/Félix/

Egy hónap! Egy kib@szott hónapja nem kelt fel! Nem érdekelt semmi. Fogtam magam, és bementem hozzá a kórházba. Azért felvettem egy napszemüveget, és a kapucnimat is feltettem a fejemre, hogy ne ismerjenek fel. A kórházban megmondtam, hogy Tami egy barátja vagyok. Ez igaz volt. Megmondta, hogy melyik szobában találom. Felmentem lifttel a másodikra, majd megkerestem a 203-as kórtermet. Fanni állt kint a folyosón.
- Ki vagy te? - nézett rám Fanni. Levettem a napszemüveget.
- Mit keresel itt? Mi lesz, ha meglátnak?!
- Te se ismertél meg.
- Igaz, de ha Tami szülei meglátnak?
- Itt vannak?
- Nem.
- Akkor?
- Oké, igazad van.
- Hogy van?
- Már fontolgatják, hogy lekapcsolják a gépeket.
- Bemehetek hozzá?
- Menj csak - nézett rám szomorú mosollyal Fanni. Lassan lenyomtam a kilincset, és bementem. Tami csukott szemmel feküdt a kórházi ágyon. A gép csipogott. Leültem az ágyra melletti székre, és megfogtam a kezét.
- Szia. Az orvosok fontolgatják, hogy lekapcsolják a gépeket. De én tudom, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy felkelj! - simogattam a kézfejét. Nem reagált semmit, csak a mellkasa emelkedett, majd süllyedt egyenletes tempóban.
- Kérlek, Tami! Kelj fel! Nem hagyhatsz itt minket! Nem halhatsz meg! Nem élném túl, ha valami komoly bajod esne! Sajnálom, hogy nem voltam ott melletted! Sajnálom, hogy nem menthettelek meg! Mindent sajnálok! Mindent! - gördült végig az arcomon egy könnycsepp. Óvatosan megsimítottam a gyönyörű haját utána az arcát.
- Kérlek kelj fel - suttogtam.
- Félix, szerintem haza kéne menned - jött be Fanni.
- Oké - néztem a lányra. Kiment. Felálltam a székről, és elengedtem Tami kezét. Még utoljára visszanéztem rá, de ekkor már...