Natasa kedvelte a változásokat, de csak módjával. Most azonban csőstül jött. Két hónap leforgása alatt a húga férjhez ment, a bátyja megnősült, és Rose Wilson beköltözött Nortwornba. Ez érintette őt, vagyis az árvaházat – ami majdnem ugyanaz, és ettől a gondolattól Natasa kissé elszontyolodott – a leginkább közelről. Vagyis fájón. Nem hibáztatta Rose-t. Ismét gyermeket várt, és a férje befejezvén az iskolát, állást kapott a nortworni gépgyárban. Ráadásul, ha őszinte akart lenni magával, és miért ne lenne, pénzük se volt önálló orvosi praxist fenntartani az árvaházban. Valójában meg kellene könnyebbülnie, hogy Rose hamarabb készült elmenni, mint hogy muszáj legyen elküldeni, mert nem tudják fizetni. De mégis. Rose hiányozni fog. Ahogy doktor Picket is, a somsettowni körorvos, mert mindezen baj tetejébe még ő is nyugdíjba vonult. Ezért tartott Natasa hétfőn reggel Somsettownba a csézán, hogy a helyi elöljárókkal együtt, ő is meghallgassa az új körorvost. Hogy megítéljék, alkalmas-e a posztra. Ugyan mi tehetné alkalmatlanná, borongott Natasa, tudván, milyen kiszolgáltatott a város. Ha holnap valakinek levágja a körfűrész az ujját, nem lesz, aki szakszerűen bekösse. Pickett doktorral a körzeti nővér is visszavonult, lévén a felesége. Legyen bármilyen kutyaütő a jelentkező, fel fogják venni.

Mi szükség akkor rá? Hermann VanDerbrock, a polgármester ragaszkodott hozzá, hogy ő is csatlakozzon a meghallgatást tartó tiszteletreméltóságok karéjához, telefonon fel is hívta, és a telefon, lévén annyira új és különös, hatalmas tekintéllyel bírt. Ha csörgött, mindenki hagyott csapot, papot és rohant az előtérbe, hogy a hívó fél kedvére tegyen. Aki pedig épp arra járt, szájtátva hallgatta a beszélőt. Őt például az egész hatodik osztály, lecövekelve a hallban, míg Hermann győzködte, ő húzódozott, a gyerekek végig ott posztoltak mellette, és elképedve nézték, hogy az igazgató néni a kis fekete micsodába beszél.

Natasa felnevetett az emléken, és oldódott a mérge, hogy ezt a délelőttöt kocsikázással kénytelen elvesztegetni.

A meghallgatást a városházára szervezték, Natasa oda irányította a pónit, majd behajtott az udvarra, és a gondnokra bízta az állatot. Az kifogta, és elvezette Butust, mert Natasa tudta, egy órát biztosan itt fog tölteni, Hermann, ahogy öregedett, úgy vált egyre inkább szószátyárrá.

A városháza hajdan kocsma volt, majd rövid ideig szatócsbolt, és végül itt kapott helyet a serif hivatala és az emeleten a polgármester irodája. Natasában kellemetlen emlékeket ébresztett a hely, ha baj volt, mégpedig a nagyobb fajtából, az itt ért többnyire véget. Itt raboskodott az alagsorban a sógora is néhány napot és itt tudta meg, hogy Kinley Rock, az egyik nevelt gyerek a folyóba fulladt.

Túl sok változás, sóhajtott Natasa az üres seriffiroda előtt elhaladva, majd szoknyáját felcsippentve, felszaladt az emeletre, mert késésben volt, amit utált. Aztán kissé lihegve a lépcsőzéstől csalódottan vette tudomásul, hogy a többiek még inkább elkéstek, a polgármesteri szoba kétszárnyú ajtaja tárva, nyitva, a hosszú asztal mellett minden szék üres, és egyetlen férfi téblábol a folyosón rajta kívül, aki szintén a meghallgatás kezdetére vár.

Ismeretlen férfi, úgyhogy Natasa feltűnés nélkül alaposan szemügyre vette, noha az idegen csak kurtán bólintott felé, majd visszatért az ablakmélyedésbe, ahol eddig posztolt.

Lehet, ő az új körorvos, gondolta Natasa, hisz mindenki mást untig ismert. Hermannt, a polgármestert, Gertrúdot, a húgát, Griffint, aki a bankot vezette és Brosst, a polgárőrök vezetőjét, aki persze nem lesz itt, mert meghalt. Charles bátyjának kéne helyette jönnie és persze a nagyapjának, aki biztosan otthon marad, mert ilyen csekélységek miatt, mint a betöltetlen orvosi állás, nem fog lóra ülni. Charles őt is képviseli bizonyára. De ő is késik, ami furcsa. Ezt az embert viszont először látta, adódik, hogy ő az, aki miatt összegyűltek.

Meglehetős hétköznapi férfi volt, harmincon túl, de negyvenen innen, átlagos magasság, átlagos testalkat, se nem jóképű, se nem csúnya. Natasa nem akarta feltűnően fixírozni, de kíváncsi volt rá. Együtt dolgoznak majd, Rose távozása után neki kell az árvaházi gyerekeket is ellátnia, beadni a védőoltásokat, megejteni a kötelező felülvizsgálatot. Muszáj lesz megállapodni a bérezésben, amiből vita lesz, hisz kevesebbet ajánl majd, mint Rose kapott, bár férfi lévén, ő biztos többet akar. Nem lesz könnyű. Natasa tartott a perpatvartól, de eszébe se volt elkerülni.

Mivel a férfi háttal állt neki, az udvart nézte az ablakon keresztül, Natasa cselhez folyamodott.

– Késnek – mondta nem túl elmésen, hogy visszafordulásra késztesse a másikat.

Az feltűnő kelletlenséggel nézett hátra.

– Igen, hölgyem – mondta.

– Vajon miért? – erősködött Natasa, és még el is mosolyodott, noha nem volt nyájas természetű, csak kíváncsi.

A férfi erre nem felelt rögtön, csak végigmérte a nőt. Kék szeme volt és barna haja. Kissé hosszú, a tarkóján varkocsba fogva. Ez nem tetszett Natasának. Mi már ez, sajnálja borbélyra a pénzt? Biztosan otthon borotválkozik, mert nincs szakálla. Még szerencse. A szakáll, mint egy álarc, takarja az arcot.

– Ezt magának kéne tudnia. Maga van itthon.

Aha, tehát maga, nem ön. És barátságtalanok is vagyunk, húzta fel bosszúsan Natasa a szemöldökét, noha csak gondolatban. Azt hiszi, a gyorsírókisasszony vagyok, és velem nem kell jóban lennie. Nos, igen, annyira talán nem is, mint a polgármesterrel.

– Én több mérföldre lakom innen – felelte töretlen nyájassággal. –, nem tudhatom, hol időznek a városiak.

Ekkor hallották meg a hangjukat az előtérből.

Hermann VanDerbrock vezette a csapatot, mögötte Gertrud haladt, a húga, kosárnyi illatozó pogácsával.

– Megkínáltam a fiúkat – nevetett bűntudatosan Gertrud. – Hermann sose eszik friss süteményt, csak ha nálam kap. Aztán leültünk beszélgetni, és elszaladt az idő.

– Sebaj – felelte Natasa, kivett egy pogácsát a kosárból és élvezettel körbecsodálta. – Remekül elbeszélgettünk az úriemberrel – mondta, és kissé gunyoros mosollyal a férfira nézett, aki végre visszafordult az ablaktól, és kihúzta magát.

– Üdvözlöm Mr. Miller – veregette meg a polgármester az ismeretlen vállát. – Örülök, hogy idetalált.

– Természetesen, uram – felelte az.

– Rég láttalak – súgta oda Gertrud Natasának – Több, mint egy év nem jártál nálunk.

– Sok a tennivaló – mentegetőzött Natasa.

– Mariann esküvőjén egy szót se tudtam veled váltani. Pedig sok új játék és iskolai kellék érkezett szeptemberben hozzánk. Benézhetnél a boltba.

Gertrud Blecklahe vezette a városban a játékboltot és a tanításhoz is árult dolgokat, papírt, füzetet, abakuszt, vonalzót, sok apróságot. Natasa gyakran nála vásárolt, mert nagy tételeknél engedményt adott.

Közben elhelyezkedtek az asztalnál, VanDerbrock a főhelyen, jobbján Miller, balján a bankár, mellette Charles Krilov. Natasa és Gertud az asztal másik végére ültek, mert Gertudnak még sok mondanivaló feszítette a bögyét. Bár Natasa többnyire érdeklődött a városi pletykák iránt – Gertrud az intéző felesége is volt, és a lányuk Natasa barátnője –, most mégis jobban szeretett volna a leendő körorvos meghallgatására figyelni, de nem tudott. Csak fél füllel hallotta, hogy a férfi – mint kiderült, dr. James Miller a teljes neve –, hajóorvosként szolgált az angol flottában, és családi ügyek szólították Somsettownba. Családi ügyek, figyelt fel Natasa, miközben másféle családi ügyeket sugdostak a fülébe, hogy Gertrud keresztlánya, Merilin megint állapotos – Natasa nem is emlékezett Merilinre, de udvariasan gratulált –, és hogy a legkisebb unoka a múlt vasárnap a családi ebédnél megtette az első lépéseket. Natasa kétszáz gyerek felügyelőjeként bizton számíthatott rá, hogy a városi gyerekekről is részletes beszámolót kap, bárkivel kerül kapcsolatba a hentesnél és a szatócsboltban. Ahogy apja hajdan, aki körorvos volt, és nem tudott két zsák krumplit venni anélkül, hogy ne értesült volna a szomszéd köszvényéről.

– Gertrud! – szólt a polgármester emelt hangon az asztal végén pusmogókra. – Befejeznétek?

Natasa felnézett, és négy rosszalló férfiszempárral találta magát szemközt.