Az egyszerűség kedvéért nem fogtak be, Charles lován ügettek haza. Isabell a lovásznak dupla bért ígért, mert felkeltették, és rábízták a lovat, aztán sűrű pisszegések között bevezette Charlest a szobájába.

Hála Mrs. Fox gondoskodásának, a fürdőszobában még pislákolt a fatüzeléses víztartályban a tűz, Isabell elkezdte megengedni a kádat és vetkőztetni Charlest. A férfi eleinte húzódozott, hogy majd ő, hogy egyedül is boldogul, de Isabell nem hagyta részegen ügyetlenkedni, kioldotta a nyakkendőjét, majd az ingén sorban a gombokat. Ez már tetszett a férfinak, mindenáron meg akarta csókolni Isabellt, aki alig tudott megálljt parancsolni a tapogatózó kezeknek. Mindenütt ott voltak, a fenekén, a mellén, a szoknyája alatt.

– Elég – csattant fel, amikor megtelt a kád forró vízzel, és a férfin még mindig rajta volt a nadrág, a csizma. A tusakodásban mindketten kimerültek, szaporán szedték a levegőt, és kipirult az arcuk. – Megkapja, amit akar, de előbb fürödjön meg.

– Miért? – nyafogott Charles, ahogy Esme régen, minden esti mosakodás előtt.

– Mert büdös és mert részeg.

– Mért baj, hogy részeg vagyok? – húzta a magasba a férfi a szemöldökét – Annyira nem vagyok részeg. Nézze meg, felállt, nem lesz semmi baj – bizonygatta, és elkezdte kioldani a nadrágja korcát, hogy megmutassa Isabellnek az említett testrészét.

Isabell bosszankodott, pirult, és fölöttébb jól szórakozott.

– Azért, maga féleszű, mert azt akarom, hogy holnap se bánja meg – magyarázta.

– Mit? – kérdezte bambán Charles.

– Semmit – sóhajtott Isabell, és elkapta a tekintetét a feltáruló képről. Azt még látta, hogy a vöröses bozontból kiemelkedik egy szőrtelen, meglehetős vaskos rúd. Isabell látott már állatokat párzani, sejtette, hogy milyen, de persze Charlesé különös jelentőséggel bírt, és valahogy idegen volt az eddig megismert férfitől. Túl vérbő a korábbi hűvösséghez, és komorsághoz. Bizonyíték, hogy Charlesban is buzog az élet, és ezt az életet Isabellel akarja megosztani.

– Még magán van a csizma – mondta kitérően, és segített a férfinak, hogy a bőrcsizmáját lerángassa magáról.

Mikor Charles végre elmerült a vízben, megmosta a haját, kitörölgette a szeméből a sampont, adott neki fogport és poharat, hogy súrolja ki a szájából a bor szagát. Hidegebbre állította a vizet, és hagyta, hogy a víz kihűljön és Charles lassan kijózanodjon.

Közben tett vett körülötte, összeszedte a piszkos ruhát, és bedobálta a kosárba, feltörölte a sárt, amit az udvarról hordtak be, és igyekezett keveset nézni a férfire, de látta azért. Minden nagy volt rajta, a túl hosszú lába el se fért a kádban, csak behajlítva, a térdei legalább kétszer akkorának tetszettek, mint Isabellé, és ahogy hátra hajtott fejjel szunyókált, hegyoromként meredt előre az ádámcsutkája. Ráadásul majdnem mindenütt szőrös volt, a lába, a karja, a mellkasa.

A szekrénybe rakta vissza a fogport, amikor a férfi megszólalt mögötte.

– Maga nem jön be mellém? – kérdezte, és a hangja alapján teljesen józannak tűnt. Isabell megfordult, és valóban, Charles tiszta tekintetével nézett farkasszemet. – Bocsásson meg a viselkedésemért – mondta a férfi, és összerázkódott. Ekkorra már jócskán lehűlt a víz, Isabell elzárt a csapot.

– Ne merészeljen bocsánatot kérni tőlem! – csattant fel, amikor kiegyenesedett, és felvette a harcos testtartását.

– Disznó módon viselkedtem.

– Normálisan viselkedett – mondta Isabell.

– Letámadtam magát.

– Nem. Azt mondta, hogy szeret – szegte fel Isabell az állát, és juszt se kapta el a férfiról a tekintetét. Közben az izgalomtól dübörgő szíve majd szét vetette a mellkasát. Nem hagyja magát megfélemlíteni többé, és nem engedi, hogy a férfi megfélemlítse saját magát.

Charles jó sokáig gondolkodott, mozdulatlanul ült a kádban, két karja két oldalt a szélén nyugodott, nem mozdult, nem szólt, csak a csapból csöpögött lassan a víz. Isabell fején átfutott, hogy ő rendesen elcsavarta, holnap meg kell nézetni valakivel, miért csöpög, amikor Charles végre megszólalt, és elterelte Isabell a figyelmét a csapról. Vagyis egy időre majdnem mindenről.

– Valóban szeretem magát. De szégyellem magam, mert csúnyán viselkedtem. Előítéletesen és ostobán.

– Nem számít.

– Nekem igen.

– Vagyis? – kiáltott fel Isabell. – Csúnyán bánt velem, és most bánja, ezért tovább büntet.

A férfi meghökkent.

– Én nem büntetem magát. Önmagam sanyargatom, amikor távol tartom magamtól.

– Tudja mit? Ne tegye! – tette csípőre Isabell a kezét. – Ne tartsa magát távol, hanem engedjen a mocskos szenvedélyének. Én benne vagyok, sőt akarom. Legyen már egyszer józanul is normális Charles, mert unom, hogy évek óta csak magára várjak.

A férfi egy sóhajtásnyi ideig hallgatott, majd mint Poszeidón, a tenger istene, kiemelkedett a kádból. Hatalmas volt, meztelen, csurom vizes, de nem törődött vele. Kilépett kőlapra, és átölelte Isabellt. Megemelte, és két combját a csípője köré igazította

– Így? – kérdezte, közvetlen közelről nézve Isabell arcába.

– Pont így – nevetett a nő, és megcsókolta.

A férfi átvitte a hálószobába, leültette az ágy szélére, elé térdelt, és vetkőztetni kezdte. Előbb a nedves blúzát gombolta végig, majd a két mandzsettát, hogy a blúzt le tudja róla venni.

– Megőrjít ezzel, hogy nem visel fűzőt – mormolta, amikor feltárult Isabell ingvállba bújtatott két terjedelmes melle.

– Túl nagyok – nyögte Isabell, mert érezte, hogy számára sem közömbösek a történtek, ahogy az éjszakai ábrándozásaitól, a férfi pillantásától is felforrósodott az öle.

– Tökéletesek – súgta Charles, lesimította róla az ingvállat, bal kezével megemelte kicsit Isabell jobb mellét, hogy könnyebben elérje, és ahogy az első alkalommal, szopni kezdte. Csukott szemmel, belefeledkezve, még dünnyögött is hozzá, ahogy a bocik szoktak az istállóban. Isabellnek szikrák gyúltak a testében, a mellében, de főleg lenn, az ölében. A férfi váltott, a másik melle következett, másik marok, másik bimbó, de az élmény ugyanaz.

– Nem bírom már – nyöszörögte Isabell. – Csináljon valamit.

A férfi még a szemét se nyitotta ki, csak felmordult, és a szabad kezét befúrta Isabell combjai közé. Mivel Isabell gömbölyded nő volt, korántsem vékony, kissé szét kellett nyissa a térdét, hogy utat engedjen az előre nyomuló kéznek, amit gondolkodás nélkül meg is tett. A férfi felnyúlt a combja találkozásáig, és ott valami olyat tett, amiről Isabell nem is gondolta, hogy tenni lehet. Felakadt a szeme az érzéstől, amikor Charles egyik ujja belé hatolt, míg a másik körözni kezdett azon az érzékeny kis pecken, amit Isabell eddig szégyellt feltérképezni, de amiről azért tudta, hogy ott van.

A csöndes szobában csak a saját lihegését hallotta, mert a férfi szája tele volt a mellbimbójával.

Aztán Charles elszakadt a mellétől, és kiegyenesedett. Szerelmesen bámult Isabellre, kitágult szembogarában a gyertyaláng visszfénye táncolt.

– Nem bírom tovább. Akarod, ugye?

– Igen, igen – súgta mohón Isabell és még szaporán bólogatott is hozzá.

– De fájni fog – bizonytalanodott el Charles.

– Ó, ne már – kiáltott bosszúsan Isabell, hanyatt dobta magát az ágyon, és a vállnál fogva magára húzta a férfit.

Charles felnevetett, és elhelyezkedett a nő két combja között. Egyik könyökére támaszkodott, a másik kezével pedig benyúlt kettőjük teste közé, hogy irányba igazítsa magát. Lassan nyomult előre, és az arca furcsa fintorba torzult, mintha fájdalmai lennének. Isabell az érzelmektől bódultan nézte, míg megértette, hogy az önuralma fáj neki.

Kissé feljebb nyomta a csípőjét.

– Szeretem magát – súgta. – Ne féljen. Kívánom magát. Jöjjön.

És a férfi jött. Egy hirtelen mozdulattal előre lendült, Isabell felsikkantott, aztán csak várták csöndben hogy csituljon benne a kín.

Kevés idő múlva, mintegy próbaképpen megmozdította magát.

– Ezt ne – nyögte Charles, és Isabell érezte a tenyere alatt, ahogy az erőfeszítéstől remeg a teste.

– De igen – mondta Isabell, és amilyen határozottan szólt, olyan határozottan mozdította a csípőjét is. – Gyere.

A férfi felhördült, és lendült, majd újra, és újra. Isabell tartotta magát, és érezte a testében újra növekvő vágyat, mint egy hólyagot, ami minden lökéssel csak nőt, és nőtt, és nőtt, míg ezer darabra hullva, végre szilánkjaira robbant.