sajnos aznap volt a baleseted.
- Oh.
- Ha kiengedtek, és lenne kedved akkor elmehetnénk valahova. Mit szólsz?
- Rendben, benne vagyok - mosolyogtam rá kedvesen.
- Szuper - ekkor megcsörrent a telefonja.
- Ha megbocsájtasz - állt fel, és kiment. Addig én gondolkodtam. Miért van az az érzésem, hogy nem lenne helyes Olivérrel lennem? Biztos, csak beképzelem magamnak. Nekem nincs senkim. Vagy mégis? De, ha van akkor miért nincs itt? Mondjuk lehet azért, mert nincs barátom. Nem! Nekem nem lehet barátom, mert akkor anyáék nem akarnák, hogy Olivér és én jobban megismerjük egymást. Mármint az én esetemben teljesen, mert nem emlékeztem rá. Lehet, hogy ő emlékszik rám, de én rá nem. A gondolatmenetemből az ajtó nyitódás rázott vissza.
- Ne haragudj, de mennem kell. Hidd el, hogy maradnék még, de muszáj. Majd még látjuk egymást - adott egy puszit a homlokomra majd elment. Nem várta meg, hogy elköszönjek. Mondjuk nem is tudtam volna, mert teljesen letaglózott, hogy megpuszilt. Valahol, mélyen érzem, hogy nem helyes amit ez a fiú tett. Vagy, csak a baleset miatt vagyok bizonytalan mindenben? Például abban, hogy nekem lenne valakim, ami teljesen kizárt dolog! Ha lenne, most itt lenne. Vagy... lehet, hogy az a srác aki itt volt két hete... ő valami hozzátartozóm? Nem lehet! Ha az lennék neki akkor itt lenne. Gyűlölöm, hogy összevagyok zavarodva! Hülye baleset! Hülye amnézia!