Natasa üdvözölte Hermannt és a nejét, majd Gertrúdot, végül hűvösen biccentett Millernek is.

– Miss Krilov – szűrte a szót Miller a fogai között. Általában is kicsit zárt szájjal beszélt, de ha feszült volt, még inkább kiütközött ez a rossz szokása. Gertrúd nem hagyta Natasát a zavarában főni, kérdések egész özönét zúdította rá, hogy milyen lesz a műsor, meddig tart, ki énekel, ki zongorázik, ki sütötte az ünnepi vacsorához a kalácsot.

Natasa alig győzött válaszolgatni, Gertrúd a vállát és a karját lapogatta. Máskor szórakoztatta az asszony, de most pattanásig feszültek az idegei, noha nyájasan tűrte a bizalmaskodást.

– Hölgyeim, uraim – hallotta meg Charles hangját maga mögött, és megértette, kis társaságuk tovább bővült a Krilov házaspárral. Gertúd és Hermann azonnal Charles felé fordult, a polgármesterné leült az első sor szélére, és Natasa azon vette észre magát, hogy hármasban maradt Millerrel és Isabellel.

– Hogy van? – kérdezte Miller Isabellt, és az iménti feszültség eltűnt az arcáról, hogy szokatlan kedvességnek adjon helyet. – Hallom, hazaköltözött.

– Két hónappal ezelőtt. Mégiscsak jobb otthon. Kényelmesebb – felelte Isabell, és lángvörösre gyúlt az arca. Natasa némi szánalommal, és mély irigységgel nézte. Belehalnék, ha minden érzés így meglátszana rajtam, gondolta. Hogy mi jutott a kényelem helyett az eszébe, amikor a hazaköltözésről beszél. Bár Charles sose említette, és Natasa Isabellel se volt olyan közeli viszonyban, hogy erről beszélgessenek, Esme elkotyogta egyik szünetben, hogy van saját szobája, mert anya és Charles két hete együtt alszanak.

– Végre – sóhajtott színpadiasan akkor Esme. – Charles csak lógatta az orrát, amikor anya nálad lakott, de már vidám, mert anya hazajött, és be is költözött a szobájába. Minden reggel hallom, ahogy nevetgélnek.

Mindenki boldog, állapította meg keserűen Natasa, aztán tüstént el is szégyellte magát. Isabell nem tehet Miller szerelméről, nem ő fosztja meg Natasát a férfi érdeklődésétől, kár hibáztatnia. Isabell számára éppúgy zavaró Miller érdeklődése, ahogy Natasát is idegesítették korábbi kérői. Mert azért volt kettő, két gazda a környékről. Kínos volt még találkoznia is velük.

Bár Isabellt szemmel láthatóan nem zavarja Miller rajongása, mérte végig sógornőjét Natasa. Most is milyen kedvesen válaszolgat Miller kérdéseire, hogy mi újság, hogy megy a tanulás Esmének, kiheverte-e már a megfázást, amitől a múlt héten köhögött, és megkapta-e a piros szoknyát, amire vágyott. Natasa elszoruló szívvel, ám rezzenéstelen arccal hallgatta az érdektelen beszélgetést, és azon tűnődött, Miller csak vele nem joviális, mindenki mással az? Tőle bezzeg sose érdeklődik semmiségekről? Őt csak megcsókolta és benyúlt a szoknyája alá.

Közben elcsöndesedett a terem, az énekkar elfoglalta a helyét, a pódiumon és Mariann is megérkezett a zongorához, hogy kísérje őket.

Natasa épp elégszer hallotta már a Csendes éjt a húsz tagú kórus előadásában húsz különböző hangmagasságban elénekelve, maga tanította be a dalt, úgyhogy sarkon fordult, és kimenekült a díszteremből. Az ünnepségen nélküle is minden megy a maga útján, óramű pontossággal, mert ha az énekszámot nem is sikerült begyakorolni, az időzítés percre pontosan be lett állítva, a szavalók ott sorakoztak a folyosón, a tanítónőkkel karöltve, és hangolt a vonósnégyes is a sarokban.

Natasának levegő kellett, hogy magához térjen. Úgy viselkedem, akár egy szédül bakfis, sóhajtott, míg majdhogynem futott az immár néptelen folyosón. Menekülök, mert a fiú, aki nekem teszik, mást szeret.

– Miss Krilov – hallotta maga mögött az eltéveszthetetlen hangot, de még csak nem is lassított. – Natasa!

A központi lépcső tetején torpant meg, és fordult vissza.

Miller arca is kipirult siettében, míg őt követte.

– Uram? – húzta fel a szemöldökét Natasa, de a kérdés közönyét meghazudtolva kapkodott levegő után.

– Beszélni szeretnék magával.

– Aligha alkalmas az időpont – jelentette ki Natasa. – Lemarad a műsorról.

Miller szája sarkában ki mosoly jelent meg.

– Kibírom.

Natasa nem engedte cinkosságba vonni magát.

– A gyerekek két hónapja erre készülnek. Maga is meghallgathatná őket.

Miller arcáról eltűnt a derű, és mintha a válla is megereszkedett volna kissé.

– Natasa. Ne meneküljön előlem. Kérem?

– Nem menekülök – szegte magasba a fejét Natasa. – Dolgom van.

– Most?

– Mindig.

Elhallgattak, és gyanakodva vizsgálták egymás arcát. Miller elégelte meg hamarabb.

– Kerül engem. Haragszik rám?

Natasából keserű nevetés szakadt ki.

– Ugyan miért haragudnék? Maga az orvosunk. Csak mostanában sok a tennivalóm, ezért nem jutott rá időm, hogy magával is foglalkozzak.

Miller közelebb lépett, valójában egészen közel, és megragadta Natasa felkarját.

– Kérem. Kérem, ne bánjon így velem. Ne utasítson el.

Natasa döbbenten szívta be a levegőt, és önkéntelenül körbekémlelt a lépcsőházban, nincs-e tanúja a beszélgetésüknek. Csak a festett falak és a márvány lépcsőfokok verték vissza a férfi hangját, ember nem járt erre.

– Szó sincs elutasításról. Nem kerülöm, csak nem keresem a társaságát.

A férfi feszült arccal próbált megsejteni valamit a gondolataiból.

– Miért haragszik rám? – kérdezte olyan kétségbeesetten, hogy Natasában eltört valami. A jólneveltség talán, vagy az önuralom?

– Tudni akarja, miért haragszom? – kérdezte elfúlva az érzelmektől. – Valóban. Mert minden okom meg van rá. Maga a sógornőmbe szerelmes, mégis engem – kereste a szót, hogy mit mondjon, de nem találta a megfelelő szót –, engem kompromittál – mondta jobb híján, noha a kifejezést is ostobaságnak érezte.

– Kompromittálom? – képedt el Miller – Ki előtt?

– Önmagam előtt.

– Várjon – lépett hátra Miller. – Nem értem, amit mond, de nagyon igyekszem megérteni. Nem vagyok szerelmes a sógornőjébe. Én...

Határozott léptek koppantak a folyosón, és beszélgetés hallatszott.

– Nem tudjuk ezt most megbeszélni – sziszegte Natasa, és indult volna, de Miller megint megfogta a karját.

– De igen. Muszáj – mondta sürgetően, és a lépcső alá épített tisztítószeres kamra ajtaját kitárva belépett a helyiségbe, és behúzta maga után Natasát is. Ez a szoba nem volt nagyobb egy zárt kocsiszekrénynél, egyik falon polcok sorakoztak, a másik falon használaton kívüli ruhák, két nagykabát és egy köpeny lógott.

Itt fogant Kitty Brown gyereke is egy évvel ezelőtt, jutott Natasa eszébe. Erre én is itt bujkálok egy férfival.

A folyosón a beszélgetés zaja felerősödött, a két tanítónő elhaladt mellettük, de aztán sem szűnt meg, a közeli tanári szoba ajtajában cövekelhettek le.

– Ez a mi sorsunk, hogy össze vagyunk zárva – hallotta Natasa Miller hangját, majd az ajtó résein beszűrődő félhomályban azt is látta, hogy mosolyog. – Koszos helyeken, sötétben.

Natasa dühösen kifújta a levegőt.

– Tapintatlanság, hogy még emlékeztet is rá – fújt dühösen.

– Szeretem magát Natasa – mondta Miller, és a tiltakozást a kézfejével fojtotta Natasába. – Kérem, ne utasítson el!

– Nem hiszel el, hogy ilyet mondd – vágott vissza Natasa, amikor szóhoz jutott, de nehéz volt suttogva erélyesnek lennie, úgy pedig különösen, hogy szorosan egymással szemben álltak, érezte a féri illatát, a testmelegét, és nagyon is tudatában volt az ünneplő ruhájának, hogy meztelen a karja, és olyan kivágott a ruhája, hogy ziháló keble fehéren világít a félhomályban

– Mit akar tőlem? Most, hogy Isabell elérhetetlen. Ha ló nincs, szamár is jó?

Miller megrázta a fejét, mintha valami zavaró momentumot akarna a füléből eltávolítani.

– Félreérti. Mindent félreért. Én vagyok Esme apja. Azt hittem, már régen rájött.

Natasa mondani akart még valamit, de benne rekedt a szó.

– Ó – mondta rá nem jellemzően, bután

– Igen – bólintott Miller. – Azt tudja, gondolom, hogy Esmeralda nem Isabell lánya.- Natasától csak egy bólintásra futotta. – Ezért udvaroltam Isabellnek – A férfi gúnyosan elhúzta a száját. – Nem is tudom, mint gondoltam. Így utólag szégyellem magam. Kényelmetlen helyzetbe hoztam Mrs Kirlovot, Mr. Krilovot, és magával is otrombán viselkedtem.

– Engem akár ki is hagyhatott volna a játékból – mondta keserűen Natasa.

– Hát nem érti? – kiáltott fel Miller, aztán lehalkította a hangját. – Azóta csodálom, amióta megláttam. Maga gyönyörű, okos, határozott, vagyis egyszerűen lenyűgöző. Magához hasonlót se láttam eddig, nem hogy ilyet. Azóta vágyom magára, mióta ismerem, de a hülye fejemmel, azt gondoltam, Isabellel együtt megkaphatom Esmét. Ő a lányom. Nem mondhattam le róla.

– És most? – kérdezte csöndesen Natasa.

– Most sem akarok lemondani róla, de a terveim ostobák voltak. Nem értek igazán a nőkhöz. Vagyis nagyon nem értek hozzájuk. – Felnézett Natasa szemébe, és az arcán tükröződő érzelmek legyűrték Natasa óvatosságát – Szeretem magát, de még én magam se jöttem rá, csak mostanában. Hajóorvos voltam tíz évig. Durva férfiak között, majd néhány hónapig a szárazföldön, és vissza a tengerre. Nem ismerem a nőket, a gyerekeket, az embereket is alig. – Elfintorodott. – Bocsásson meg nekem, Natasa, kérem! Bocsássa meg azt a sok galibát, amit okoztam! Magának és a családjának.

Natasa két kezét a férfi arcára simította.

– És most? Mi lesz Esmével?

– Nem tudom. Letelepedem itt, aztán meglátjuk. Be kell látnom, jó helyen van Isabell mellett. Mr. Krilov rendes ember.

– Maga is az – mondta lágyan Natasa.

A férfi nem válaszolt, lehunyta a szemét, míg Natasa végigsimított az arcán, a szemhéjain, ujjával szétválasztotta a két szemöldöke között húzódó völgyet.

– Én is szeretem magát – mondta lányan, a férfihez simult és megcsókolta.

– Megpróbáljuk együtt? – kérdezte kicsit később Miller kifulladva a csóktól.

– Mit? – mosolygott Natasa.

– Én udvarolok neked, te húzódozol kicsit, aztán menthetetlenül belém szeretsz, és élünk, amíg meg nem halunk.

– Maradjunk az életünknél, és hagyjuk a többit – nevetett halkan Natasa, és ismét megcsókolta a férfit.

VÉGE