Isabell lopva a férjére nézett. Charles a kocsiszekrény oldalfalának dőlve aludt. Nyúzottnak látszott, haja rendetlenül lógott a homlokába, arccsontján egészségtelenül vörösre pirult a bőr, amely nem barnult, hanem égett a mexikói napon. Isabell elérzékenyült a látványtól, és nehezére esett, hogy legalább egy pillanatra, ne érintse meg a férfit. Merész vágyáról azonnal letett. Ahogy a kolostor kifutófiújának arcát természetes gyöngédséggel gyakran megsimogatta, úgy Charlest – az esküvőt követő futó csókon kívül – egyetlen egyszer sem érintette. Charles rosszul tűrte a bizalmaskodást. Lelkiismeretesen biztosította kényelmüket, hogy kapjanak puha ágyat, forró fürdőt, és bőséges vacsorát, minden este jó éjt kívánt, és reggel szertartásosan érdeklődött hogylétük iránt, csak a melegség hiányzott a hangjából, és a valódi érdeklődés a szívéből.

Talán a lelke is olyan, akár a felöltője, makulátlanul tiszta és pasztellszínű, gondolta Isabell. Mégis szeretem, sóhajtott, mert hiszem, hogy boldoggá tudnám tenni, és ő egyetlen kedves szavával boldoggá tesz engem.

Charles érezte, hogy a nő nézi, mert úgy hiszi, alszik és megteheti. Nem hibáztatta érte. Ő is gyakran felejtette rajta a tekintetét. Muszáj volt minduntalan ránéznie, olyan szokatlan a jelenléte, a külseje, a viselkedése, a mindenből túl sok lénye. Noha Charles eltökélten igyekezett biztosítani köztük a távolságot, külön kabint és hálószobát, sokkal több időt töltött Isabellel, mint eddig bármelyik nővel, az anyját is beleértve. Meglepte a házastársak elkerülhetetlen összezártsága. Együtt utaztak, étkeztek és éltek. Minduntalan úgy alakult a helyzet, hogy maga mellett tudta Isabellt. Amikor például nem hagyta a nőt szó nélkül magára a szállodában, hogy üsse el az időt, ahogy tudja. Furcsa lett volna, ha egyedül megy sétálni, nézelődni és friss levegőt szívni a kikötőbe, míg Isabell Esmével a szállodában gubbaszt. Ahogy az apartman nappalijában se hagyta magára, lefekvésig mellette maradt. Nem vonul vissza a szobájába idő előtt, viszont beszélgetni sem akart, ezért öregesen szundikált a kerevet sarkában, míg az asszony a gyereknek felolvasott, és ahogy a kocsiban most is alvást színlelt.

Ki is gúnyolta magát a fondorlatért. Miért nem néz fel, és hozza zavarba a bámészkodó asszonyt?

Kinyitotta szemét, és Esme tágra nyílt tekintetével találta magát szemközt. A kislány elmosolyodott, és Charles viszonozta a mosolyt. Nem győzött hálát adnini a sorsnak, hogy a gyerek ilyen bájos és kedves.

– Fáradt vagy? – kérdezte aggódón a kislány.

– Kicsit – vallotta be Charles, és feljebb húzódzkodott. – Összetörtek a kényelmetlen fekhelyek. Alig várom már, hogy a saját ágyamban aludjak.

– A mamit is beengeded magad mellé? Együtt alszotok majd? – kérdezte Esme. – A házasok úgy szoktak.

Charles tovább mosolygott.

– Honnan tudod? Te nem vagy házas.

Esme értette a viccet. Felnevetett. – Marilou mondta. Hogy az apja meg az anyja az egyik ágyban alszanak, és ő meg a két öccse, a másikban.

Isabell elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon.

– Esme! – szólt rá a gyerekre, de hangjából hiányzott az él. – Nem illik faggatózni.

– Nem faggatózom – vágott vissza durcásan Esme. – Kérdeztem. Marilou azt mondta, ha az apja későn jön haza a kocsmából, az anyja kizavarja a pajtába, mert büdös. A tehénnel alszik ilyenkor a szalmán.

– Marilou családja szegény. Kevés ágyuk van. Mr. Krilov nem szorul a pajtára, és minket se küld oda. Mr. Krilov palotában lakik. Mindenkinek jut egy saját ágy. Neked, nekem, neki – magyarázta higgadtan Isabell, noha ez a kérdés, az együtt, vagy különalvás kérdése megoldásra váró gondként gomolygott napok óta a fejében. Idegenek között nem bánta, ha kibeszélik, hogy a fiatalasszony a gyerekkel hál, de a családtagok előtt nyíltan vállalni házasságuk sutaságát, elkeserítő érzés. Ennél csak az volna szörnyűbb, ha Charles megkövetelné, töltse vele az éjszakát, és közönyösen a magáévá tenné.

– Így igaz. Jut neked is ágy – nevetett fel Charles, és hálás pillantást villantott az asszonyra. – Ha kérsz, külön szobát is kaphatsz. Vagy lakhatsz a Jessiében. Amíg New Orleansban maradunk.

– Jessi? –csodálkozott Isabell.

– A legkisebb húgom. Őt nem ismerheti, Isabell. Hét éves lesz augusztusban.

– Én kilenc vagyok! Sokkal nagyobb – kiáltott Esme, és örömében rugózni kezdett a kocsi ülésén. – Én vagyok a nagyobb! Én vagyok a nagyobb! Végre! Nagyobb vagyok nála.

Isabell felnevetett. Szépen nevetett, gyöngyözőn, halkan és szívből.

– Esme valóságos felnőtt. Egy hölgy. Igazi hölgy.

– Hölgy, hölgy, igazi hölgy – énekelte a kislány.

– Igazi hölgy, ki szépen jár, haja barna, barna ám – kántálták önfeledten, a nő és a gyerek. Valami gyermekdal volt ez, Charles nem ismerte, de ők igen, mégpedig jól, és egyszerre kezdtek bele, mert egyszerre jutott eszükbe. A dal ütemére ringatták magukat, és nevettek közben, mintha valami igazán örömteli dolog történne velük, és Charles nem értette, minek örülnek, és nevető arcukat látva neki is egyre inkább mosolyognia kellett, noha igyekezett legyűrni a mosolyt, mert a butácska dal keltette jókedvet ostobaságnak érezte.

Aztán a lányoknak a torkukra forrt a kacagás, mert a kocsi befordult egy kétszárnyú, kovácsoltvas kapun, áthajtott egy széles sétányon, és megállt a három emeletes, körtornácos ház előtt.

Hirtelen lett csönd, csak a madarak daloltak, és a kocsis neszezése hallatszott, ahogy lekászálódik a bakról.

– Korán van még. Kihaltnak tűnik a ház – mondta Charles, és maga is érzékelte a kárörömöt a hangjában, hogy immár ő tartózkodik honi vizeken, ahogy a nő az imént, amikor énekelt a gyerekkel, és vidámságukból, épp meghittsége okán, kirekesztették a férfit. – A családom bizonyára mélyen alszik.

S mintha öntelt hanghordozásából akarna csúfot űzni, megélénkült a ház, ajtócsapkodás zaja törte meg a madárfüttyös reggelt, egy nő pörölt, egy gyerek visított, valahol megszólalt a zongora, és az általános kakofóniához férfi hangok csatlakoztak.

– Talán mégis felébredtek már – nyugtázta egy árnyalatnyi mosollyal ajkán a zűrzavart Charles, és kezét nyújtotta Isabellnek. Lesegítette a nőt, majd lependerítette a gyereket, és általuk közrefogva sétált a házhoz.

Az oszlopos teraszra nyíló ajtó tárva nyitva állt, a ház belsejéből hűvös levegő és virágillata áradt.

Isabell ünnepélyes lassúsággal lépte át Charles gyermekkorának küszöbét. A házét, ahová mindig is vágyakozott.

Két emelet magas előcsarnokba érkeztek, hátul íves lépcső vezetett az emeleti galériára, két oldalt tölgyfaajtók nyíltak.

– Nem kapsz el. Nem kapsz el – sivított egy gyerekhang valahol a magasban, mezítlábas talpak csattogása hallatszott, és a lépcsőn feltűnt egy kislány.

Bokáig érő fehér hálóinget viselt, méz szőke, csigákba göndörödő haja a derekát verte. – Nem akalok fésülködni. Nem akalok. Húzod a hajam! – visította, és rohant lefelé a fehér márványlépcsőn. Mögötte egy fekete asszonyság szaporázta jóval nehézkesebben a lépést.

Aztán a gyerek meglátta őket, megtorpant, örömtelin felkiáltott, kitárta a karját, és akár egy hófehér galamb, Charles karjába repült.

– Csáli, Csáli – kiabálta selypítve. – Megjött Csáli. Anya, apa, Szásza, gyeltek gyolsan. Megjött Csáli.

Két pucér lábszáráta férfi dereka köré fonta, arcát az arcához szorította.

Charles nevetve forgott körbe vele, míg a gyerek fújta tovább a magáét, hogy megjött Charlie, és hogy jöjjön mindenki.

Kivágódott jobbra az ajtó, és hálóköntösbe öltözött, középkorú hölgy lépett ki rajta. Az ő haja is hosszú volt, varkocsának elvékonyodó vége a mellén pihent. Mrs. Marianne Krilovra, Charles édesanyjára ismert benne Isabell. Halványan emlékezett az anyósára, és fölöttébb tartott tőle. Egy angol lord lányának csakis elmarasztaló véleménye lehet a nőről, akit erőszakkal a fia nyakába varrtak, és aki ráadásként egy törvénytelen gyereket visz a házasságba.

– Charles! – kiáltott fel Mrs. Krilov alig visszafogottabb hangerővel a kislánynál, és a fiához sietett. – Máris megjöttél? Mégpedig ilyen hamar. De csodás. Nem is reméltük, hogy ma reggelre hazaérsz.

Mivel a fiához nem fért hozzá, rajta lógott a kislány, Isabellhez és Esméhez fordult, és enyhe feszültség lopózott a mosolya mögé.

–Isabell Krilov – mondta, nagylelkűen asszonynevén szólítva a nőt. – Charles megsürgönyözte, hogy összeházasodtatok.

A kezét nyújtotta az elfogódottan álldogáló nőnek, majd Esmére nézett.

– Ő Esme – szólt Isabell, hogy megelőzzön minden kellemetlen kérdezősködést. – A kislányom.

Az asszony nem szólt, csak fürkészőn visszanézett a nőre. Noha mosolygott, Isabell érezte, hogy felméri őket. Elsősorban persze őt. Az arcát, az alakját, amennyire lehetséges, a természetét. Minden bizonnyal nem érte csalódás, mert a kezdeti feszültség oldódott az arcán.

– Emlékszem rád – mondta kedvesen. – Noha még nagyon fiatal voltál, amikor utoljára láttalak. Akkor még nem volt biztos, hogy ilyen szép leszel. – Elkomorodott az arca. – Nem könnyű neked most, hogy meghalt az édesapád, költöznöd kellett, és férjhez menned. Remélem, a családom nem nehezíti meg a dolgod. Én azon leszek, hogy minél inkább megkönnyítsük.

Az ünnepélyes szónoklat végeztével ismét felcsillant a szeme, és visszafordult a fiához.

– Apád még nem is tudja, hogy itthon vagy. Márpedig családostul. Szólok neki.

Azzal a lépcsőkorláthoz ment, és fejét felszegve kiáltotta.

– Ivaaan! Hazajött Charles. Gyere le!

Anyja éles hangjára Charles összerezzent.

– Várj, mama! Tudod, hogy apa utálja, ha kiabálsz. Majd én felmegyek és üdvözlőm.

Amikor a fia eltűnt a lépcsőfordulóban, az asszony megrántotta a vállát.

– Titeket meg itt hagyott – szólt Isabellhez. – Az úriember. Tisztára az apja fia. No, nem baj. Gyertek. Majd én megmutatom a szobátokat. Nagyjából nyolckor reggelizünk. Addig még egy órát pihenhettek is.

*

Mrs. Krilov az emeletre vezető lépcsőn felfelé és a jobb oldali folyosón haladva végig azon tűnődött, hogy hová szállásolja Isabellt. A fia mellé, vagy együtt a gyerekkel. Nincs egy hete, hogy megismerték egymást – a gyerekkori ismeretséggel fölösleges számolni –, erőszakkal házasították össze őket, nem valószínű, hogy közös ágyban óhajtanák tölteni az éjszakát. Tapintatosabb lesz a vendégszobába kísérni a fiatalasszonyt.

De mi van, ha mégis együtt szeretnének aludni? Hozza Charlest kellemetlen helyzetbe, hogy kérnie kelljen, adja vissza a feleségét, akitől elszakította a mézeshetek idején. Az egymásra találás forró hevületére még harminc év távlatából is jól emlékezett. Nem tehet ilyet az ifjú párral.

És ha nem alszanak együtt? Isabellnek kínos lenne külön szobát kérnie, Charles számára pedig lehetetlen. Elvégre friss házasok. Szánalomra méltó a névleges házasság, a férj számára a kényszerű önmegtartóztatás, a nőnek pedig a férj közönye.

Mi lehet köztük?

Önkéntelenül a mellette haladó nőre nézett. Isabell fejét leszegve szaporázta a lépést, haja borzosan hullott az arcába, keze szorosan a kislány kezére kulcsolódott. Zavart és szégyellős, és egyetlen támasza a kislánya, állapította meg Mrs. Krilov.

Nem hálnak együtt, erősödött meg benne a bizonyosság.

Felsóhajtott. Szegény Charles! Ez a nő tüneményes. Bájos és formás, mindene megvan, és a kellő helyen, a kellő mértékben, és ahogy a lányára néz, sötét szeméből süt a szeretet. Felmelegíthetné az ő fia lassan jéggé dermedő lelkét is. És Isabellnek szintén jót tenne Chareles határozottsága és rendezettsége. Valami meghatározhatatlan kuszaság áradt ugyanis a két lányból, félre csúszott kalapjukból, a kislány felemás színű cipőfűzőjéből, a nő sebtében, és szabálytalan öltésekkel megfoltozott kesztyűjéből.

Majd. Talán.

Mrs. Krilov szélesre tárta a vendégszoba ajtaját.

– Úgy vélem, Esme számára megfelelőbb lesz, ha idegen helyen az édesanyjával alszik. Megmondom Charles–nak, hogy ne aggódjon, a legszebb vendégszobában szállásoltam el a feleségét és a lányát.

Amikor az anyósa elbúcsúzott tőlük, és bezárta maga mögött az ajtót, Isabell a szoba közepére sétált, és körbefordulva alaposan szemügyre vette a pazar berendezésű helyiséget. Charles szavai jutottak az eszébe. Amikor betoppant hozzá, és feldühödött Isabell húzódozásán. Villogott a szeme, és a haragtól kipirult az arca.

– Mihez ragaszkodik oly elszántan kisasszony? A lakályos házához, vagy az antik bútoraihoz. Biztosíthatom, sokkal különbet kap mellettem – mondta akkor megvetően.

Charles állta a szavát, ismerte be Isabell. Gyönyörű ez a szoba, a hatalmas ablakok, a világos bútorok, a csíkos selyembrokáttal bevont székek, az ólomüveg lámpák. Isabell az apja birtokán se lakott hasonlóban, mert Eduard Bross híján volt a kifinomult ízlésnek, noha bővében a pénznek.

Esme aléltan a boldogságtól hanyatt vetette magát az ágyon, és karját kitárva csukott szemmel sóhajtozott.

– De puha, de szép, de hatalmas. Csuda jó lesz nekünk itt.

Az inas hamarosan felhozta a poggyászukat, s miután a szobalány felajánlott segítségét visszautasította, Isabell maga látott neki a pakolásnak. A legkevésbé se bánta, ha elvégezték az unalmas munkákat helyette, de tartott tőle, foltozott alsóneműjükön csak élcelődne Krilovék cselédje.

Esme, miután alaposan kiélvezte a derékalj puhaságát, a damaszt ágyterítő simaságát, kinyitotta a szemét, és a könyökére emelkedett.

– Szerintem az a kislány tök' hülye – jegyezte meg ádáz hangon. – Még beszélni se tud rendesen.

Isabell elmosolyodott. Esme nála jelentősebb kritikával szemlélte ugyan a környezetét, az indokolatlan ellenszenv őt sem jellemezte.

– Nem tetszett neked?

– Kisbaba. A nyakába ugrott Charlesnak, és majd meg fojtotta.

Isabell kezében megállt a három ingváll, amit elpakolni készült. Esme féltékeny? Féltékeny Charles szeretetére a húga iránt?

Leült kislánnyal szemben az ágy szélére, és megcsiklandozta az oldalát.

– Nocsak, nocsak. Egy igazi hölgy, ki szépen szól.

– Szebben is, mint ő – vágta rá Esme.

Erre Isabell nem felelt, szeretettel végigsimított a gyerek arcán. Ő is ugyanezt a sajgó fájdalmat érezte, mióta belépett a Krilov házba. Irigyelte a gyereket, aki zajosan üdvözölheti imádott bátyját, irigyelte az asszonyt, aki hálóruhában flangálhat a házban, és Charlest, akit lármás örömmel fogad a családja.

Kopogtattak az ajtón.

– Ez Charles – jegyezte meg boldogan Isabell, majd kikiáltott: – Tessék!

Valóban Charles volt, utazó ruhában lépett be az ajtón. Az imént vált el az apjától, hogy átöltözés előtt gondoskodjon a családjáról.

A férfi átsétált a szobán, akárha szállodában lenne, figyelmesen szemrevételezte, megállt az ablak előtt, megfordult, és csak ekkor nézett Isabellre.

Minden alkalommal meglepte, hogy milyen erős érzelmeket kelt benne a nő látványa. Erős haragot, túlzó vágyat, mély szánalmat. Most is megdobogtatta a szívét, ahogy nézte. Isabell arca – mitől, talán az örömtől? – kipirult, fekete szeme ragyogott. A zilált kontyot a fején szétbontotta, rengeteg, fekete haja dúsan és hosszan omlott a hátára, egészen a halványszürke, damaszt ágyterítőig ért. Isabell meglepően színes jelenség volt, mintha egy modern festő alkotta volna, aki szakított a pasztellek visszafogottságával, és harsány, forró színeket ken a vászonra. Nem tetszett Charlesnak a nő, hanem felzaklatta.

Mivel a látogató hallgatott, és Isabell kevéssé bírta a fegyelmezettség erényét, megszólalt.

– Miben lehetünk segítségére, uram? – kérdezte egy csintalan mosoly kíséretében, és hiába küszködött ellene, szívét betöltötte az öröm, hogy láthatja a férfit, beszélhet vele, vagy legalábbis a társaságában töltheti az időt.

Charles megköszörülte a torkát, hogy hangjára találjon.

– Édesanyám tájékoztatott, hogy gondoskodott alapvető szükségleteikről, de kötelességeim közé tartozónak érzem, hogy magam nézzek utána, nincs–e valamely kényelmi kérdésben fogyatkozásuk.

Amikor befejezte, maga is megdöbbent a mondat rideg és körülményes voltán. Úgy beszélek, akár egy idióta, állapította meg, és a felismerés tükörképét látta a két nő feléje fordított, döbbent arcán. Feltehetően egy szavát sem értették, de ha a szavakat egyenként igen, a lényeget biztosan nem.

Halványan elmosolyodott.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, jól érzik–e magukat, és segítsek, ha van valami kívánságuk.

Isabell ráragyogtatta hálás mosolyát.

– Köszönjük. Csodálatos ez a szoba és csodálatosan érezzük magunkat.

A dupla csodálatostól Charles fájdalmasan összerezzent. Felnőtt nő, és úgy fogalmaz, akár egy gyerek!

Isabell észrevette a rosszallást a férfi arcán, és nem értette. Mi kifogása megint ellene? Önkéntelenül borzos hajához nyúlt, mert annyit máris tudott Charlesről, hogy utálja a zilált megjelenést.

– Látom, pakolnak – szólalt meg Charles a nő ijedelmét látva. Míg ő legfeljebb udvarias Isabellel, addig a nő határozottan kedves vele, nem szolgált rá, hogy megalázza. – Nem értem, miért maguk. Sarah nem ér rá?

– Dehogy – sietett menteni a szobalányt Isabell. – Én küldtem el. Mondtam neki, hogy szeretnék magam kipakolni.

– Miért?

– Hogy tudjam, mit, hol keressek – felelte sietve Isabell.

– Hát ez fölöttébb egyszerű. A vállfára való ruhákat az akasztós szekrényben, a cipőket alattuk, az alsóneműk tárolására természetesen... – Charles abbahagyta, mert megértette végre Isabell bíborszín pirulásának okát. Tekintete a nő ölében szorongatott ingvállra siklott. Tenyérnyi folt virított rajta, és a sok használattól elveszítette fehér színét, valójában a halvány sárga és a világos szürke keverékét mutatta.

– Még ma délelőtt megkérem anyámat, vásároljon önöknek új holmikat – mondta lassan, és elöntötte a szánalom. Micsoda ember volt Eduard Bross, hogy egy ifjúkori botlás miatt eltaszította magától az egyetlen lányát? Charles tudta magáról, hogy hajlik a ridegségre, és egy pillanatra az ijedtség hűvös fuvallata borzongott át rajta. Csak nem lesz vénségére ő is ilyen megátalkodott, mint Isabell apja?

– Szükségtelen a pénzét pazarolnia. Megvan mindenünk – tiltakozott Isabell.

– Én nem úgy látom – vágott vissza ingerülten Charles, és tekintete most már nyíltan és jelentőségteljesen meredt az alsóruhára a nő kezében.

– Nem akarom, hogy maga vásárolgasson nekem.

Esme kezdte megelégelni az anyja butaságát. Lecsusszant az ágyról, Charleshoz szaladt, és megragadta a kezét.

– Én szeretném, ha új ruhát venne nekem – mondta, és a férfira emelt arcáról sütött a sóvárgás.

Charles meleg mosollyal jutalmazta az apró szövetségest. Megsimogatta a gyerek fejét, majd az arcát.

– És milyen színűre vágysz?

– Sárgára. Anya szerint jól megy a hajam színéhez a sárga.

– Szerintem is csodálatosan szép leszel sárgában – felelte Charles, és amikor kimondta, döbbent rá, hogy ő is az eltúlzott, csodálatos jelzőt használta.

– Esme! Mr. Krilov nem köteles ruházni minket a pénzéből – figyelmeztette Isabell a kislányt, amikor meggyőzte magát, nem irigység, amit érez. Charles olyan gyöngéden bánt a gyerekkel, ahogy vele sose. Igaz, más felnőtt emberrel sem. Még az anyjával szemben is vannak fenntartásai.

Charles bosszúsan nézett az asszonyra.

– Téved, Mrs. Krilov. Ön a feleségem. Kötelességem gondoskodni magáról.

– A mi házasságunk csupán névleges, Mr. Krilov – riposztozott Isabell. – Ha én nem teljesítem a házastársi kötelességek rám eső részét, ön se köteles teljesíteni a magáét.

– Kizárólag önön múlik, hogy így van – csúszott ki Charles száján, és maga is megdöbbent azon, amit mondott.

Isabell ugyanúgy elképedt.

– Hogy érti? Elkerülte volna a hajlandósága a figyelmem? – kérdezte gúnyosan, mert Charles minden alkalommal bántó alapossággal törekedett rá, hogy fel se merüljön a lehetőség, megpecsételhetnék a házasságukat. A hajón kisebb háborút robbantott ki, mire sikerült a két hölgynek külön szobát szereznie.

Most Charles pirult el.

– Bocsásson meg. Ostobaságokat beszélek.

Mióta bejött, az ablak előtt posztolt, már érezte is a fáradtságot a lábában, a görcsös mozdulatlanság húzását a vállában. Ideje volt félrevonulnia.

– Nos, ha semmilyen kívánságuk, távozom és átöltözöm.

Esme megrángatta a kezét.

– Én szeretnék fürödni.

Charles lenézett rá.

– Semmi akadálya, kicsim. Menj a fürdőszobába.

S már vezette is a kislányt a szoba végéből nyíló kicsiny helyiség felé, amit az imént Esme már felfedezett az anyjával.

Isabell is felemelkedett az ágyról, és követte őket.

Charles nem ment be a helyiségbe Esmével, csak az ajtóig kísérte, ott elengedte a gyerek kezét, és távozni készült.

Isabell hangja késztette megállásra.

– Elnézést, uram, még egy pillanat. Nem tudom, honnan szerezzünk vizet. Gondolom, abban a nagy dézsában, vagy miben, lehet fürödni, aminek olyan szép, csillogó díszek vannak a végére rakva. Csak azt nem tudom, hogy töltsem meg vízzel. A szolgák hozzák fel az udvarról...? Esetleg nekünk kell... Elég magasan vagyunk... Az emeleten...

Charles szava is elállt a meglepetéstől. Ilyet még nem tapasztalt, hogy valaki ne ismerje a fürdőszobát. Mióta az eszét tudta, volt folyóvíz a házukban, Somsettownban fatüzeléses víztartályt használtak, de a New Orleansi házba központi fűtést és hideg-melegvizes csöveket is szereltek. Hogy Isabellnek elképzelése sincs, mire valók a csapok, elkeserítette. Hát mindenre neki kell megtanítania?

Szó nélkül a fürdőkádhoz lépett, és megnyitotta a hideg, majd amelegvizes csapot, amiből erős sugárban ömleni kezdett a víz.

Esme felsikkantott meglepetésében, és mintha a ruháját féltené, hátra szökellt.

– Látod, Esme! Ez a vízcsap. ebből jön a hideg víz. Itt a kék jelzés a tetején – magyarázta a gyereknek türelmesen Charles. – És ez a másik biztosítja a forrót. Nagyon vigyázz vele, meg ne égesd a kezed.

Abból is folyni kezdett a víz, és hamarosan, valóságos ködbe vonta a kicsiny szobát.

A férfi felegyenesedett, és a gyerek mellett állva nézte, hogy telik meg a kád.

– És ez mi? – kérdezte a gyerek.

–Ez a WC. Itt kell a dolgodat elvégezned – felelte Charles.

Esme döbbenten bámult rá.

– Úgy érti, azt, amit az árnyékszékben?

Charles felnevetett. Vagyis hahotázni kezdett, kiegyenesedett, fejét felszegte, és majd elsodorta a jókedv. Isabell szerelmesen figyelte. Ezért szereti ezt az ember, mert ilyen érzelmek is lakoznak benne. Féktelen vidámság, türelem és gyengédség.

(az illusztráció Ricardo Sanz, a pinterestről)