Mrs. Fox, a birtok házvezetőnője sehol sem találta az asszonyát. Tűvé tette érte a nagy házat, majd az udvart, míg végül a baromfi udvaron látta megvillanni piros szoknyája szegélyét. Neki persze eszében se volt bemenni a tyúkpiszokkal bőven borított területre, a léckerítés mellett állt meg, és kiáltott be az asszonynak, aki a gyerekkel az aznapi tojástermést szedte össze egy kosárba.

– Mrs. Krilov – mondta, majd ismételte legalább háromszor, egyre emeltebb hangon, mire Isabell felfigyelt, és négykézláb kitolatott a legtávolabbi tyúkól derékmagas ajtaján. Arca kipirult az erőfeszítéstől, a hajában elhullott kacsatoll lengedezett.

– Mrs. Fox? Mit óhajt?

– Beszédem lenne magával – mondta az asszony kimérten, és ráncos kezét összekulcsolta a köténye előtt.

– Természetesen. Megyek – szólt Isabell, felállt, majd bekiáltott az ólba.

– Mára végeztünk Esme. Felmegyünk mosakodni. Gyere!

Majd az előkászálódó gyerekekkel, aki semmivel se festett különbül az anyjánál, csatlakoztak Mrs. Foxhoz.

– Alig tudom megszokni ezt a bőséget – lelkendezett Isabell, és a kezében tartott fonott kosárkát Mrs. Fox orra alá dugta. – Ma is hat tojás. Padig csak délelőtt tizenegy van. Estére biztosan meglesz a húsz is.

– Tegnap tizennyolcat szedtünk – újságolta Esme csillogó szemmel. –Tegnapelőtt pedig huszonkettőt.

– A tojások összegyűjtése a konyhalány feladata, asszonyom – szólt Mrs. Fox. – Fölösleges önnek vesződnie vele.

– De olyan jó – nevetett Isabell. – Otthon legföljebb, ha tízre volt pénzünk hetente. És Esme nagyon szereti.

Mrs. Fox erre nem válaszolt, mert megvetette az asszonyt, aki szégyen nélkül emlegette dicstelen múltját, és akinek elképzelése se volt a helyes modorról. Krilov megérdemli ezt a féleszű nőt. Megölte az urat, és most gazdaként pöffeszkedik. Ez a nő meg? Nem csoda, hogy Bross gazda a világ végére száműzte. Csak szégyent hozott volna rá.

– Miről akart beszélni velem – kérdezte Isabell, amikor beértek a házba és a bejáratnál az udvari fapapucsát vászoncipőre cserélte. – Megérkezett az úr? Remélem, jó kedve van.

– Az úr valóban megjött asszonyom, de tovább ment a lovakhoz. Azt üzeni, hogy önre bízza a vendégfogadást.

– Mi? – szakadt ki Isabellből. – Milyen vendég?

– Elfelejtette volna, asszonyom, hogy ma átjön ebédre a két sógornője, Miss. Krilov és Mrs. Kendall, valamint Mr. Kendall, és a körorvost is bátorkodtam értesíteni, mert az egyik lovásznak magas láza van. Lehet ő is csatlakozik az urakhoz ebédre.

Isabell vérvörösre pirult ijedtében. Charles valóban mondta, hogy Natasát elhívta ebédre, és mintha Mariannt meg a férjét is említette volna, de neki kiment a fejéből.

Most legalább tíz óra, és Mrs. Fox persze nem segítene neki a világért se, csak pislog rá azzal a gonosz gomb szemével.

Mintegy végszóra, hogy a baj még nagyobb legyen, nyílt az ajtó, és Charles lépett be rajta. Az istállóból jött, de rendesen fel volt öltözve; lovaglócsizma, bricsesz és könnyű nyári ing, míg Isabellen boka fölött harangozó színehagyott vászonszoknya és egy ugyancsak agyonmosott blúz.

– Szia – üdvözölte Esme boldogan a férfit, és átölelte a derekát. Charles mosolyogva megsimogatta a gyerek törektől és pihéktől koszos haját, majd felnézett, és lehervadt ajkáról a mosoly.

– Mariann és a férje épp most szállnak le a kocsiról. Reméltem, képes lesz fogadni őket.

– Természetesen – húzta ki magát Isabell, és kimasírozott az ajtón.

Kendall lesegítette a feleségét a bricskáról, biccentett Isabellnek, majd csatlakozott a felesége mögött szintén előkerülő Charleshoz, és elindult vele a gazdasági épületek irányába, hogy szemrevételezzék a kukorica tárolásra alkalmas helyet. Marian elveszett pillantást vetett távozó férje után, aztán a ház zavartan álldogáló asszonyához fordult.

– Szeretnéd, ha megmutatnám a birtokot? Vagy mást? Az udvart? – kérdezte Isabell, jó pár lépés távolságot hagyva a vendég és maga közt. Noha idősebb volt Mariannál, tartott tőle. Charles húga, és férjes asszony.

– Mrs. Kendall számtalanszor járt nálunk – szólt közbe Mrs. Fox. – Jóval többször, mint ön, asszonyom. Inkább az ebédhez szíveskedjen eligazítást adni. Hamarosan megérkezik Miss. Krilov, és az úr is éhes lehet.

Isabell válla megereszkedett.

– Nem is tudom – kezdte, de Mariann közbevágott. Áthidalta a köztük lévő néhány lépés távolságot, Isabellbe karolt, és vidáman mondta.

– Miss. Krilov még messze jár, Charles pedig evett nálunk, kibírja, ha késik az ebéd. Mi Mrs. Krilovval szétnézünk a kamrában, ne aggódjon Mrs. Fox.

Azzal maga után húzva Isabellt bement a házba, majd ismerve az utat, tovább, keresztül a konyhán, egyenest az éléskamrába.

– Micsoda egy hárpia – mondta. – Ne hagyd, hogy packázzon veled!

A birtok kamrájába befért volna egy kisebb parasztház, falait körben polcok borították, és a polcokon sorakozó gazdagságból nem egy, de három paraszt család jól lakott volna egy hónapig, ha netán úgy adódik. Lőrésszerű nyílások szolgáltattak világot, a kamrában mindig félhomály és kellően hűvös levegő uralkodott.

Mariann persze tudta, hogy a bátyja kényszerűségből vette feleségül Isabellt, ráadásul azért, hogy neki segítsen, és eleinte haragudott is a lányra. Aztán csak neheztelt, hisz az édesanyjuk a lelkére beszélt, hogy történt, ami történt, Isabell nem hibás, segítenie kell. És most, ahogy a sötétben elveszetten álldogáló fiatalasszonyt nézte, megesett rajta a szíve. Tudta, milyen alkalmatlannak lenni. Ő is gyakran érezte magát annak egy érett férfi feleségeként, a gyerekkorból épp, hogy kinőve.

– Milyen ebédet terveztél? – kérdezte. – Van itt minden, ami kelhet. Kolbász, sajt, alma – sorolta találomra.

– Nem hiszem, hogy ez nekem menni fog – sóhajtott Isabell, és eleredt a könnye.

– Ó dehogy nem – szalad hozzá Mariann, és átölelte a vállát.

– Mr. Krilov megint mérges lesz.

– Dehogy lesz. De ha mégis, majd megbékél. Gyere, nézzünk szét, mi minden van itt.

Aztán annyi idő alatt, míg a férfiak visszatértek és lábbelit cseréltek, majd kezet mostak, választottak bort és házi főzésű sört, hozzá kalácsot, sonkát. Majd megállapodtak Mrs. Foxal, hogy tekintettel a nagy melegre, könnyű ebédet szervíroznak sajttal, teával, gyümölcsökkel.

– Miss. Krilov léböjt kúrát tart – mondta tudálékosan Isabell, ahogy Mariantól hallotta, Mrs. Fox készítsen barack levet és facsarjon hozzá a narancsokból is egy liternyit. Szedjen a lány fel babot a kertben és párolják meg káposztával.

S miután a férfiakat és a konyhát letudták, mint két csitri felrohantak az emeletre átöltözni, hogy mire Natasa megjön, rendben legyen a toalettjük, ahogy Mariann mondta, aki majdnem annyira tartott a nővérétől, mint Isabell.

– Sok minden változott itt? – kérdezte Mariann, míg az emeleti folyosón Isabell szobája felé tartottak. – Mármint gyerekkorod óta? Mióta elmentél? Az alatt a tíz év alatt?

– Kevés. Apám kicserélte a lámpákat és újra festetett – mondta Isabell, és maga előtt tessékelve a vendéget, bement a szobájába.

– Itt laksz? – kérdezte ártatlan arccal Mariann, és a kétajtós szekrényhez ment, aminek egyik ajtaja reggel nyitva maradt, láthatóvá téve a tartalmát, Isabell ruhái az egyik oldalon, Esméét a másikon.

– Igen – felelte Isabell – Esmével. Tíz évig együtt aludtunk, nem volt szívem külön zárni. A sok változás megviseli.

– Persze – nyugtázta Mariann, noha Esme egyáltalán nem látszott megviseltnek az imént, amikor gondolkozás nélkül a két férfi után nyargalt, majd befészkelve magát közéjük, megragadta Charles kezét és szökdécselve követte őket a kukorica tárolóhoz. Gondolatban eddig nem foglalkoztatta a bátyja házasélete, mindig is keveset beszéltek egymással, szívügyekről meg egy szót se, de most elszomorodott. Meddig tart ez a házasság vajon, ha ilyen kevés közük van egymáshoz? Charles sótlan és unalmas, Isabell nyilvánvalóan idegenkedik tőle, ráadásul nincs is mód, hogy megismerjék egymást. Ők Taylorral rendszerint az ágyban beszélgettek a legjobbakat. Nappal a férfi nem ért rá, ezer dologgal volt tele a feje, de az ágyban, amikor az együttlét után ellazult, mielőtt ájult álomba zuhant, olyan kedves volt és olyan nyílt és olyan nagyon nem félelmetes, amilyen nappal soha.

– Szerinted melyik legyen? – állt mellé Isabell, és előrébb ráncigált egy zöld pöttyös szoknyát.

– Ezt anya vette? – kérdezte Mariann

– Igen, majdnem mindet. Ez a pöttyös tetszik Mr. Krilovnak. A zöld blúzzal. Azt mondta rá, megjárja.

Mariann elnevette magát.

– Mr. Krilovot kupán kéne csapni. Még hogy megjárja. Ez gyönyörű.

Kivette a szoknyát és kedvtelve nézegette a fodrot az alján, és a könnyű, puha anyagot. – Ezt vedd fel, a hajad meg feltűzöm kontyba. Az nagyon jól áll. Szép hosszú a nyakad.

– Gondolod – nyúlt Isabell a nyakához.

– Igen. Otthon is nagyon szép voltál, anyuéknál, az ünnepi vacsorán. Charlesnak kocsányon lóg majd a szeme.

– Kétlem – nevetett zavartan Isabell, és vetkőzni kezdett, majd a mosdótálban megmosta a kezét, a nyakát, ahol könnyen megtehette alsóruhában, majd végül a lábát.

Mariann segített neki, együtt tették le a vízzel teli tálat a földre, amíg Isabell a lábát mosta.

– Nem tetszem neki – vette fel valamivel később Isabell újra a beszélgetés fonalát. – Szégyell engem – mondta a hirtelen meglelt bizalmasságban, amit a közös öltözködés és mosakodás font köréjük.

– Nincs férfi, akinek ne tetszenél – nevetett Mariann a négy hét házasélet bölcsességével. – Szép vagy, nagyon csinos, gyönyörű a bőröd, a hajad, nagy a melled.

– Túl nagy – szabadkozott Isabell és igazgatni kezdte magán a blúzt, ami konfekció méret volt, és valóban kissé szűk elől.

– Túróst – tiltakozott Mariann. – Bárcsak az enyém lenne hasonló.

Isabell mellé állt a tükör elé, hogy összehasonlíthassák magukat. Isabell fél fejjel magasabb volt, sötét hajú, szemű, dús keblű, míg a sógornője szőke, karcsú, lányos.

Marian magára feszítette a blúzt, hogy jobban lássa a szóban forgó testrészt.

– Mintha kicsit nőttek volna – mondta elgondolkozva. – Biztosan híztam, azért.

– Én szívesen adnék neked az enyémből – mondta Isabell, és amíg fésülködtek, ezen nevetgéltek, hogy ki mit adhatna a másiknak, és szóba kerültek a férjek is. Hogy ők aztán semmit se adhatnának egymásnak, mert mindkettő elfoglalt és semmi ideje, de Taylor legalább otthon kedves, adhatna Charles–nak órát udvarlásból. Aztán meghallották a kocsizörgést, hogy befutott Natasa, és immár jó barátnőkként szaladtak le a földszintre, hogy fogadják az újonnan érkezőt.

Natasa a lova mellett állt Esme és egy idegen férfi társaságában, aki nyilvánvalóan nem a birtokon dolgozott, mert félcipőt viselt és pantallót, valamint az ing fölött mellényt. A két felnőtt nem egymással, hanem Esmével beszélgetett. Aztán a férfi bizonytalan mozdulattal a gyerek fejére tette a kezét, mintha meg akarná simogatni. Esme riadtan megugrott és elszaladt.

– Ki ez az ember? – kérdezte Mariann, és a friss házasok lelkesedésével máris összeboronálta gondolatban a nővérével. Korban illik, magasságban is, mi sem egyszerűbb, legyenek egy pár. Natasa huszonhat éves, ideje férjhez mennie.

– Én is először látom – felelte Isabell. – A körorvos lehet. Mrs. Fox szerint beteg az egyik lovász.

– Helyes.

Isabell megütközve nézett a sógornőjére.

– Csak egy férfi.

– Illik Natasához.

– Arra gondolsz, hogy a világos barna nadrágja a drapp ruhához? – kérdezte Isabell és felnevetett.

A ház előtt álltak, és nem mentek közelebb a másik kettőhöz, hogy legyen idejük kibeszélni őket.

– Nagyon vicces – húzta fel Mariann megjátszott sértettséggel az orrát. – Jóképű, izmos, vagyis nem pocakos, és elég magas is. Ráadásul tanult ember. Natasa nem érné be valami földönfutóval. Orvos. Apának se lenne kifogása.

– Nem szaladtál nagyon előre?

De Mariann már az esküvői harangok kongását is hallotta.

– Olyan jó lenne, ha Natasa is boldog lenne.

– Nekem nem tűnik boldogtalannak.

– Mert nem ismered. Volt egy nagy szerelme néhány éve. Azóta senkivel nem áll szóba. Vele meg milyen jól elbeszélget.

Valóban, legalább öt perce, hogy Esme elszaladt, Natasa nem mozdult az idegen mellől, komolyan bólogatott, míg a férfi magyarázott neki valamit.

– Illene odamennünk – szólt Isabell.

– Menjünk – hagyta rá Mariann. – Legalább megnézhetem alaposabban is

A két közeledő hölgy megzavarta a tereferét, Natasa és a férfi feléjük fordult, és nyilvánvalóvá vált, hogy a doktor nem tudja, kit üdvözölhet a ház asszonyaként. Hol Mariannra, hol Isabellre ugrott a tekintete, és valahogy feszültebbé vált.

– Mrs. Krilov? – mondta bizonytalanul Isabellnek.

– Én vagyok – mosolygott Isabell, és a kezét nyújtotta. – Önben kit tisztelhetek, uram?

A férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy nem lőtt bakot, szélesen elmosolyodott, és Isabell keze fölé hajolt.

– Boldog vagyok, hogy megismerhetem asszonyom.

Mariann szemöldöke magasba szökött, és kérdőn Natasára nézett. Milyen avítt gesztus ez? Natasa vállat vont.

– Menjünk beljebb – kuncogott Isabell és elrántotta a kezét. – Ideje enni valamit.