Isabell dudorászva rendezgetett az ebédlőben, amikor Charles belépett. A férfi haja még nedvesen tapadt a homlokára, és frissen borotválkozott. Vasárnap reggel, igazán elhagyhatná a borotválkozást vetett rá egy pillantás Isabell, de megállt a kezében a törlőrongy.

– Rosszul aludt? – kérdezte, mert a férfi szemét a kialvatlanság sötét árkai keretezték.

– Alig aludtam – ismerte be Charles, és belépett az ebédlőbe. – Beszélni szeretnék magával.

Isabell reményvesztetten leengedte a törlőrongyot tartó kezét. Ez a felvezetés semmi jót nem ígért, pedig tagnap este, tánc közben Charles is egész emberinek tűnt az ugrabugrálástól kipirult arcával, izzadt, összevissza hajával.

– Hallgatom – mondta Isabell.

– Nem óhajt leülni?

– Nem óhajtok – szakadt ki belőle. – Mondja már! A frászt kapom magától. Mit rontottam megint el? Rossz felén törtem fel a kemény tojást?

A férfi összeráncolt szemöldöke mutatta, hogy beletelt kis idejébe, mire felfogta az élcet, halványan el is mosolyodott, aztán ismét elkomorult.

– Tudom, hogy fél tőlem, és egy basáskodó tökkelütöttnek tart – mondta.

– Én ezt sose állítottam – tiltakozott gyöngéden Isabell, lerakta a rongyot, és épp azon volt, hogy közelebb sétál a férfihez, és megfogja a kezét, vagy még tovább megy, és az arcán simít végig, amikor a férfi szavai megállították.

– Azt hiszem, ideje, hogy felülvizsgáljuk a szerződésünket.

Isabell megmerevedett, mert persze azonnal megértette, miről beszél a férje, csak átugorva a harag fázisán, egyből az alkudozással kezdte.

– Milyen szerződésünket?

– A házasságunkat – mondta Charles, és megereszkedett a válla. – Ön kényszerűségből, az apja akaratának engedve jött hozzám feleségül, tudom. Sose szeretett, és én semmit nem tettem érte, hogy ez megváltozzon.

Isabell nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a férfi csendre intette. Ahogy szokta, ellentmondás nem tűrőn, felemelte a kezét, és Isabell visszanyelte a szavait.

– . Tele voltam előítélettel, amik ráadásul hamisnak bizonyultak. Önző módon viselkedtem, nem értékeltem magát, folyamatosan kritizáltam és leckéztettem

– Igen – nyögte Isabell. – És?

– Mit és? – zökkent ki Charles a nagymonológból.

– Valóban így van, de mi változott? Miért álmodta meg éjjel, hogy véget vet annak, aminek három hónapig nem jutott eszébe véget vetni?

Charles igazgatni kezdte az inge ujját.

– Jaj, mondja már! – fakadt ki Isabell. – Ne gondolkozzon annyit, hogy mit mondhat, és mit nem. Hogy mi illik magához, és mi nem. Mondja ki, amit gondol egyszer életében. Mi történt tegnap, hogy elege lett belőlem?

– Isabell, erről szó sincs – lépett közelebb hozzá önkéntelen mozdulattal a férfi, de az asztal útját állta. – Tegnap végre kinyílt a a szemem, és láttam, hogy milyen, amikor boldog. Ahogy táncolt, és nevetett. Velem sose tett ilyet, mellettem sose mert nevetni. Tegnap rájöttem, hogy elsorvasztom magát. Úgyhogy ideje elengednem.

Isabell lehajtotta a fejét és visszapislogta a könnyeit.

– Tehát útilaput köt a talpamra? – kérdezte halkan.

– Dehogy – kiáltott fel a férfi, és megint lépett egyet Isabell felé, legalábbis erre következtetett a hangból, ahogy nekiment egy széknek. A széklábak fölsértően csikorogtak az ebédlő kőlapjain. – Én megyek el. Eszemben sincs kitúrni önt a jogos örökségéből.

Isabell felszegte a fejét.

– Nem – kiáltotta. – Magára szükség van itt. Ha nem bír elviselni, akkor én megyek e. Beköltözöm Esmével a húgához az intézetbe aztán meglátjuk.

Úgy viharozz ki az ebédlőből, hogy Charlesnak tiltakozni se maradt ideje.

Esme még az igazak álmát aludta, amikor Isabell becsörtetett a hálószobába. Itt egy pillanatra megtorpant, az ébredező gyerek, a függönyön átszűrődő napfény sárgás fénye, az ismerős illatok mellbe vágták. Otthon éreztem itt magam, gondolta keserűen. Most pedig mennem kell. Haragudott Charlesra, a keményfejűségére. Kigondolta, és neki engedelmeskednie kell. De azt nem engedi, hogy a férfi ebek harmincadjára hagyja a birtokot. Az apja úgyis neki szánta. Ideiglenesen beköltöznek az árvaházba, legalább Esmének nem kell kocsikáznia annyit, és majd meglátják.

Kicsapta a nagyszekrény ajtaját, és kihúzta alulról az utazó koffert.

– Mit csinálsz? – kérdezte álmosan Esme.

– Csomagolok.

– Minek?

Isabell sóhajtott, és leült az ágy szélére. Végigsimított a gyerek takaróba bújtatott lábán.

– Elmegyünk innen. Külön költözünk Mr. Krilovval, drágám.

– Tessék? – ült fel Esme az ágyban. Zilált hajával, tágra nyílt szemével és feldúlt arcocskájával úgy festett, akár egy manó.

– Összecsomagolunk, és elmegyünk Natasa nénihez. Nála fogunk lakni.

– Összevesztetek?

– Dehogy. Csak beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

– Nekem nem – mondta Esme, és hányat vágta magát az ágyban, majd jelentőségteljesen visszarángatta a fejére a takarót. – Én nem megyek sehová.

Isebell meghökkent.

– Dehogyis nem, drágám.

– De nem – mormolta Esme a takaró alatt. – Engem nem cipelsz magaddal. Én Charles–szal akarok élni.

– Ezt nem te döntöd el – mondta szomorúan Isabell, és tovább simogatta a takaró alatt a gyereket.

Esme ismét felbukkant, és úgy villogott a szeme, akár egy fúriának.

– Én nem megyek veled. Szeretem Charlest, és szeretek itt. Nem megyek a sok hülye gyerekhez az iskolába. Van szobám, és jó itt. Nem megyek veled.

Isabell ült még kicsit az ágy szélén, nézte, ahogy a napfény lecsúszik a tükör széléről majd halad tovább a szekrény felé, hallgatta, ahogy a gyerek szuszogása egyenletessé válik a takaró alatt, majd visszanyomta a koffert a szekrénybe, és egy kisebb táskába belerakta a számára legszükségesebbeket.

Lesétált az emeletről, befogott a csézába, és útnak indult Natasához. Muszáj egy kicsit magában lennie, távol Charlestől és mindenkitől, muszáj beszélnie valakivel, aki bölcsebb nála. Aztán majd meglátja.